×

Borgos Anna – Szilágyi Judit: Nőírók és írónők

Irodalmi és női szerepek a Nyugatban

Kollarits Krisztina

2012 // 01
Valóban hiánypótló mű (lehetne) Borgos Anna és Szilá­gyi Judit tanulmánykötete, amely a Nyugatban leggyakrabban publikáló tíz írónő bemutatására vállalkozott, hiszen a folyóiratban szereplő írónőkről még az alapítás századik évfordulója kapcsán megtartott konferenciákon és egyéb rendezvényeken is alig esett szó. A szerzők szándéka – a kötet bevezetője szerint – a „Nyugatot a nőírók jelenléte és személyes története felől” vizsgálni, feltárni azokat a „pozíciókat és szerepeket”, amelyeket a női szerzők a lapnál betöltöttek. Nyilván ebből a célkitűzésből következik, hogy a kötet elsősorban nem műelemzéseket tartalmaz, hanem az írónők életét és pályáját ismerteti a Nyugatban betöltött szerepük szempontjából. Ha valaki nem rendelkezik semmiféle előzetes ismerettel a tárgyalt korszakról, annak társadalmi-kulturális viszonyairól, a kötetben szereplő írókról, akkor számára valószínűleg élvezetes olvasmány lesz a kötet egyik-másik tanulmánya. Ha azonban valaki csak kicsit is jártas a témában, nagyot fog csalódni. Bár a vállalkozás célja mindenképpen dicsérendő, a megvalósítás sok helyen kérdőjeleket vet fel.

Mindjárt az első problematikus pont a tárgyalt írónők kiválasztásának módszere. „A statisztikai szempont relevanciáját számunkra az adta, hogy kérdéseinket nem a mai irodalomértés felől tettük föl, hanem az akkori kánont, a Nyugat által legértékesebbnek tartott nőírók pozícióját igyekeztünk föltárni” – indokolja eljárását a szerzőpáros. A kánonban betöltött szerep meghatározásához azonban a pusztán statisztikai módszer édeskevés, és ez nyilvánvaló a kötet szerzői számára is, hiszen ahogy több helyütt szóvá is teszik, Osvátot, a szerkesztőt erősen befolyásolták a magánember érzelmei, több „favorit” írónővel hosszabb-rövidebb szerelmi kapcsolata is volt, Babits főszerkesztősége idején pedig Török Sophie írói tehetsége válik megfellebbezhetetlenné. Szerencsésebb lett volna talán, ha a szerzők a statisztikai adatokat egyéb szempontokkal árnyalva használták volna fel a kiválasztás alapjaként, mivel így a tíz írónő közül (Kaffka Margit, Lesznai Anna, Lányi Sarolta, Török Sophie, Reichard Piroska, Bohuniczky Szefi, Gyulai Márta, Kovács Mária, Kosáryné Réz Lola és Kádár Erzsébet) többek esetében azt érezhetjük, hogy nem annyira írói életművük, mint valamely „Nyugat-férfihoz” való kapcsolatuk miatt kerülhettek be nemcsak a Nyugatba, de ebbe a kötetbe is. Ezt különben a szerzőpáros is megállapítja a tanulmánykötet bevezetőjében: „Némi túlzással azt mondhatnánk: minden sikeres Nyugat-nő mögött vagy mellett állt egy Nyugat-férfi.” Reichard Piroskát, Lányi Saroltát és Gyulai Mártát Osváthoz fűzte szerelmi kapcsolat, Bohuniczky Szefi Schöpflin Aladár, Kovács Mária Füst Milán, Kádár Erzsébet Illés Endre pártfogoltja volt, Lesznai Anna Hatvany Lajos unokatestvére. Abból azonban, hogy a tárgyalt tíz írónő közül szigorúan véve igazából csak hárman (Kaffka Margit, Kosáryné és Kádár Erzsébet) kerülhettek volna „saját jogukon” a folyóirathoz, kár bármilyen általánosító következtetést levonni: a kötet végén felsorolt, szintén a Nyugatban publikáló írónők közül lehetett volna több olyat is kiválasztani, akik mögött nem állt „Nyugat-férfi”. A vitatható kiválasztási szempontból következik az is, hogy a kötet szerzői gyakran túl tág teret engednek egy-egy írónő és az őt támogató férfi író kapcsolata tárgyalásának. A Gyulai Mártáról szóló írás mintegy tizenöt oldalon keresztül idézi Osváttal való szerelmi levelezését, komolyan próbára téve ezzel az olvasó türelmét. Sokkal érdekesebb viszont a tragikus sorsú Kádár Erzsébetről szóló rész, itt nem hat zavarólag még az írónő Illés Endréhez fűződő szerelmi kapcsolatának részletező bemutatása sem. Nyilván azért, mert ebben a tanulmányban végig Kádár Erzsébet áll a középpontban, nem úgy, mint a Gyulai Mártáról, Reichard Piroskáról vagy Lányi Saroltáról szóló tanulmányok esetén, amelyeknek mintha igazi témája Osvát lenne.

A nagyközönség számára kevéssé ismert írónőkről (Reichard Piroska, Lányi Sarolta, Gyulai Márta, Bohuniczky Szefi, Kovács Mária) szóló tanulmá­nyokról összefoglalóan annyit mondhatunk el, hogy bár a kötet szerzői meglehetősen sok forrásanyagot használtak fel, ezek az írások szinte alig lépnek túl egy-egy érdekes asszonyi sors ábrázolásán. Más a helyzet Kaffka Margit esetében. Az ő élete és művei már kellőképpen feltártak, talán ennek is köszönhető, hogy Borgos Annának ebben a tanulmányban valóban sikerült, eredeti célkitűzésüknek meg­fe­­le­lően, az írónőnek a Nyugathoz való viszonyára fo­­­ku­szálni, ami azért is bizonyul érdekes témának, mert ezt a kapcsolatot egy különös kettősség jellemzi: „a lap a nagy lehetőségek, látványos alkotói termékenység, komoly inspirációk, kötődések, ugyanakkor elbizonytalanodások és konfliktusok terepe” is Kaffka számára. Ezt a megállapítását Borgos Anna több érdekes idézettel támasztja alá: Ady A duk-duk afférja kapcsán Kaffka helyesli az Új Időkhöz való közeledést, mert „a középosztály lelkiismeretébe csak azon át lehet eljutni”. „Kettős kötődését” a kortársak is felfedezik, Ady, Tersánszky, Schöpflin és Török Sophie egyaránt ellentétet lát Kaffka úri származása, neveltetés és a között az irodalmi közeg között, amelyben élt és alkotott.

Ebből a szempontból érdekes összehasonlítás kínálkozott volna Kaffka Margit és Kosáryné Réz Lola között. Ez utóbbi, bár Osvát a legtehetségesebb írónőnek tartotta, többek között „szociális gyökerei és irodalmi ízlése” miatt végül a Nyugat elhagyása mellett döntött. Sajnos Kosáryné esetében sem lép túl Borgos a puszta tények rögzítésén, korabeli dokumentumok közlésén, ezek komolyabb elemzésére és értelmezésére nem kerül sor. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy a kötet mélypontja a Kosárynéról szóló rész. Különösen vitatható a Művek és kritikák című rész, amelynek megírására a szerző (érzésem szerint) anélkül vállalkozott, hogy Kosáryné tárgyalt műveit, illetve a róluk szóló kritikákat elolvasta volna. Egyébként miért vette volna át Kádár Judit hivatkozott tanulmányából azt az állítást, hogy a Kosáryné történelmi tetralógiájáról szóló kritikák a második kötetet (egy Új Idők-beli ismertetés kivételével) önálló műnek vélték, holott a Katholikus Szemle, az Élet, a Protestáns Szemle, a Magyar Kultúra kritikusa egyaránt megemlíti, hogy a Perceg a szú az Asszonybeszéd folytatása. (Egyébként erre a kötet elején Kosáryné is felhívta a figyelmet.) Még furcsább Borgos Annának az a megállapítása, miszerint Kosáryné tetralógiája „közel háromszáz év történetét fogja át, öt generáció egy-egy nőtagjának nézőpontján keresztül, 1585–1944 között”, ugyanis nem a négy kötetben összesen jelenik meg öt generáció, hanem az első kötet mutatja be öt nemzedék történetét, majd a következő kötetekben újabb négy-négy nemzedékét. (Erről egyébként pontos családfát közölt Kádár Judit is idézett írásában.)

Nem értjük azt sem, hogy mi azon a meglepő, hogy a Porszem a napsugárban című regény kapcsán „Kosáryné művészi engedményeinek megítélését tekintve a Nyugat találkozik a Napkelet vélekedésével”. A Napkelet-beli kritikát a kiváló debreceni irodalomtörténész, kritikus és költő, Juhász Géza írta, akinek több írása megjelent a Nyugatban is. Különben a Napkelet kritikai rovata kezdettől színvonalas volt, évekig itt jelentek meg például Szerb Antal, Németh László, Halász Gábor kritikái is. Én inkább Borgos Annának azon állításán lepődtem meg, miszerint „[a] lap [Napkelet] kánonjának két női vezércsillaga Tormay Cécile és Kaffka Margit, akinek státusza már megingathatatlan. Az ő mércéjüket Kosáryné nem üti meg.” Véleményem szerint kicsit túlzás egy kritikus véleményét a lap általános „kánonjának” minősíteni.

A hivatalos írólét kezdetei című fejezet is több helyütt szerkesztőért kiált: „Osvátné Steiner Cornéllal is közeli kapcsolatban volt. Az asszony két héttel öngyilkossága előtt még aktuális családi ügyekről szóló levelezőlapot küldött neki, s Kosáryné írt róla önmegsemmisítő önzetlenségét boncolgató nekrológot a Nyugatba.” Mivel nem minden olvasó számára nyilvánvaló, hogy Osvát feleségét, Steiner Kornéliát Cornélnak hívták baráti körben, ezt érdemes lett volna tisztázni. Így legalább az értelmét felfoghattuk volna ennek a két, teljesen magyartalan mondatnak.

Szintén értelemzavaró a következő mondat: „Valóságos lehetőségként merül föl benne a meglehetősen abszurdnak tűnő gyanú, hogy esetleg őt magát is mint zsidót értékelték elfogultan pozitívan.” Felhívom az olvasók figyelmét arra, hogy ez a mondat valójában nem azt jelenti a szerző szándéka szerint, hogy Kosá­ryné zsidó származású lett volna, hanem azt, hogy nem volt az.

Az is elég furcsán hat, amikor közvetlenül azután, hogy a tanulmány szerzője megállapítja, Kosáryné Nyugattól való távozásában szerepet játszott Osvát tolakodó udvarlása is, egy olyan Kosáryné-idézet következik, amelyben az írónő az Osvát családhoz fűződő problémamentes, meleg baráti viszonyáról ír.

A Kaffka Margitról szóló tanulmány mellett a kötet talán legjobban sikerült darabja Szilágyi Judit Lesznai Annáról szóló írása. Kár, hogy rögtön a tanulmány elején, Lesznai Anna apjáról szólva ilyen (a magyar társadalomtörténetet teljesen figyelmen kívül hagyó) mondatok kerültek bele: „magyarkodós-dzsentri vonásaival egyenrangú félként fogadta az arisztokrácia is. […] élte a vidéki nemesek sokszor kicsapongó életét: vadászott, politizált, gyakorolta a földesúri jogokat és kötelességeket.” Ha már ez a mostanában divatszóvá lett szörnyszülemény, a „magyarkodás” bele is került a szövegbe, legalább a XX. század elejéről szólva ne emlegessünk földesurakat, hanem tekintettel az 1848-as jobbágyfelszabadításra, inkább földbirtokosokat. „A vagyonát rohamosan apasztó zsidó dzsentri” kifejezés pedig fából vaskarika, hisz dzsentrinek az 1870-es évektől kezdték a több évszázados nemesi múltra visszatekintő magyar családok önmagukat nevezni, függetlenül az anyagi helyzettől és életmódtól. Zsidó dzsentri tehát nem létezik. A „dzsentri” szó csak az 1890-es évektől kapott pejoratív mellékzöngét, ami miatt az 1920-as évekre a dzsentri helyett inkább az úri középosztály kifejezés használata vált általánossá. A valóság egyébként is különbözött a Mikszáth-regények szereplőinek sorsától: nem minden dzsentri verte el a vagyonát, és „szorult a vármegyeházára” valamilyen rosszul fizető hivatalba, szép számban voltak köztük jómódú szakértelmiségiek, orvosok, mérnökök, jogászok vagy éppen gazdálkodók, illetve sokan Trianon miatt veszítették el vagyonukat, állásukat. (Már csak ez utóbbi okból is problematikus azt állítani, hogy Kádár Erzsébet 1930-as években írt novelláinak „a pusztuló dzsentri” lenne a témája.)

Érdekesnek mondható a Török Sophie-ról írt tanulmány is. Itt lényegében csak Babitsnak, illetve Török Sophie-nak a Napkelethez, illetve főszerkesztőjéhez, Tormay Cécile-hez fűződő kapcsolatát kellett volna némileg árnyalni. Tormay Cécile nemcsak Török Sophie-n keresztül próbálta „megkörnyékezni” Babi­tsot a Napkelet számára. Lényegében 1922 óta többször is felmerült ez a lehetőség, és Babits mindvégig két vasat tartott a tűzben. Ahogy Tormay Cécile tizennégy (!) Babitshoz írt leveléből is kikövetkeztethető, kétszer komolyabban felmerült az „átpártolás” lehetősége is: 1923-ban Klebelsbergék keveset ígértek, nem főszerkesztőséget, csak főmunkatársi szerepet; 1929-ben pedig Osvát halála tette tárgytalanná a dolgot. Babits hat dedikált kötetet küldött Tormaynak, többször sor került személyes találkozásra is. Ezenfelül Tormay megkülönböztetett figyelemmel bánt Török Sophie-val, akinek egy novellája jelent meg a Napkeletben, tehát valóban kicsit túlzás volt őt „a Napkelet munkatársaként” emlegetni. Nyilván hiúságára akart hatni Tormay, mint ahogy az sem volt véletlen, hogy Török Sophie minden új művéről elismerő recenziót hozott a Napkelet. Némileg zavaróan hat, hogy az Asszony a karszékben című kötetet dicsérő Tormay-levél idézése után Borgos Anna megjegyzi, hogy „Tormay szerkesztőként is reagál Török Sophie munkáira – a Hintz tanársegéd úrról születik egy kissé csikorogva dicsérő kritika a Napkeletben”. Zavaró egyrészt, mivel Török Sophie minden munkájáról jött kritika a Napkeletben, így az Asszony a karszékben című kötetről is, másrészt Rédey Tivadar a lehető legnagyobb elismeréssel írt róla, szerinte Török Sophie művészete „az újabban fellépett férfilírikusok közül kétségtelenül a legkülönbekével egyenrangú”.

A Kaffka Margit Társaságról szólva túlzás azt állítani, hogy „[a] társasághoz irodalmi irányzattól, ideológiai elköteleződéstől függetlenül minden számottevő nőíró csatlakozott”. Már csak azért is, mert Bor­gos Anna a Török Sophie-ról írt tanulmányában később beszámol Babitsné húzódozásáról, a szervezőkkel kapcsolatos ambivalens érzéseiről, illetve Ritoók Emma ellenakciójáról is. Talán elég lett volna egy köteten belül egyszer írni a témáról, de akkor árnyaltabban. Különben Mollináry Gizella visszaemlékezéséből is kiderül, hogy a Kaffka Margit Társaságnak csak a szervezők által meghívottak lehettek tagjai, Mollináry szóvá is tette az alakuló gyűlésen, hogy a meghívottak névsorában miért nincs ott Ritoók Emma vagy Gulácsy Irén. Mire az elnöknő „gúnyos tréfálkozással azzal felelt: „Miért nem kívánod mindjárt, hogy Tormay Cécile-t is idehívjuk?” (Napkelet, 1937/344.) Ennyit az „ideológiamentességről”.

Végül szeretném megjegyezni, hogy Mollináry Gizella nem szökött meg a balassagyarmati börtönből, hanem kitöltötte büntetését (saját önéletrajzi regénye, Az Isten hallgat szerint), ezután a szerb megszállás alatt levő Pécs-Baranyai Köztársaságba menekült, annak megszűnte után egy ideig szerb területen élt. Ritoók Emma és Tormay Cécile nem voltak unokatestvérek, Ritoók Emma sógornője volt Tormay lány, Cécile nővére, Mária. Szikra nem Teleki Kálmánné, hanem Sándorné, s végül nem látom, hogy tudott Reichard Piroska a „Miskolci Evangélikus Református Főgimnáziumban” érettségizni, vagy mit jelentenek az olyan foglalkozásnevek, mint „adminisztratív titkárnő” vagy „népbiztos, a Vörös Hadsereg had­osz­tályszervezője”, milyen az a „respektálóbb kritika”. A rosszul megfogalmazott mondatokért, kisebb nyelv­­­­helyességi és helyesírási hibákért, helyenként pontatlan lábjegyzetekért nyilván az időhiány és a felületes szerkesztői munka okolható. (A legzavaróbb talán, hogy a Gyulai Mártáról szóló részben az idézett leveleket egyáltalán nem írták át mai helyesírásra.) Kár, hogy a végső korrektúrára már nem jutott elég idő és figyelem, ezt a téma fontossága és az olvasók egyaránt megérdemelték volna.

(Noran Könyvesház, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben