×

A jakobinus villámcsapás; Ahogy a madárkák fújják; Végső jók illata; A kis Tornai-féreg

Tornai József

2012 // 01

A jakobinus villámcsapás


Barátom, társam, költőm,
jártál-e te is Koltón?
Én egyszer eljutottam
a kastélyba, álltam az ablakokban,
honnan ő nézett hegyre-völgyre,
s ottmaradt örökre.

Éreztem, jelen még
a káprázatos vendég,
lomb-zengető életfa
font virágot lihegő falakra.
Izzadt-remegett a teste
Júliáéba beleveszve

az ágyban, majd esti séták
a környéken, habzsolták egymást:
vadmén-férjet az asszony, ura az ősi nőstényt,
s talán a „Szeptember végén”-t
is írni kezdte akkor,
alig is szabadulva a már nem lánykaroktól.

Láttam alakjukat
az ihletes somfa alatt
(egy csonkját ajándékul adták
nekem a falubeli gazdák),
de én csupán Petőfit
lestem: hogy hajol az anyaföldig,

annak a vére, szava
húzta-húzta vissza oda,
hol „ifjúi” volt, de nemcsak a szerelme
zaklatta versről versre,
hogy mint látatlan fantom
még ma is ott lobogjon,

hanem a legnagyobb láng,
az irgalmatlan vágy, a szabadság
s a haza, nagyvilág, Júlia, minden,
hogy mikor föleszüdtem,
akkor se láttam-hallottam mást:
csak a jakubinus villámcsapást!

Ahogy a madárkák fújják


Énekelni szépkedvüen,
ahogy a madárkák fújják:
minek teremtél, förtelem,
ha nem jut a felhőn túl át

a szavam? És nem találom
annak az okát sem,
hogy örökre elvarázslón
nem mondhatom: ámen

sípnak, dobnak, hegedűnek,
csak egy darab fának,
melyet majd fejemhez ültet
ez a közöny-század.

Énekelni megtanultam,
de nem úgy röpülni,
ahogy az ölyv vadul-untan
a nyulakat űzi.

Az én dolgom csak az, hogyha
vízszintesbe fekszem,
ne vigyen el a Seolba
még a kegyelem sem.

Szabad szerettem vón lenni,
de vagyok bilincsben,
s nincs erőm, hogy egy ökölnyi
csapással leüssem,

aki szenvedésre tervez
nekem örök szállást,
és a lelke elég perverz,
őskori és ádáz,

sőt azt hiszi, eme helyre
a fajom azért jön,
hogy giliszta módon nyelje,
ami rossz a földön.

Én inkább tartom sorsomat
olyan gilisztának,
kiből kinőnek holnap a
saskeselyű-szárnyak.

Végső jók illata


Nagy és nagy voltál, démonokkal teli
a kertben a többi fa és bokor közt,
csillag-zsoltáros úr! Még holtan is
éles-magasra szöktetted csavart,
boa constrictor-törzsed koronáját.

És most itt van fűrészes öldöklőd.
Nem tudtam, hogy egyek vagyunk, hogy
veled zuhanok az űrbe. Nem akartam,
azt hittem, nem élsz, pedig éltél, mint tavaly,
zöld szökőár, mikor még fészket raktak
a szalag-farkú csörgőszarkák ágaid királyságába.

Hallod-e gyilkosod szavát? Nincs más
igazság, mint a lelkünk egyessége.
Nem vehettem el tőled azt az álomidőt,
amit senki sem rabolhat el. Milyen szomorúan nézed
csodált testedet! Szállj, zengj, minden
végső jók illata!

A kis Tornai-féreg


Ady vagyok. Igen, Adyvá változom,
égek száz és száz fokon,

míg  a hamu-miértek
el nem pörzsölik mohón
a kis Tornai-férget.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben