×

„Amire nézek, az enyém lesz”

Szabó T. Anna: Villany

Szávai Dorottya

2012 // 01
„de nincs már új lap, üres felület,
kész van a könyv, a kezdet óta kész.”
(Szabó T. Anna)

Szabó T. Anna új verseskötetére régóta várunk. A szerző a 2006-os Elhagy óta csak a tavalyi, 2010-es könyvhétre jelentkezett újra verseskönyvvel. S bízvást mondhatjuk, érdemes volt megvárakoztatnia az olvasót: a két versgyűjtemény megjelenése közt eltelt évek valóban kiteljesítették a korábbiakban kirajzolódó poétikai irányokat, s a versbeszéd még kiforrottabb változatát hozták létre. A Villany című kötettel Szabó T. Anna minden bizonnyal új pályaszakaszba lépett: alkalmasint eddig legjelentősebb kötetét tartja kezében az olvasó, a szó elioti értelmében klasszicizálódott, érett, mindenekelőtt nyelvileg érett költészettel van itt dolgunk. Letisztult, kiteljesedett lírával, ami csakis a lényegre koncentrál.

Az új kötet nyitó verse, a Holdfogyatkozás tökéletesen betölti ars poeticus funkcióját, valódi paratextusként segíti a sötétben tapogatózó olvasót, hogy már első olvasata során ráleljen arra a fénysugárra, mely segít kijelölni az új könyv alapvető kérdésirányát, s egyben elhelyezni azt a Szabó T. Anna-életműben: „Fekete győz a fehéren, / árnyunk rávetül a holdra, / a láthatót sötétre váltja: / a fény helyén saját hiánya. / Éji arcunk a tükörben: / aki vagyunk, van is, nincs is. / Szörnytől tartunk tág terekben, / s mi vagyunk az ismeretlen.” Az új verseskönyv e remek nyolcsorosa pontosan körülírja alább kibontakoztatott tárgyát, mely a fény–villanyfény metafora keretében a látás-megismerés, illetve az önazonosság kérdését állítja a középpontba, s következésképpen az énnek az idővel való szembesülését.

A Villany a fényről szól, pontosabban a fény hiányáról és nélkülözhetetlenségéről. Arról, hogy az ember élete zenitjén kénytelen fölkapcsolni a villanyt. Műfényre fanyalodik, nem tudja nélkülözni a fényt, még nem adja át magát a fénytelenségnek, a fény hiányának, de a természetes fény már nem adja neki magát olyan könnyen, meg kell küzdenie érte: ez a fény–árnyék játék, ez a nap–hold, jelenlét–hiány dinamika adja a kötet egészének dinamizmusát, s rajzolja ki tematikus és kompozicionális kereteit. Erre mutatnak rá az olyan cikluscímek is, mint a Fénysötét vagy a Fénysáv, s még inkább a Holdfogyatkozástól a Fénysávig ívelő kötetkompozíció. S ahogy a korábbi kötetekben, itt is dominánsnak mondhatók a fény-, szem-, látás/látvány-motívumok s az e témákra írt variációk. Hiszen a Szabó T. Anna-vers beszélője a világot s benne önmagát, vagyis az emberi létet mindenkor ezen a közegen át észleli, s a szemmel befoghatót, a látványt képzi meg, vagy legalábbis innen „rugaszkodik el”.

A Villany tehát ilyen egyszerű és ilyen bonyolult: mint a fény. S mindez itt az „egyszerűség nyelvén” szólal meg, a kimondás közvetlenségének és természetességének benyomásával hat, miközben a legbonyolultabbat mondja. E költészet tárgya súlyos, miközben alanya valamiképp mégis könnyed tud maradni. Akár az egyik fontos nyugatos elődnél, Kosztolányinál. A versbeszéd látszólagos egyszerűségén, áttetszőségén így tűnnek át a fényből a sötétségbe hajlás, a befelé fordulás mélységei, a kontempláció örvényei, a techné kifinomultsága, a lírai megszólalás könnyedsége mögött fölsejlő retorikai strukturáltság, a verscsinálás szofisztikált és fölényes ismerete.

A kötetcímválasztás pedig feltűnően antipoétikus: netán némely korábbi kritikára adott reakcióként is érthető, mely szerint túl „metaforája” e lírai életműnek. Az új kötetcím tehát a mesterséges fényt helyezi előtérbe, a létezés „poétikus” költészete volna Szabó T. Annáé.

A Villany mint címadás maga is jelzi a korszakhatárt: a fény-motívum variánsaként, mely kezdettől fogva leitmotívuma, megalkotó természetes fényének beszűkülését, a mesterséges megvilágítás szükségességét. Nyilvánvaló utalás arra az életkorra, életszakaszra, amikor már kénytelenek vagyunk villanyfénynél olvasni, mert szűkül a „napsütötte sáv”. (Az is beszédes persze, hogy a cím nem „Villanyfény”, hanem csak Villany: a fény így hiányként van „odaértve”, ami már a versek elolvasását megelőzően határozott irányba tereli a könyv befogadását.) „lényegét a fény akadozva mondja / nem érti maga sem / […] ha van Isten ismeretlen / lakik világvégi csendben / ő a fal és ő az ajtó / újabb sötétbe szalajtó / útvesztőmben mint az ólban / – fény a fekete kanócban / magára vár lesben / […] várni mint a kő a tárgyak / kővé váljak térré váljak / tömörebb vagyok a fénynél / sötét vagyok mire várjak” (Fény, sötét).

A Villany tehát elsődlegesen az öregedést vagy legalábbis az idő múlását jelölné a fiatal évekhez mérten? A „fénysötét” az idő reverzibilitásának, illetve irreverzibilitásának dilemmáját? Nyilván igen, a kötetben mégis számtalanszor felcsillan a „valódi” fény, sőt az ontológiai fényesség: ennek kiteljesedését a Csoda című ciklus képezi, ahol is a fény ontológiai, sőt metafizikai kérdések jelölőjeként szerepel. „Aki magot szór ablakába / és gyertya vár az asztalán. / A várók nem várnak hiába. / Egy angyal kopogott talán? / Szárnysuhogás az ablakon túl – / vigyázz! Kinézni nem szabad! / Künn az angyalhad térül-fordul, / egy pillanatra látszanak. / A karácsonyfát hozzák – hallod? – / egy koppanás, és leteszik. / Fényben úszik az üvegajtód, / s megint suhogás. Mi ez itt? / Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág, / karácsonyszagú és meleg. / »Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!« / ez az angyali üzenet. / És be is mehetsz – vár az ünnep, / és minden zárt ajtót kitár. / A fa alatt angyalok ülnek – az ünnep azé, aki vár.” (Az ünnep azé, aki várja)

A kötet nyitó verse, a Holdfogyatkozás (melyet a költő az első ciklus elé, vagy­is a kötet egészének élére helyezett, s ekként is kiemelt) voltaképpen az imént megfogalmazott kérdésre adott válasz. A hold, mely ugyancsak a kötet egyik központi metaforája, eszerint a villanymetafora komplementereként áll: „a fény helyén saját hiánya”.

Szabó T. Anna örököse annak a jelentős hagyománynak a magyar líratörténetben, melyet akár a fény költészetének is nevezhetnénk, s mely e líra hatástörténeti összefüggésében Pilinszkytől Petriig ível. S ezen örökség – a költői habitusból táplálkozó spontán dialóguson túl – az életmű kezdeteitől tudatosan épül be Szabó T. Anna költészetébe, s válik újraértett hagyománnyá, azaz egyszerű inter­textuális kötődésből átstrukturált, az idegent a saját integráns részévé alakító poétikává.

A kritikai recepció azon szólamával is vitába szállnék, mely Szabó T. Anna költészetével kapcsolatosan egyoldalúan a szenzuális vonatkozásokat emeli ki, s figyelmen kívül hagyja a versek gondo­lati vagy intellektuális dimenzióját, noha az – a képi regiszter, a látvány uralma ellenére vagy éppen annak keretében – ugyancsak jelentős. Éppen úgy, ahogy a számára oly fontos Babits-lírában, amelyről a szerző nemrégiben nagy ívű, remek esszét írt a Jelen időben című kötetbe,1 s akiről Nemes Nagy Ágnes A hegyi költőben azt mondja, hogy mélységesen intellektuális költészete mindig szenzuális is. Persze nem másról van itt szó, mint a jobb híján tárgyiasnak mondott líratörténeti hagyomány örökségéről, mely hagyományt nálunk – éppen babitsi alapokon – a Szabó T. Anna-életműre erősen ható újholdasok honosítottak meg. Ahogyan Paul de Man fogalmaz a lírai énnek az érzéki tapasztalás és a reflexió ket­tős­ségében való megragadhatóságát illetően: „A költészet nem a tárggyal való azonosulás, hanem a tárgy fölötti reflexió, amelynek során a tudat elmozdul a tárgy felé, igyekszik beléhatolni […]. A másik elgondolásának ez a folyamata pedig segít az elmének abban, hogy megismerje önmagát.”2

„A tudat […] / mohó vágyában mindent felemészt” – olvashatjuk egy korábbi kötetben. S valóban, a Szabó T. Anna-vers a tudatot is érzékiként láttatja. A költő, aki – mint ismeretes – angolos műfordító, és a Shakespeare-szonettekből doktorált (utóbbiakat időközben újrafordította), pályája kezdete óta erőteljes kötődést mutat az elioti vershagyományhoz. (Lírája a Szabó Lőrinc, Petri György, illetve Rakovszky Zsuzsa költészete által kijelölt hagyománytörténeti sorba – többek közt – ugyancsak az elioti előzményen keresztül illeszkedik.) Gondolok itt Eliot nevezetes esztétikai elgondolására, mely szerint a költészetnek – az angol metafizikus költők (John Donne) módjára – egyesítenie kell értelmet és érzelmet, egyensúlyban kell tartania a konceptuális és a szenzuális dimenziót, mely egyensúly a felvilágosodás óta felbomlott. A fény nyilván ezért is válhatott e líra ikonjává, hiszen egyesül benne anyagszerűség és anyagtalanság, fizikai fenomén és illékonyság/mulandóság, a matéria immaterialitása. Olyan metaforáról van tehát szó, melyben az érzéki maga hordozza az érzékfölöttit, a metafizikait, s így lehet az effajta poétika emblémájává.

Véleményem szerint Szabó T. Anna költészetének egyik legjelentősebb poétikai teljesítménye éppen ennek az egyensúlynak a meglelése és megtartása, a magyar líratörténetbe való visszahelyezése. Az Értsd meg című vers mintegy artikulálja is az Eliot által áhított egyensúlyt: „Értsd meg magad, mint libegő, sosem-álló mozgását a fa, / felhabzó felhőit az ég az őszi szélben […] / Értsd meg a hajad minden szálát, a bőröd pórusait, a / szemed rebegését álmodban. […] / Érezd magad, ahogy a tenger érzi, / értsd meg magad, ahogy az ember érti, / hogy érthető legyen az érinthetetlen. / És végre élsz.”

„Egy értő tekintetre várnak / az anyagok, a bezárt formák / […] elődereng a kövek lelke. / És nézőt keres, hogy figyelje. […] / Merő egy nézés, teste sincsen” (Totem). E korábbi kötetből, a Rögzített mozgásból vett példa is jól mutatja, hogy e versek anyagszerűsége, tárgyiassága a megfigyelő tekintet uralma alatt áll, s hogy ebben a sűrűn anyagszerű költészetben – az újholdasok örökségeként – éppen ez a figyelem, a szemlélő-szemlélődő én éber tekintete a záloga az anyagon való túltekintésnek. A Szabó T. Anna-vers szenzualitása mindenekelőtt a szem, a látás, a látvány szenzualitása tehát. Kivételesen vitális, a vegetáció burjánzó vitalitásával bíró költészet ez: „ráéhezve a hamvasan és nyersen, / magakelletően virágzó világra” (Költői recept). Mi több, e líra kezdettől fogva igen erős botanikai, majd főképp az Elhagytól kezdve anatómai jelleggel bír. Ami ismét csak a Szabó Lőrinc, Petri, Lator (aki egyik mestere volt) vagy Rakovszky által kijelölt hagyományhoz való kötődésre utal, de európai hatástörténeti előzményként említhetnénk Ted Hughest is: „Az élet erősebb nálunk, a létező világ mit sem törődik az egyénnel. Ez borzasztó – mondom egyszer, máskor meg: ez gyönyörű. Mindenesetre: erő ez, pusztító és teremtő.” „Ne hidd, hogy a rögben alhass – mondja Weöres – madárka sír, madárka örül, és vallat a fény, a hatalmas. „Azonkívül, hogy létezik ez a hatalmas fény (túl minden morális kategórián, teljességgel megközelíthetetlenül), nem vagyok biztos semmiben” – vallja a költő. Az életnek a matéria, a flóra és fauna, a test felőli megragadásában Szabó T. Annánál bizonyos fokú panteisztikus, más­felől sztoikus jelleg érvényesül. Az elemi, természeti erők leitmotívumszerű szerepeltetése a fizikai létezők, a kozmosz közömbös változatlanságát tematizálja. A költészet kihívása itt létünk anyagba zártságának felmutatása a szorongástól az eksztázisig, ám mindenkor valamiféle ritka egzisztenciális egyensúly jegyében. Szép példája ennek a Schubert nevezetes dalciklusára ráíródó Winterreise, mely a kötet egyik legkiemelkedőbb ciklusában, a Fénysötétben kapott helyet (s mely eredeti zenei formájában is a romantika által megteremtett elégikus beszédhagyomány emblematikus példája): „A szemem lát, az énem érez, / de hozzám tartozik a szem, / ha nyitva van, csak azt mutatja, / mit látni engedek nekem. / Amire nézek, az enyém lesz – így rakja börtönét a rab. / Ha láthatok a más szemével, csak akkor lehetek szabad. / […] Köd közeledik, nagy jeges köd, / ennyit se látok majd, ha elföd, / kioltja a szemem, / majd egy leszek a tájjal mégis, / mert szétszóródom köztük én is: / akkor megérkezem.” (Winterreise 1., 3.)

Van valami életigenlő mohóság ebben a költészetben, ahogy a szem mintegy bekebelezi a világot: az „Amire nézek, az enyém lesz” mohó életvágya Lackfi János költészetével rokonítja e lírát. (Nyilván nem véletlen a két költő barátsága: Szabó T. Anna maga is írt Lackfiról, aki őt a Nizzai kavics-díjban részesítette. A Költői recept-ciklusban szereplő Kavics-vers nemcsak a Nizzai kavics-díjat idézi meg, de egyben a Lackfi-líra jellegzetes versbeszédét, nyelvjátékát és vitalitás-eszményét is: „Van pirargirit, bourninit, tennetit és antracit, / spinell, korun, piroluzit, perovszkit és ilmenit, […] ónix, kvarc, rodokrozit vagy hópehely-obszidián, / mindenképpen drága kő lesz, hiszen egy szemet kíván, / […] csak az él, kit megtalálnak, néznek, fognak, osztanak, / az a kő, mit ajándékul adnak, éget, mint a nap, / kiválasztott, aki adja, és kiválasztott a kő, / […] aki kapja, méltán boldog, hiszen kiválasztatott: / mint kavicsot, megtaláltak – én is egyetlen vagyok.”

Ez a költészet szeret lenni, szeret élni, szinte lubickol a létben. Ami akkor is igaz, ha e korszakába lépve villanyfényre szorul. Ebből a mohó, az életet mintegy bekebelezően élvező vitalitásból is következik a versbeszédnek egy olyfajta direktsége, ami bizonyos értelemben idegen a mai profi versolvasó számára. Én viszont (többek közt) épp ezt szeretem és értékelem benne. Mert e művek valóban örömszövegként működnek, melyeket a szó barthes-i értelmében „örömben írtak”, s melyek „vágynak” az olvasóra, akinek örömet okoznak. Szabó T. Anna versei valóban „szem-szövegként”, „test-szövegként” működnek, ahogy Barthes mondja, mint költői szövegek „az erotikus értelemben vett test anagrammái”.3

A Szabó T. Anna-vers ereje ugyanis éppen spontaneitásában áll. E spontaneitás pedig – paradox módon – egyidejű a mívességgel: a költő lírai megszólalásának természet adta lehetőségéről van itt szó, mely a kortárs magyar költészet retorikailag oly megterhelt korszakában e hang egyediségének egyik záloga.

Ebből a túltengő életörömből és spontaneitásból is következik, hogy az e líra által megidézett tárgyak, illetve meghatározó motívumok igen nagy „fesztávra” helyezkednek el egymástól: a zsírpapírtól Istenig vagy a csodáig egy olyan magyar vershagyományba íródva be, melyből kiemelkedik Pilinszky vagy Petri életműve. Azonban a két végpont végső soron összeér, amennyiben a zsírpapírt és a megfeszített Krisztust a Szabó T. Anna-költészet egyazon anyagszerűségében képezi meg. Így alkothat szerves poétikai egységet az (eredetileg Petrinek ajánlott) Zsírpapír („Ahogy a kéziratra / rátapad a szalonna. / […] Jót tesz a zsír a versnek: / a betűi lebegnek, sülnek, üvegesednek / a gyomorkordítóan átütő szövegnek.”) az Apokriffel (5. „Te aki a hús kapuján át / Te aki állatszagba vérbe / Te kinek angyalok énekeltek / Te akinek a csillag / Válts meg a hús bűnétől minket / tedd könnyűvé nekünk ezt a testet / váltsad örök fényességre / nehéz halálainkat”).

A látás és életigenlés költészete két erőteljes tematikus irányt rajzol ki e lírai életműben, az anyaság és a testiség/testi szerelem kérdése mint kettős csomópont körül. E kettős tematikus keret együttesen jelenik meg a remek Jég című versben: „Pedig de jó volt fejem hátracsapva / érezni, ahogy átizzik az ágy, / és ég a négy fal, felfal, felemészt / a másik test, hogy egy legyek vele. / De jó volt, mikor bennem lüktetett / a másik szívverés, az eleven tűz, / magamba zártam, gyenge magzatot, / és ő belőlem és engem evett.” Így jutnak el e költemények az erotikumtól a test metafizikájáig, a legjelentősebb darabokban egy kvázi-teoló­giai horizontot nyitva meg.

„Nézi egymást anya és gyermek. / Így csak a kisbabák figyelnek: kíváncsian, mohón, merőn, / mindent értőn és ismerőn / de végtelenül naivan – / Isten hozott, Isten küldött / édes fiam, kisfiam. / Milyen a világ? Meg nem mondom: / dúdolok inkább, ősanya módon, / megsimogatlak, megszoptatlak, / szívdobogással elringatlak. / Bizalom. Nem kell elmagyarázni. / Történhet veled és velem akármi: / én még tudom, te már tudod – / szemed nyugodtan lecsukod.” (Mária mondja) Szabó T. Anna anyaságversei minden bizonnyal a kortárs magyar költészet legkiemelkedőbb darabjai közül valók e témában. E költői szövegek olyan páratlan természetességgel és egyszerűséggel szólnak a születés és szülés, az anyává válás metafizikai élményéről, olyan éleslátással adnak hírt a poesis nyelvén a női lét e nagy teremtésélményéről, ami nemcsak kivételes arányérzékre vall, de igen nagyfokú poétikai érettségre is. „November, sötét hajnalok. Szitáló / eső, eresz kotyog, ágak kitartó csepegése. / Nem-evilági idő. Aki ébred, / azonnal elalszik újból. / Lesz-e az ősznek reggele? / […] Valaki mégis felül a sötétben. / […] Érzi, hogy itt az idő, hogy az éjjelt / kettéhasítsa a nap. És mosolyog már, / meleg, feszes hasát megsimogatja. / Érzi: kezéhez odabújik a magzat.” (Születés) Mert pontos, éles, már-már szenvtelen objektivitással írják le azt, amiről egy anya sem tud érzelemmentesen beszélni, vagyis betöltik a költői szó mindenkori és legfőbb funkcióját. Ahogy Gadamer mondja: „A költői szó a jelenvalólétünket tanúsítja, amennyiben maga is jelenvalólét.”4

Ide kapcsolódnak az „én és te” egyesülését, teljes összhangját, vagyis a szerelem mellett a szeretetet – ezt a ma költőileg botrányosnak, de minimum tabunak ítélt témát – nem egyszerűen megjelenítő, de azt kimondó, artikuláló versek. Meggyőződésem szerint ezek a – mai befogadói megszokásainktól idegen, olykor azokat borzoló – művek kevés kivételtől eltekintve költőileg éppoly hitelesek tudnak lenni, mint bármely más témájú társuk.

Mindez alighanem összefügg azzal, hogy Szabó T. Anna lírája bizonyos vonatkozásban valóban az én olyfajta integritását mutatja, ami a modernség szubjektumfelfogását jellemezte. Ez a feltehetőleg alkati adottság – a kortárs líra szubjektumképző eljárásaival szemben – kétségtelenül a korábbi történeti paradigmához közelíti e lírai életművet.

Aligha véletlen, hogy e versek a Ritmus című ciklusban kaptak helyet: prozódiailag remekül kidolgozott, a vers hangzós, főképp ritmikai rétegét szemantikai funkcióval erősen felruházó költeményekről van ugyanis szó. „A mellkason az erek lüktetése, / meleg lélegzetek. / Két külön ember. / […] Egyszer csak megvan! / […] A test forgása, a fej emelése, / a láb biztos, vidám rúgásai. / A ritmustól a vér dobog a fülben. / Kezdődhet már a / kezdődhet a tánc!” (Ritmus) A Szabó T. Anna-vers kezdettől fogva igen érett, finoman kidolgozott prozódiai alapokon épül fel, s a versritmus kifinomultsága sokszor a népköltészet dikciója által inspirált. A Fényben az erotikus, illetve anyaverseken kívül a Csoda és a Gyehenna című ciklusokban is erőteljesen érvényesül a népköltészet (népi imák, ráolvasások stb.), valamint az Arany-balladák beszédmódja és prozódiája. „világvégi szalmaházban / három magányos magában / apa aki nem apa / anya aki csak anya / gyermek aki mégsem gyermek / bámulja a bocika (semmi más csak önmaga) / ahogy isten ember szenved / három narancs glória / képzelt angyalok kara / és éjszaka / éjszaka / legalább te aki fested / igazíts a képen tedd meg / add hogy megérintsék egymást / legalább egy simogatást / engedj” (Három oltárkép 1.)

A vitális erő ellenpontjaként a Villanyban megjelenik a rettenet, a testi pusztulás, az elmúlás szorongása is, mely már a korai kötetekben is erőteljes volt (lényegében a Nehézkedés óta), de az új kötetben meghatározóvá válik: árnyék a fényen. A szenvedélyes életigenléssel, életörömmel szembeszegülő, bár azt legyőzni nem képes gravitációs erő, a földi lét nehézkedése: ezek a Szabó T. Anna-verseket kezdettől meghatározó témák jelennek meg egzisztenciális problémaként az új kötetben. Ahogy a Fényben megfogalmazza: „Lét, tett, idő, bűn. Egyszerű. Az élet: Állítás. […] / Köztük szorong a szenvedő alany. […] Lenni vagy.” (Káté) A „csak ne látnám a kezdetben a véget” (Itt élők jártak; Rögzített mozgás) tapasztalata, az életművön végigvonuló Thanatosz-téma a Villanyban új regiszterbe kerül. Az elmúlást ugyan az új kötetben is az érzéki anyag, a test elmúlásaként ragadja meg a költő, méghozzá a saját testét is kívülről, szenvtelen tárgyilagossággal szemlélő néző pozíciójából. Azonban az időhöz mint végességhez való viszony elmozdulása új hangot hoz Szabó T. Anna költészetébe: a korábbi elégikusságon túli rezignáció hangját, egyelőre halk, a burjánzó életvágy által tompított pianissimóját. Idézzünk ismét a Jégből, melynek két közbülső versszakára (mint az erotikum és az anyaság kettős témájának versére) fentebb hivatkoztunk már: „Szabadulni a testtől, azt akartam. / Bőröm fólia, benne mirelit hús, / hogy megmaradjon még egy darabig. / Ha tartósítom, tán nem romlik el. / […] Ha ezt sem, azt sem vágyom már, ha nincs / mohóság, nincs bűn, hátha nincs halál. / Hátha a tudat, mint a hullakamra, / megszabadít a testi pusztulástól. / Befagyott az öt érzék, megfagyott / bennem a lélek, nem lettem szabad. / Belém dermedt egészen az öröm: / az öröklétem lett a börtönöm.”

Így kaphat központi helyet a fénytől fényig ívelő kötetkompozícióban a – fény eksztatikus pillanatait ellenpontozó – jóbi szenvedés megidézése vagy a (Rakovszky Zsuzsa költészetére emlékeztető) Gyehenna-ciklus szerepversei, melyek legjobb darabjaiban az emberi nyomorúság, bűn és szenvedés „kisrealizmusa” ugyancsak a bibliai kárhozat szintjére emelkedik.

S amiről nincs módom érdemben szólni jelen írás keretei között: e költői életmű, s benne az új kötet is ékesen példázza a lírai beszéd dialogikus lényegét. Konkrétabban azt, ahogyan a húszas–harmincas évek magyar lírájának – József Attila és Szabó Lőrinc életműve által megteremtett – dialogikus hagyománya történeti örökséggé válik Szabó T. Anna költészetében. S e ponton az értelmező elhallgat, s visszaadja a szót a költészetnek, mégpedig a kötetzáró – Konrád Györgynek címzett – versnek. A néző nemcsak emblematikus foglalata, nagy lélegzetű összegzése mindannak, amiről a Villany szól, de méltó kötetzárlat, igazán nagy vers is: „Aki néz, az csak beszélni tud. / […] Szétmorzsolódik végül, aki néz. […] A bűn belőlem ered. A mások bűne is. / Én vagyok az a másik. Ennyi a részvét. / Részt venni másokban, kikövetelni a részemet. / A szív részvéte helyett a szem részegsége. / Aki végignézi, meg is tudja tenni. / Aki végignézte, elkövette. / […] Nézed a szenvedőt: azonosulsz. / Továbbmész: saját terhedet viszed. / Aki ír, maga ellen vall. Meg akar szabadulni / magától, így lesz önmaga. / Nem tudja abbahagyni. Vibrál, mint a villany. / Üres tárgyalóteremnek hadarja isten védőbeszédét.” (Magvető Kiadó, 2010)

Jegyzetek

Jelen időben, szerk. Gulyás Gabriella – Horváth Csaba, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2010.

2 Paul de Man, A szimbolizmus kettős aspektusa = Olvasás és történelem, Osiris, Budapest, 2002, 112.

3 Roland Barthes, A szöveg öröme = A szöveg öröme, Osiris, Budapest, 1998, 77., 83–84.

4 Hans-Georg Gadamer, Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez = A szép aktualitása, T–Twins, Budapest, 1994, 156.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben