×

…és én

Kosztolánczy Tibor

2012 // 01
„Ma Irmay Géza, a Vörös Csillag altábor vezetője tartja a »törvény­magyarázatot«. Az úttörőélet törvényeinek harmadik pontját elemzi és boncolgatja, azt magyarázza, mit jelent híven teljesíteni a kötelességet és szolgálni a közösséget. Szavait a külföldi fiatalok alkotta rajok mellett tolmácsok fordítják halkan oroszra, bolgárra, németre, franciára.”

(Hárs László: Győztes kerestetik)*

A szülei Bécsbe utaztak azon a nyáron, de őt és az öccsét, biztos, ami biztos, zálogba itthon kellett hagyniuk. Két hétre az unokatestvéreikhez költöztek, s az állambiztonság ezúttal ráhibázott, mert az öccse egyik nap hirtelen eltűnt, és amikor rátalált, már a Derkovits-lakótelep szélén, a bucsui határállomás felé vezető úton pedálozott – kitartóan, mint egy kis terminátor – a háromkerekű biciklijével.

Amikor a szülei hazajöttek – hogy neki is jusson valami a nyárból –, beíratták két hétre a napközis táborba. A tábor a régi városi strandon működött, de ez csak később derült ki, mert az elején két napig esett az eső, és ő Hárs László Győztes kerestetik című regényét olvasta valami teremben (1976, Aranykürt Kiskönyvtár, 30 éves az úttörőmozgalom). A regény arról szólt, hogy Csillebércen az egyik raj kulturális versenyre hívja ki a másikat, mire a másikak eldöntik, hogy az Éneklő térkép című kantátával lépnek fel, és elvonulnak próbálni, az előbbiek meg utánuk küldik a kémeiket. És akkor Csóka Mari, a szólista hirtelen észreveszi a kémeket, és a rémülettől megnémul. Versenyfutás kezdődik az idővel, mert a pajtások elhatározzák, hogy a városban felkutatják Garaboly Ilust, az egyetlen úttörőt, aki Csóka Marit helyettesíthetné. De közben Piri Pannának, a főkémnek is feltámad a lelkiismerete, és egy alacsonyabb beosztású ügynökkel szintúgy Garaboly keresésére indulnak. Mennyire szeretett volna egy üldözéses Budapest-regényt! – de az író éppen csak megmutatta a dunai panorámát, majd kivitte hőseit Mátyásföldre, ahova Garabolyék költöztek (s közben Piri Pannának még a kottát is be kellett szereznie). Garabolyt végül a pajtások találják meg a Margitszigeten, ahol aznap este mint első fiú lép fel a Varázsfuvolában. Garaboly megígéri nekik, hogy két jelenés között kiszökik majd Csillebércre. De lelepleződik, és hiába várják. Közben azonban Piri Panna, aki hamis nyomot követve feladja Garaboly keresését, visszaindul a csillebérci bázisra, végül pedig rájön arra, hogy a szólót ő is el tudja énekelni, és visszaérkezve el is énekli. Lobog a tábortűz – taps, éljenzés, ováció, általános ujjongás.



Aztán kisütött a nap, és ő körülnézett (a napközis táborban). Náluk naponta két kulturális rendezvény volt, mert egy fiú egy naptáros bevásárlótáskáról még a tábor előtt megtanulta a hónapok nevét fran­ciául, olaszul, s még további neolatin nyelveken (betű szerint: lundi, mardi stb.), s ezt délelőtt és délután is elsorolta. A produkciót magáról a táskáról lehetett ellenőrizni. Vagy időnként megnézhették egy másik fiúnak a farmernadrágját, amelyet az egész Piramis együttes dedikált, név szerint, kivéve Révész Sándort,1 aki úgy írta alá: és én. Könyvet is lehetett kölcsönözni egy átalakított újságosbódéból, benn ült egy nyugdíjas tanárnő, aki ránézésre adta ki a könyveket; nem tudni, miért, ő mindig unalmas olvasmányokat kapott. Úgyhogy inkább csak ültek a padokon (a lábuk még nem ért le), és bámulták a pokróchercegnőket, vagyis a felső tagozatos lányokat, akik akkorra már mindenkitől elszedték a takarókat, és az otthonról hozott magas sarkú cipőkben udvartartást játszottak a behódoltakkal.

A szellemi ellenállásra csak az utolsó előtti napon figyelt fel: egy maroknyi csoport a sportpálya túloldalán ágakból, kéregdarabokból, száraz fűből és kövekből indiántábort épített. Ő rögtön nagy ívű (és meggyőzőnek látszó) koncepcióval állt elő, mire a többiek lerombolták a már meglévő védműveket, ám az új erődöt, mert elfogyott az anyag, már nem tudták befejezni. De nem haragudtak, inkább csak, mint az indiánok, guggolva beszélgettek a romok felett. Az egyik fiú meglepő részleteket tudott egy akkoriban híres táncdal-énekesnő öngyilkossági kísérletéről, együtt szánakoztak, és ez nagyon közel hozta őket egymáshoz. Ennek a fiúnak ott volt az öccse is, a szülők részéről ezt egészen különleges cinizmusnak érezte, hiszen tudnának vigyázni egymásra, gondolta. Vagy talán állami gondozottak? – ötlött fel benne, és ez a szimpátia mélyebb csatornáit nyitotta meg. De már menni is kellett az uzsonnáért, a pokróchercegnőktől beszedték a takarókat, és indultak haza, mint munkából. A fiú azt mondta neki, hogy majd levelezni szeretne vele, mert intelligensnek találja, ez utóbbin őszintén meglepődött. De aztán másnapra beteg lett, nyilván az örömtől is, hogy véget ért a két hét, és többet nem találkoztak.

Mi volt még? Egyik nap szovjet úttörők jöttek látogatóba: kifejezéstelen tekintetű, kicsinyített felnőttek egyforma szabású ingekben. Jelvényeket osztogattak – beszélgetni nem tudtak velük, de valaki megkérdezte az egyiktől, hogy hívják, mire gyorsan összeterelték, és elvitték őket egy teherautóval. Amikor előfelvételis katona volt a nagykanizsai laktanyában, szintén ígértek nekik szovjet katonákat.Az egyik tiszthelyettes, mintha titkot árulna el, közölte, hogy a SZU-ban a harckocsikkal a tehervonatról rámpa nélkül ugratnak le, csak ez, persze, tönkreteszi a síneket és a vonatkerekeket. Ő megkérdezte (azonnal tudta, hiba volt), hogy ezt mégis miért, mire azt a választ kapta: „mert ott rend van”. Elég idióta beszélgetés volt. De végül belátta, hogy a kifejezéstelen tekintetű, kicsinyített felnőttek, főként egyforma szabású ingekben, nem osztogathatnak egész életükben jelvényeket. Azon a délelőttön makulátlan rendben kellett otthagyni a körletet, és nyitva kellett hagyni az ablakokat. Azt mondták, a szovjet elvtársak nem mennek be az épületbe, csak benéznek az ablakon (mint a falumúzeumban). Ők pedig, legjobb lesz így, bújjanak el az épület mögé (mintha már meghaltak volna).



Most újra elolvasta a regényt vagy mit (65 éves az úttörőmozgalom), mert kíváncsi volt arra, tízévesen vajon miért hagyta abba kedveszegetten, szinte kábultan – a végét csak átlapozta. Ez volt az első könyv az életében, amit nem bírt végigolvasni. Most már tudja, amit akkor csak érzett, hogy az egész mű homályos megtévesztésre épül. A túlpörgő Piri Panna meg a helyettese, hogy némi izgalommal színesítsék az életüket, kitalálják, hogy ne legyen úgy, ahogy eddig volt: nyaralás helyett legyen hadiállapot. Derüljön ki végre, kik a jobbak – a szabályokat ők határozzák meg –, ha nem állnak ki ellenük, már ők győztek. És csak ők mennek a balatoni kirándulásra, a vesztesek meg otthon maradnak, hogy őrizzék a tábort (nem tudni, ki ellen). Vagyis az egyik felének legyen rosszabb, bár egyébként mindenkinek jó lehetne. (Lényegében ez a kommunizmus alapeszméje is, dióhéjban.) S a hadüzenetet – természetesen – éjszaka kell átadni stb. Ez az a vészes baromság, amelyen a megtámadottak vezérkara nem láthat át, s azután már az egyik hazugságból következik a másik, és így tovább. Senki sem ellenkezik, mert nem ellenkezhet. Lehurrogják, aki szerint éjszaka aludni kell, és máris készül a viszonthadüzenet. Sorakoznak, vonulnak, fegyelmeznek és fenyíttetnek.

Egy óvatlan pillanatban néhány fiú ugyan ökörködni kezd, a lányok meg viháncolnak, vagyis úgy viselkednek, mintha normálisak volnának. De Konkoly Márta, a kijelölt parancsnok mindennek azonnal véget vet, egyszerűen pofon vágja a főkolompost, aki a helyzetét „heherészéssel” súlyosbította. Az író persze latolgatja, hogy mindez helyes-e, míg végül arra a következtetésre jut, hogy vannak olyan pofonok, amelyektől világok omlanak össze, és olyanok, amelyektől világok épülnek fel. Ez az utóbbiak közül való volt, hiszen Konkoly Márta, így a magyarázat, végre maga mögött hagyta álmodozó, nyafka, határozatlan önmagát. Ám mindezzel az író elvtárs nem hatálytalanítja az eredeti kérdést: a sorakozás ab ovo jobb-e a nevetgélésnél?

A regényben világosak az alá- és fölérendeltségi viszonyok; a főszereplők nem is gyerekek, legfeljebb termetükre nézvést. Öntudatosak – hatáskörük, sőt hatalmuk van, és ezt éreztetik is. Ha úgy adódik, mindenki szemrebbenés nélkül hazudik és manipulál (beleértve Garaboly Ilus óvodás húgát is). Általában úgy beszélnek egymással, mint az Akadémia utcai pártközpontban, operatív helyzetben pedig, mint Kádár Rajkkal a kihallgatások alatt: „Rajk, ezt tudod mondani a pártnak?”2

Közben az író végigszánt a fejezeteken, soványka történetét leírásokkal bővíti. (A lektori tollnak már a tizedik oldalon át kellett volna szakítania a papírt: „A mély árnyékba először az árnyékok olvadnak bele, azután a fémből öntött sátrak, majd a fák, az épületek, minden. S mire a szem hozzászokik a sötétséghez, mire a tárgyak körvonalai ismét felderengenek előtte, addigra a Főtér zászlóárboca anyagtalanná vált, és átalakult valami földön végignyúló hosszú rúd magasba szökkenő árnyékává, mely a sötét ég hátterére vetődik.”) Locsog, elkalandozik, filozofál, „nevel”, s olykor ügyesen manipulál, főként, ha az emberi méltóság és a gondolatszabadság ideáinak felszámolásáról van szó. A regénybe csasztuskákat és versfordításokat illeszt (ezek nyilvánvalóan máshova készültek), s minduntalan győzködi az olvasót, higgye el, ő nem szabványúttörőkről ír, hanem hús-vér gyerekekről, s csak olyannak mutathatja őket, amilyenek, és nem olyannak, amilyennek lenniük kellene. (Milyennek kéne lenniük – ehhez képest?) Még ankétot is rendez saját készülő regényéről, bonmot-kat küld a kritikusainak, korábbi műveire hivatkozik (praetextus!), művészet, valóság és igazság viszonyrendszeréről elmélkedik. Egymásba úsztatja a jeleneteket, a szereplői más helyszíneken tűnnek fel, mint ahol lenniük kellene, és ő ismét panaszkodik, hogy a hősei megint önállósították magukat. S ha már senki más nincs, saját magával kezd vitatkozni. Recenzenst mindig is foglalkoztatta, hogy mi alapján mondjuk az egyik műre azt, hogy hülyeség, a másikra meg, hogy posztmodern. Pedig Hársnál még az a bizonyos „nem találunk szavakat” mondat is szerepel, ekként: „Fel vagyok háborodva. Nem találok szavakat. Azokon kívül, amelyeket már leírtam. És amelyeket még le fogok írni.” Ez persze jó. Meg amikor az ankét kezdetén azt mondja, hogy még nem látja a helyszínt, mert még nem írta le.

Ilyet mindenki érez, aztán mégis meg kell tanulni írni. Megkeresni a pontos kifejezéseket, lehántani a felesleget. Sokféle könyv van, igaz, de mindazt elmondani, ami valóban megtörtént az ember életében – és ha az ember el is tudja mondani –, mindig különleges erővel bír.

E sorok írója a táborokban soha nem tapasztalta meg ezt a felfokozott hangulatot, ezt a kicsattanó jókedvet, amely a mű végére uralkodóvá válik. (Igaz, Hárs regénye először 1962-ben jelent meg, amikor tényleg minden sokkal vidámabb volt.) Ő is lakott sátorban, de ettől nem lesz más az ember. Legfeljebb poros és kialvatlan, aztán szorulása támad, és néhány napon belül úgyis megfázik (bolhák, poloskák). De ezekben a táborokban soha nem történt semmi. Megérkeztek, sorakoztak, elmondták, mit nem szabad. Fenyegették őket, vacsorához vonultak. S takarodó után mindig akadt néhány idióta, aki úgy érezte, hogy éjfélekig mesélnie kell a többieknek. Reggelente álmos pokrócsimogatás, hideg víz a fogmosáshoz. Linóleumpadló, újra sorakozás, eligazítás, kávészag a tanári szobákból, szeptemberi előhangulat. De hogy történjék valami? Mindenki azon aggódott, csak nehogy!

Ha történt is valami, legfeljebb belül, az emberben. Csehimindszenten egy esős napon kivitték őket a helyi kocsmába, ahol mindenki vehetett magának egy üdítőt vagy két gombóc fagylaltot. De ő nem vett semmit, csak az Omega együttes életnagyságú poszterét bámulta a falon, az ötödik lemez belső borítójáról. A zenekar tagjai az időtlenségből, csodálkozva nézték őket, mereven, mint a templomi szentek. Hát veletek mi történt, hogy kerültetek ide? – ez volt a tekintetükben. Apátistvánfalván egy délelőttön ment felfelé a domboldalban, és észrevette, hogy az erdő: szép. A lombok között „áttörve” az égbolt, az avar enyhe rothadása, az ösvény. Az, hogy van ösvény: önmagában szép. Vagy amikor vasárnap este társasjátékot játszott az ifivezetőkkel, arra gondolt: ilyenkor szokott templomba menni. De az ilyesmi nagyon kevésszer.

És Piri Panna önfeláldozása? Éppen annyi idős volt, mint a regény szereplői, amikor bélyeggyűjtő sikereinek köszönhetően két hétig Zánkán nyaralt (az, hogy nyaralt, persze túlzás). Oda kellett mennie, pedig nem akart. Igazi, rohadék kiskamasz volt, destruktív pöcs, ám a szíve mélyén mégis titkos ellenálló, bélyeggyűjtő civil, vagyis a nép ellensége, aki esténként Zolikával, akinek a papája városi úttörőelnök volt, a Szabad Európát hallgatta. (A zsebrádió is a papáé volt.) Röhögtek, amikor vacsora előtt egy veterán mozgalmi dalokat szájharmonikázott, és a zoknis lábujjait az ütemre hajlítgatta. A tanárok közben benn ittak. Éva néni dühösen kijött, hogy ez tiszteletlenség a nép és a szocializmus ügyével szemben, amely arra áldoz, hogy ők itt pihenhessenek. Mire Zolika azt mondta, majd inkább ezt kell kipihenni. Éva néni őrjöngött. „És éppen te, Zolika, meg a másik!” – kiabálta, a veterán kontrázott, de az egészből nem lett semmi. „Ali kezei hosszúak” – mondta Zolika. (Később látták a veteránt a strand mellett, Fa szappant árult a lengyeleknek.)

Úgyhogy amikor sor került az akadályversenyre, ők egyszerűen elforgatták a fákra szögezett papírnyilakat, és mindenki, aki utánuk jött, eltévedt. Az utolsó helyezetteket csak az esti tábortűzre sikerült összegyűjteni, az első magyar űrhajós már ott rágta a bajszát. Azt mondták, hogy ezt a szép napot nem akarják a bűnösök felelősségre vonásával elrontani, tudják, hol keressék őket. Mindennek meglesz a következménye, alkalmas időben. Zolika, amikor óvatlanul elhagyta a tábortűz világát, két hatalmas pofont kapott a sötétben, a másiknak meg, amíg oszoljban énekeltek, hátulról valaki kiégette a melegítőfelsőjének a szegélyét. Mintha a tarkóján érezte volna az illető leheletét, meg hogy matat – de erre azért nem gondolt volna. Bózsa tanár úr földrajzórán azt mondta, a pamut sárga lánggal, lassan ég, a műanyag megolvad. Az ő melegítőjén szabályos kör alakú, megszilárdult kis bemélyedések voltak, mint a vulkánok pereme egy távoli bolygón, ahol minden rendezettebb, hiszen a kőzet is szerves vegyületekből készült.

Zolikával az utolsó napokon őrségbe kérték magukat az első világháborús páncélvonathoz, amely az igazi vasútállomás mellett, egy mellékvágányon állt. Ez valójában büntetésnek számított, de mivel mindenki más fürdeni akart, Éva néni beleegyezett. Itt végre szabadok voltak, csak tisztelegniük kellett, ha vonat haladt át az állomáson. Észrevették, hogy a léghuzat mindenfélét magával visz a levegőben, úgyhogy egy idő után már húsz-harminc méterről is le tudták köpni egymást. Az már Zolika ötlete volt, hogy próbálják meg, működik-e még a páncélvonat mozdonya, és lám, alig-alig kellett meghúzni egy-két csavart, meg szelepet ügyesen kifújni, másfél nap alatt szépen beüzemelték, és elindultak. Először végiglőtték a Fűzfői-öblöt. A Nitrokémia lángokban. A zsebrádión hallgatták, ahogy a Csúcsforgalom című műsorban Petress István elfúló hangon közvetítette a történéseket. Polgárdi, Szabadbattyán, ágyútűz! Aznap bevették Budát. Másnap Pestet. Sok minden történt.

Aztán egy ideig nem nézhettek tévét sem.

*(Móra, 1962)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben