×

Bíró Gergely: Oroszlánkeringő

Bába Tibor

2012 // 01
Ha kortárs írók szinte egy időben ugyanahhoz a témához jutnak el, és rendre azonos hangnemben, a stilisztika hasonló eszközeivel vetik papírra, az mélyebb, őszintébb ráérzés a korra, mint a felolvasóestek után kávéházakban folytatott aktualizálás. Az ilyen ráérzést nem szokták megvitatni, az író egyszerűen úgy ír, és hamisnak érzi a művét egészen addig, amíg nem olyan. Bíró Gergely Oroszlánkeringője olyan mű, ami az utóbbi néhány év fanyar és tömör ízeivel átitatott hazai prózatermésével minden különösebb idomítás nélkül párhuzamba állítható. A kallódó emberek úttalansága, a lélekűr, párbeszédeink kakofó­niája és a bukástörténetek tendenciózus témák a mai magyar irodalomban. Az Oroszlánkeringő minden részt­vevője szenved tőlük: a tehetségtelen gyakorló­tanár, aki óráról órára vérezik el, pedig testhez álló szerep lenne „eljátszani nekik a tanárt. És kapaszkodni mindvégig az önkényes és feszített tervezetbe, nehogy véletlenül megszólítsák.” (Mint álma a zsarnokot) Azután Jé a Paraván mögötti játékaival, egy „vadító cafka” képével (a lány neve Pitti Beáta, és Jé szeretné megszólítani). És F. P., aki egy illően viszonzott köszönés miatt kénytelen legalább nyelvtani szerepet betölteni az Alvajárók parttalan beszédében. A legelső elbeszéléstől a Paraván mögött és az Alvajárók karaktereinek zárkózottságán át egyre depressziósabb jelleget öltve – ahogy a depressziós emberek lesznek egyre kevésbé képesek kívülről szemlélni önmagukat – a narrátor személye is fokról fokra alászáll, beleszövődik a történetekbe. Az első két elbeszélésben látszólag még a történeten kívüli, passzív szemlélő perspektívájából szól (bár ezekben is már sejthető a személyes jelenléte: talán ott ül a diákok között, a neve Jé, azután – évekkel később – mint narrátor követi magát az utcán, előttük meg Pitti Beáta megy), később egyre érezhetőbben kezdi betölteni a főszerepet. Közben megfogyatkoznak a mellékszereplők is, gondolataik elnémulnak, mígnem a negyedik elbeszélésben a narrátor-főszereplőn kívül nem marad senki a színen. Ez az elbeszélés lesz a könyv gyújtópontja, az alászállás legmélyebb foka. A történeteket mesélő személy idegen szobában jár (idegen bugyorban). Itt minden bútort és ruhadarabot egy pocsékba ment élet állott szaga itatott át. A lakó már csak nyelvtani alany, „megáll temérdek ürülékén”, mint egy riadt kis állat. A zugokban portigrisek és egyéb, múló időre utaló jelek állnak ugrásra készen, mert az ésszel mérhető idő már réges-régen megállt, ahogy az óra mutatói, mintha nagy munka közben épp csak egy pillanatra, Megálltak egyszer, három órakor. Ide a magányos ego alkotta táguló és kényszerűen szétpukkanó atmoszférái alatt juthatunk, összefüggéstelen, lírai víziók ködében gázolva, és helyenként kerülgetni kell a kocsmafilozófia vaskos aranyköpeteit: „Miért vágyik az ember olyan hintába, amibe már nem fér a valaga? Szorít az, akár a Venn-diagram két halmazának metszete”, de ez a szoba túl kicsi hozzá, az önámítás táguló atmoszférái nem férnek el. Színről színre látjuk a dolgokat, mert az elbeszélő minden sziporkája és túlkapása ellenére nagyon is tudja, miről mit szabad mondania. Nem oktat, nem vádol, nem praktizál, nem keresi (szereplői ká­rára) a hatást, megítél: „az idő [...] terített szőnyegként mutatta egyedüli utadat. Most csak rángatod engesztelhetetlen palástját. [...] világlik-e még valami lefejtendő köveid alatt, vagy kövekké lettél magad is?” Megítél és kihátrál. Ha az olvasó a negyedik elbeszélés megkövült poklába ér, könnyen bólinthat rá: legyen a zuhanás vége ez. Nem maradt más, csak por és kiszáradt erdők, nem marad semmi, amit fel lehetne élni… Csakhogy ekkor még hátravan 160 oldal, s a narrátor úgy dönt (mert miért ne dönthetne úgy!), hogy újrakezdi. A kiszáradt fáktól felfoghatatlan távolságra a felismerhetetlenségig változik, kifinomul a hangja, ahogy serdülőkori önmagát narrálja újra. Beszédétől elmaradnak az agyonlirizált, kibogozhatatlan víziók, aranyköpetek. A szerző egyfajta alapnyelvre bízva magát érett és okosan fecsegő stílusával olyan hálót sző, amelyre igazán elegánsan huppanhatnak számvetése kíméletlenül nyílt és zsilettéles megállapításai vagy a keserű humor gyógyító mérgeket felszabadító poénjai. Elbeszéléseivel kapcsolatban még kételkedhetünk, a kötetet záró kisregény, az Oroszlánkeringő olvasása után azonban joggal remélhetjük, hogy Bíró Gergely szépíró nevével találkozni fogunk még. Ez a nyelv, ez a valóban hiteles nyelvhasználat, amellyel az emlékezetben háromdimenziósan támadnak fel a személyek, tárgyak, megáll egymagában is. Költészet? – a kortárs próza egyre jellemzőbb vonása. Az Oroszlánkeringőnek szinte nincs is története, s a megszokott modelltől eltérően nincs eleje, közepe, vége sem. Intervalluma van, abban Kurt Cobain (†1994) örök ragyogása, egy budapesti srác rajongása és gimnáziumi évei válogatott csínytevései. Ezek a beszéd tárgya, s az Oroszlánkeringő cselekménye a beszéd, ahogy évekkel később a fiú mint narrátor feleleveníti. Sajátos, három dimen­zióban operáló nyelvhasználatával átszínezi és újra­fokuszálja múltja akkor még zavaros, fekete-fehér képeit, hozzáadva azt a tíz év többletet, amivel a narrátor személye több a fiúnál. Szerencsére, vagy még inkább a narrátor szerencséjére ebben a tíz évben megértés, alázat és éleslátás halmozódott fel. „Egy csíkos pólós, vézna, szőke srác énekelt [...] olyan méltósággal és baljós nyugalommal, akár egy őrült a zárt osztályon. [...] Látszott, hogy fiatal, a hangja mégis öreg volt és kimerült, ugyanakkor féktelen és szabad. Szabad – ezért is érezhettem azt, miközben énekelt, hogy mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznék. [...] A Nir­vana egy új, irányára ébredt élet gyökere volt, ami nagyon mélyre szaladt bennem.” A fiú persze nem tudhatta, nem is kellett megtudnia, amit Kurt Cobainnek személyesen, mert a walkman hallgatása közben vagy a rock­­­­­­koncerteken átélt, szakadék szélén egyensúlyozó peremlét nem több, mint a serdülők teatralizmusára jellemző romantikus toposz, a szabadság másfél órányi eufóriája, jogi vonzat, sírás és fogcsikorgatás, a „külső sötétség” félelme nélkül, pedig a könnyűzene a költészetnél személyesebb líra, és Kurt Cobain, akit „földcsuszamlásszerű élmény kísérte egész életén át [...] felejthetetlenül elvarrta magát e zenében”. A fiú nem tudhatta, hogy a szabadság erdőtűzzé duzzasztott lángját és e dalok szokatlan, intenzív hőjét Kurt Cobain lelkének rohamos égése táplálja. „Figyelni kellett volna, és nem rajongani. [...] A Srác csalódottan hívta a közönséget, ezt a felbolydult hangyafészket, amely révületében el akarta rágni őt, a szarvasbogarat, akinek a kitinpáncélja alatt szinte már semmi sem maradt. [...] Nem maradt kit megszólítania. [...] A kamera a közönség sorait mutatta, a kezek szűnni nem akaró, kiszáradt erdejét. Tűzre szomjúhozott minden törzs és ág – nem vízre.” A képernyő előtt térdeplő fiú lát egy éjszínű Fender gitárt, látja lomhán és veszedelmesen forogni a levegőben, de már nem látja becsapódni. A kamera most egy fiatal, szőke fiút mutat neki, megáll a színpadszélen, liheg, és lassan lecsillapszik, de a közönség nem csillapszik, idom­talan és vadul örvénylő hangjuk, melyből időnként egy-egy elcsukló üvöltés próbál felnyúlni érte, egyre mohóbb és egyre türelmetlenebb skandálássá válik. A kamera a fiú arcát mutatja, szép és szemérmetlen a mosolya, az inge széttárulkozik, mint egy angyal flanelszárnya. Nyitott szemmel dobbant, és elrepül… A tévé előtt térdeplő fiú felugrik, körbenéz, megtalálta, ostromolni kezdi az ebédlőasztalt. Látja a csengve, majd sikoltva meginduló terítéket, a kristályvázát és a poharakat, ahogy a csempéhez érve szétrobbannak, derékba törik az apja széke, s a romokra égnek meredő lábaival, mint egy leölt állat, iszonyú robajjal ráborul az asztal. Kurt Cobain ezalatt „szelíd mozdulattal kért csendet, de a zúgó rajongás maga alá forgatta kierősített szavát is [...] majd, hogy idegenségének mérgét mohón felitta a vak rengeteg, sarkon fordult és utolsóként levonult a színpadról. Nem azon az oldalon, ahol a többiek.” A fiú visszaereszti az asztalt a helyére, csak a jogot tartja fenn, nem borítja fel, mert végül is nincs rá semmi oka, se feleslegességérzet, se „kivert kutyák ösztöne a marásra”. „Rendezett családból jöttem”, mondja, és szuicid rocksztárokat imitáló viselkedésével, kriminális gesztusaival szinte követeli magának a harcot. (Idegesebb szülők ilyenkor keserű, bűnözői sorsot jósolhatnának.) Pedig a fiúnak nagy szüksége van ezekre a gesztusokra: a társadalmon kívüliség kultuszára, a szabályok áthágására „kamaszkorunk felszabadító gátlástalanságában”, arra, hogy megússza, mint ahogy arra is, hogy megbüntessék érte, szüksége van az érte felelős felnőttek autoritív fellépésére, „mert az én kamaszkori lázadásomnak a Nirvana ormótlan, taknyolásokat idéző földízű felvállalásán és a világ homályos zenei leigázásán túl sokkal szerényebb emberi rétegei is voltak, egyebek mellett az, hogy fejjel csapódtam apámnak, tűzfalnak a tojás [...] Ami az én szememben diadalívben végződő, rózsaszirmok borította, kikövezett sugárút volt, az övében kátyús, délibábos szerpentin, ami csak lefelé vezet, vagy rövidebbik úton, a szalagkorlátot átszakítva egyenesen a szakadékba.” Kurt Cobainért nem lépett fel senki. „Megéreztem, hogy sosem lehet belőlem rocksztár [...] meghallottam a bécsi keringő első taktusait [...] oly mérhetetlen erő áradt e lassú, hullámhömpölygésű zenéből és az őt kísérő mozdulatokból [...] amit nem tudtam már összeegyeztetni a harsány dübörgéssel.”

Bíró Gergely az Oroszlánkeringővel telibe talált egy nemzedéket. Nem mondom, hogy elsőként találta el, de amit talált, az a lélekűr körül zajló diskurzus újabb támpontja lehet. Érdemes odafigyelni rá, mert kulcs a megértéshez, hogy miért szenved ma minden ötödik ember valamilyen depresszív betegségben.

(Magyar Napló, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben