×

Összefoglaló és ismétlőórák – érettségre

Salamon Konrád: A harmadik úton – Magyar irodalmi és történelmi sorsfordulók

Monostori Imre

2011 // 12
Salamon Konrád évtizedek óta a tudós tanár alakját testesíti meg. Tudományos munkásságának fő terepe viszonylag könnyen körülhatárolható: a két világháború közötti népi mozgalom politikai, társadalomtörténeti és szellemi tartalma, illetve a harmadik út mint eszmetörténeti jelenség a háború utáni Magyarországon, különös tekintettel 1956-ra, illetőleg a „rendszerváltozás” körüli és utáni időszakra. Kutatásainak eredményei hitelesen dokumentáltak: könyveinek (közöttük tankönyveknek) sora ott van a jobb könyvtárak polcain. Azaz tudományos szempontból a szerző megkerülhetetlen (még ha – ideológiai indíttatás miatt – olykor meg is kerülik).

Jelen könyvében (többségében) nem újabb kutatásainak eredményeit publikálja, inkább összefoglal, tallóz, válogat tudományos eredményeinek ismeretterjesztő célzatú tömörítvényei közül; cikkeket, esszéket, résztanulmányokat, recenziókat, előadásokat közöl. Jó tanár módjára nemegyszer a lényeget ismétlően: remélve, lehetőséget ad olvasóinak arra, hogy eljussanak az adott témakörben az intellektuális érettséghez. (S mily jó lenne, ha már az érettségiző középiskolások is tisztában lennének a szerző néhány sarkalatos történelmi, politikai, eszmetörténeti tartalmú fogalmával, ezeknek rendszerével s megjelenésükkel a magyar történelemben.)

A kötet két nagy fejezetre tagolódik. Az első rész címe: A népi gondolatkörben, a másodiké: Történelem és politika. (Megjegyzendőnek tartjuk, hogy a könyv első felét szerencsésebb lett volna a fő hangsúlyokat, súlypontokat jelentő fogalmi háló logikai rendszere szerint összeállítani: az általános, a szélesebb körű alrendszerekkel kezdeni, s innen haladva a „különös” és az egyedi felé. Most már mindegy persze, hiszen a fő összefüggések – kis keresgélés után – ekként is összeállnak, rendszerbe foglalhatók.)

Az egyik kulcskérdésnek ebben az első részben minden bizonnyal a jobb, bal és harmadik út fogalmainak politika- és eszmetörténeti meghatározását tekinthetjük. Érdemes szó szerint idézni ezt a tiszta és egyszerű képletet. „1. A baloldaliság alapértékének a radikalizmust, a jobboldaliság alapértékének pedig a konzervativizmust tekintem. 2. Mind a radikalizmus, mind a konzervativizmus megjelenhet demokratikus, illetve diktatórikus formákban, de ez utóbbi esetben mindkettő jelentősen torzul is. 3. A szocializmus és a liberalizmus egyaránt kötődhet jobb-, illetve baloldali formákhoz.” (A fenti értelemben a radikalizmus, illetve a konzervativizmus elsődlegesen a nemzeti hagyományokhoz való viszony kérdését illeti, a demokratikus az emberi és polgári szabadságjogok, a szocialista pedig a szociális igazságosság logikája mentén értelmezendő.) E fogalmi rendszer finomítása céljából azt is hozzáfűzi mindehhez a szerző, hogy „a centrum pártok akár harmadikutas pártoknak is tekinthetőek, hisz egyaránt képviselik az alapvető bal- és jobboldali értékeket, tehát az emberi és polgári szabadságjogok maradéktalan érvényesülésének és a társadalmi igazságosságnak a követelményét, illetve a nemzeti eszmények és hagyományok iránti tiszteletnek és a szerves fejlődésnek a gondolatát”. Ez a fejtegetéssor – minden bizonnyal – ennek a könyvnek a veleje, úgyszólván minden más ebből következik. Ha megpróbálunk létrehozni e „képletre” épülő gondolatkísérleteket (akár eljátszhatjuk az összes lehetséges variációt, azaz konkrét politikai és szellemi csoportosulásokat nevezhetünk meg Salamon Konrád fogalmai segítségével), azt tapasztaljuk, hogy a három oldal tiszta formáival (illetve kategóriáival), ezeknek szabályos kombinációival a XX. századi magyar és európai politikai eszmetörténet valamennyi „életes” alakulata leírható. Ismerjük el: már ez a szemléletbeli biztonság sem kis érdeme, illetve velejárója Salamon Konrád kutatói, gondolkodói és tanári működésének, már csak azért sem, mivel saját álláspontját erősíteni, a szerinte hibás premisszákból kiinduló álláspontokat pedig cáfolni (sőt leleplezni) tudja.

Ami pedig a népi mozgalom szellemi és politikai helyét illeti a két háború közötti Magyarországon, azt a szerző – elsősorban Németh László és Bibó István gondolataiból következtetve – harmadik oldalként, illetve harmadik útként határozza meg. Van tehát – láthattuk – a bal és a jobb között (vagy talán fölött) egy harmadik eszmetörténeti pozíció, politikai tartalom (amelyben az oldal elsősorban a nemzeti jelleget, a hagyomány súlyozását testesíti meg, az út pedig a kibontakozás, a haladás irányát jelöli az európai minták, a történelmi lehetőségek között, közül). S míg az „úri” Magyarország alapvetően jobboldali rezsim volt, a „városi” pedig alapvetően baloldali, a népi mozgalom elsősorban a „vidéki Magyarországra” vetette vigyázó szemeit – tehát a harmadik oldalt képviselte.

Miféle lényeges hasonlóságai és különbségei voltak akkortájt a bal-, illetve a harmadik oldalnak? Szerzőnk továbbra is következetes és elfogulatlan. Az egész gondolatkört történelmi perspektívába helyezve világos és meggyőző következtetésekre jut. Hangsúlyozza, hogy a kiegyezés utáni óriási gazdasági és társadalmi fejlődés elsősorban a „városi” Magyarországnak kedvezett; ám a lakosság több mint felét kitevő mezőgazdasági népesség sorsa hosszú időre megpecsételődött. A baloldali radikalizmus, valamint a harmadik oldalt képviselő népi mozgalom eszmeköre hasonló volt az emberi és polgári szabadságjogok érvényesítésének, valamint a szociális igazságosság megteremtésének követelésében. Ám markánsan különbözött e két felfogás a nemzet szerepének s általában a nemzeti hagyományoknak értékelésében és értelmezésében. A radikális baloldal a „progresszió” nevében minél több efféle komponenst kívánt kiiktatni jövőképéből, a népiek viszont a „haza és haladás” ideák összetartozását nemcsak retorikai szerepben látták: eme évszázados „vagy-vagy” vitában mindkét tartópillérre építkezni kívántak.

Rossz érvelés az – kommentálhatjuk Salamon Konrád történelmileg hiteles levezetését –, amelyik hosszú időn át azt hangoztatta (sőt manapság is hangoztatja), támadván a népi gondolatot s a népieket, hogy ez a szemlélet nacionalista, idegengyűlölő, modernizációellenes, antiliberális és antiszemita. Ezzel szemben a baloldali radikálisok (polgári radikálisok, liberálisok, szociáldemokraták) rangját és értékét azzal az evidenciával igyekszik emelni (ugyanezen gondolkodás mentén), hogy ők is érzékenyek voltak a szociális kérdésekre, és érdekelte őket a magyar parasztság, a magyar vidék sorsa. Ez az érvelési logika (az úgynevezett „népi–urbánus” vita történetéhez hasonlóan) megreked a körben forgásnál, nem önt tiszta vizet a pohárba, mivel nem mond ki elemi igazságokat. Salamon Konrád kutatásai nyomán viszont más megvilágításba és hiteles értelmezési folyamatba kerülnek a hosszú évtizedekre – alighanem mesterségesen – megmerevített, tehát kibeszéletlen történelmi tapasztalatok. Az igazi újdonság Salamon megközelítésében az, hogy az addig erősen leegyszerűsített (kimondva, kimondatlanul zsidó és nemzsidó ellentétnek beállított) és mindig a népieket (antimodernizációban, antiliberalizmusban, antiszemitizmusban stb.) elmarasztaló végítéletet közlő felfogással szemben a két eszmerendszert mint kétféle típusú modernizációs stratégiát mutatja be. „A két modernizációs elképzelés a népinek és urbánusnak nevezett ellentét kapcsán vált ismertté a magyar társadalomban” – írja. „A népi–urbánus ellentét […] nem szerencsétlen félreértés, hanem a két modernizációs irányzat vitája. Ha félreértés lenne csupán, akkor a társadalom már rég elfeledte volna. Fél évszázad utáni megújulása is ezt bizonyítja.” A szerző azt is hangsúlyozza, hogy a két irányzat elnevezése rossz, sőt szerencsétlen, hiszen „a népiek is korszerű, urbanizált Magyarországot akartak, és az urbánusok is a nép felemelkedéséért küzdöttek”. (Ha igazán belegondolunk ennek a gondolatkörnek az értelmébe, különösen súlyosan vetődik fel azon személyek, intézmények, ideológiagyártók tudományetikai felelőssége, akik [amelyek] valamilyen módon érdekeltek voltak – s érdekeltek ma is – abban, hogy e két modernizációs program tudományos tárgyalása helyett a már jól bevált ideológiai sémák szerint közelítsék meg a „népi–urbánus” ellentétet. S ezzel nemcsak a feszültséget tartották fenn a magyar tudományos életben, de a konfliktust láthatóan politikai tényezővé növelték. Felkavaró, de végül is kijózanító olvasmányként ajánlható – a szerkesztők jó szándékát elismerve – a Századvég című antológia 1990/2. száma, amely Népiek és urbánusok – egy mítosz vége? címmel jelent meg, s a magyar értelmiség egy részének meglehetősen kaotikus szellemi és mentális állapotáról árulkodott.)

Visszatérve szerzőnk fejtegetéséhez: az egyik jelentős különbség (és ellentét) az említett két stratégiai jellegű modernizációs irányzat között az volt, hogy míg a baloldali radikálisok minél kevesebb nemzeti eredetű hagyományt szerettek volna beemelni a magyar jövőt meghatározó elemek közé, a népiek számára a konzervatív (nemzeti) értékek igen fontosak voltak, éppen a nemzet fejlődése, a valamire történő építkezés érdekében. A másik markáns különbség az volt a két programban, hogy a „népiek” lényegesen nagyobb figyelmet fordítottak a „vidéki” Magyarország problémáira, és sokkal részletesebb programokat dolgoztak ki ezzel kapcsolatban, mint az „urbánusok”. (Azért is, mert a falu hagyományőrző képessége jóval erősebb, mint a városé, azaz a nemzeti szempont e tekintetben is érvényes volt.)

A népi gondolkodás alapelemeiből építkezett a szárszói eszmekör egyik markáns eleme (amely 1956-ban Bibó István gondolatvilágában is erőteljesen jelen volt): a modernizáció harmadik útjának a gondolata. Salamon Konrád mintaszerű világossággal vezeti le, hogy a nagy francia forradalom eszmevilágába tartozó két alapelv, a szabadság és az egyenlőség valós tartalmának összebékítése mennyire reménytelen és lehetetlen volt az idők során; s míg a liberalizmus elsősorban a szabadság eszméjében találta meg az emberiséget megváltó eszközt, a szocializmus az egyenlőség gondolatára esküdött. A népi eszmekör mint harmadik út viszont – Bibó Istvánt idézve – „egyszerre foglalta magába a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét […]”. Továbbá – mondotta Bibó – ez a gondolatsor modellje szerint túlmutat, „túlnő a magyar viszonyokon”.

Ma már mindehhez hozzátehető az is, hogy a két említett – polgári radikális, illetve nemzeti konzervatív – modernizációs program a magyarországi „rendszerváltozás” idején újra jelentkezett, méghozzá rendkívül heves formában (hiszen eminensen politikai és gazdasági hatalmi harc folyt). Salamon Konrád e ponton is tiszta fogalmakkal operál: a radikális demokraták (SZDSZ) sok tekintetben a polgári radikálisok elképzeléseihez, míg a nemzeti demokraták (MDF) sok tekintetben a népiek harmadikutas hagyományaihoz kötődtek.

Világosan látni kell azt is – szerzőnk is többször hangsúlyozza –, hogy a klasszikus népi mozgalom elsősorban politikai jellegű képződmény volt, tehát nem keverendő össze (bár számos átfedés tapasztalható) a népi írók irodalmi munkásságával, különösen nem egy-egy személy vagy alkotás „besorolásával”, ilyeténképpeni minősítésével. Salamon Konrád külön tanulmányt szentelt a népiség mint irodalmi és művészeti irányzat értelmezésének és elhelyezésének a magyar kultúra egészében. Ez a tanulmány (Töprengés a népiségről – Kodály Zoltán nyomán) a Kodály-centenárium (1982) alkalmából készült, s bár színes, invenciózus, több részletkérdésben új összefüggésekre mutat rá, az az érzésünk, hogy adós maradt az alapkérdés tisztázásával. Az alapkérdés pedig, miként azt egy 2004-ben rendezett konferencia témájául tűzte ki: „De mi a népiesség…”*  („Népiesség”, „népiség”: a tartalmi különbséget most nem vizsgáljuk.) Szerzőnk definíciós kísérletei a jelzett tanulmányában nem vagy nem mindig vágnak egybe tartalmi elemzéseivel, illetve egymással. Ha Kodály felfogásából indulunk ki – megítélésünk szerint helyesen –, elfogadván, hogy a népiség „nemzetet szervező erő” (az „európaiság” szintetizálásával válik nemzetivé), akkor már bizonytalanabbul értelmezzük a szerző azon megállapítását, amely szerint Németh László úgy látta, „nemzedékéé az utolsó lehetőség, hogy a magyar művészetekben magyarság és európaiság új szintézisét jelentő népiséget egyetemessé tegye”. Ebben a megközelítésben ugyanis a népiség a magyarság és az európaiság szintézise. (Külön téma lehet ezen túlmenően a „magyarság” ismérveinek a tisztázása.) Egy másik definíciós kísérletében – magyar szobrászok művészi karaktereit vizsgálva – a népiség „a nemzeti sajátosságok és az európai törekvések ötvözésével megteremtett művészet”. Anélkül, hogy érvényes meghatározási kísérletekbe bonyolódnánk, csak annyit jegyzünk meg az idézettekkel kapcsolatban, hogy azokban a népi és a nemzeti fogalmak feltételezett tartalmai egymásba olvadnak vagy összecsúsznak. Ugyanis – ismét Kodályra utalva – úgy látjuk, hogy a nemzeti fogalom tartalma tágabb körű, mint a népié. Hiszen fölvetődik itt egy nem csekély jelentőségű, párhuzamos érvényű, másik valóságos probléma is: hová helyezzük el a magyar kultúrában a nem népi írókat s más alkotókat? Nyilvánvaló, hogy a „polgári” és más egyéb írók is – ki-ki a maga szintjén – a nemzeti kultúra részei. A fentebb említett – egyébként vaskos – előadáskötet címére válaszolva is csak annyit jegyzünk meg, hogy a témakör további kutatásokat igényel.

Salamon Konrád könyvének első része még jó néhány írást tartalmaz, melyek közül most csak háromra térünk ki röviden. A népi mozgalom jobbszárnyához tartozó Magyar Út és Magyar Élet című folyóiratok művészetszemléletét vizsgálva a szerző reális képet ad e lapok tényleges értékeiről, de időnkénti eltévelyedéseiről is. Az összkép végül pozitív: e folyóiratok művészetszemléletét „egy értékközpontú, a társadalmi és nemzeti kérdések iránt elkötelezett felfogás jellemezte”. Hasonlóképpen és szintén méltányosan a pozitív vonásokat nagyítja ki (de nem fel) – Gombos Gyula és Gróh Gáspár kutatási eredményeihez hasonlóan – Szabó Dezső munkásságát és szellemi hatását elemezve. Helyénvaló nyomatékkal teszi ezt, hiszen Szabó Dezső – minden hibája, póza, teatralitása, néha bombasztikus stílusa ellenére – a magyar megújulást erősen kívánva a reformelképzelések egyik figyelemre méltó változatát fogalmazta meg. Egy másik írásában a szerző meggyőzően súlyozza Bibó István eszmetörténeti szerepét és jelentőségét, rámutatva arra, hogy ő volt „a népi mozgalom legjelentősebb politikai gondolkodója”. 1956-os szereplése és az akkoriban írt elemzései klasszikus példává és irányzattá nemesedtek, a harmadikutas európai politikai irányt és ennek szükségességét elsősorban az ő interpretálása nyomán tartjuk történelmi értékű reális alternatívának. (Bibó szerint „harmadikutas – valójában egyetlen lehetséges utas – mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célkitűzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság felé haladó egyetemes fejlődés egyik állomása, s a kizsákmányolás elleni harc nem jelentheti, sőt nem is tűrheti a politikai és közéleti szabadság már kidolgozott formáinak az elvetését”.)

Salamon Konrád könyve második felének legfontosabb írásai a forradalom fogalmának tartalmát és mintapéldáit (valamint ellenpéldáit) mutatják be. Klasszikusan tiszta képletei: az 1917-es februári orosz polgári forradalom, illetve az októberi bolsevik államcsíny; az 1918-as magyar őszirózsás forradalom, illetve az 1919. márciusi kommunista puccs; valamint az 1956-os magyar forradalom, illetve az azt követő Kádár-féle ellenforradalom. A szerző fogalmi tisztázásai sikeresek: a tudósi fegyelem és a precíz tanári magyarázat meggyőző szellemi útravalóval látja el az olvasót.

Különösen fontos és elgondolkodtató, ahogyan a magyar 1918-at értékeli. Távol tartja magát mind a túlzó neoliberális ihletettségű szemlélettől, mind a radikálisan „nemzeti” vélekedésektől. Mind Károlyi Mihály személye, mind Jászi Oszkár megítélése, mind pedig a Tanácsköztársaság és Trianon között valamilyen közvetlen összefüggést kereső (és találó) megközelítések tekintetében. Károlyi az ő szemében nem „hazaáruló”, jóllehet bizonytalankodásai, tehetetlensége, alkalmatlansága a köztársasági elnöki posztra nagyban megkönnyítette az 1919-es kommunista puccs bekövetkeztét. A polgári radikális Jászi Oszkár alakja – akárcsak például Borbándi Gyulánál – Salamonnál is pozitív megítélésű. (Jóllehet Jászi eszmetörténeti jelentősége csak az emigrációban bontakozott ki igazán. Éles kritikával illette a megbukott kommunista uralmat, majd a harmincas években egyértelműen hitet tett a népi mozgalom mellett [lásd például a Leszámolás beszámolás nélkül című írását 1938-ból], ezt a szellemi és politikai irányzatot tartotta a legfontosabb és leginkább adekvát válasznak a magyar társadalmi reformelgondolások közül.)

Salamon Konrád a forradalom fogalmát – kételkedés nélkül – egyértelműen pozitív érvényességű kategóriának tartja. Ezen fogalom tartalmán – írja – „a zsarnokság, a demokráciahiányos rendszerek megdöntését és a szabadságjogok, az alkotmányosság megvalósítását értjük. A kommunisták hatalomra jutása tehát – a fasisztákéhoz és a nemzetiszocialistákéhoz hasonlóan – a forradalommal éppen ellentétes folyamatot jelent […].” A forradalom emellett mindig népfelkelés is. (Ami sem 1917 októberében Pétervárott, sem 1919 márciusában Budapesten nem alakult ki.) Higgadt logikával vázolja fel a szerző a magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának, illetve bukásának történelmi következményeit. A vörösterror a fehérterror kiváltója lett, a magyar békedelegáció 1919 nyarán nem lehetett ott a párizsi béketárgyalásokon (ez nem jelentette azt, hogy emiatt kerültek elfogadásra a trianoni határok, hiszen – mint tudjuk – azok lényegéről már korábban döntöttek), meghonosodott a politikai antiszemitizmus, s végül: Magyarország mélyen visszacsúszott az 1918 – tehát a forradalom – előtti társadalmi és politikai állapotba azáltal, hogy a Horthy-korszak ellenforradalmi konzervatív rendszerként szilárdult meg és működött negyedszázadon át. Ideáltipikusan tiszta forradalmi formaként írja le Salamon a magyar 1956-ot. Először is – mutat rá – nem volt konspirációszerűen előkészítve (mint a puccsok általában), spontán népfelkelés volt (nem valami összeesküvés), s végül (ez a tartalmi lényeg): a cél a nemzeti függetlenség, a demokrácia és a szociális igazságosság megteremtése volt. Azaz: minden tekintetben az egész társadalom javát szolgálta. Némely posztmarxista értékelővel szemben szerzőnk leszögezi, hogy társadalmi szempontból nem volt két oldala a barikádnak 1956 októberében, azaz a forradalom fő céljai nem osztották meg a magyar társadalmat. (Másként fogalmazva: a barikád másik oldalán a zsarnoki kommunista rendszer képviselői és védelmezői voltak.) Nem polgárháború zajlott, hanem forradalom.

Tanulságos leckét kapunk a szerzőtől a „szélsőjobb- és szélsőbaloldali diktatúrák kétféle mércéjének okairól”. Ez a lépten-nyomon (Európa-szerte) tapasztalható jelenség egyáltalán nem új keletű, s ennek is – természetesen – a történelmi folyamatok által meghatározott társadalmi és mentalitásbeli okai vannak. Mégpedig racionálisan követhető és megmagyarázható okai. Salamon Konrád abból indul ki, hogy a kommunista ideológia a korszerűnek és nyugatinak számító felvilágosodás és a francia forradalom eszméiből indult ki, mintegy azoknak XX. századi folytatójaként, illetve kiteljesítőjeként. A nyugati értelmiség nagy részének – akik elégedetlenek voltak saját társadalmi és szellemi környezetükkel – ez tetszett. Ezzel párhuzamosan ez az értelmiség elutasította a Nyugaton jelentkező szélsőjobboldali eszméket és mozgalmakat, hiszen a háború alatt a saját bőrén tapasztalhatta ezek rémisztő uralmát. Miközben azonban a kommunista rendszerek emberellenes működését nem érzékelte közvetlenül. Ráadásul a nácizmustól a Nyugat a kommunista Szovjetunió segítségével szabadult meg. A baloldaliságon belül a szélsőbal és a liberális bal szemlélete több ponton találkozott a két világháború közötti időben s a háború után is. Ennélfogva a (szélső)jobboldal elítélése sokkal látványosabban és gyakrabban történt (történik) meg a nyugati értelmiség és politika köreiben, mint a kommunista szélsőbal (eszmeileg könynyebben magyarázható, esetleg fölmenthető) politikai gyakorlatáé. A sztálini diktatúra lényegének lelepleződése után különösen népszerűek lettek a szocialista ízű kommunista eszmék, hiszen úgy látszott: íme, elkezdődött a megtisztulás, elkezdődött a marxizmus reneszánsza. Morális és mentalitásbeli szempontok is belejátszottak a szocialista rendszerek nyugati tolerálásába: ezzel a világnézettel a „hagyományok és kötöttségek elvetésére biztatott és minden egyéni felelősség alól felmentett ember […] úgy érezhette magát, mintha forradalmian szabad lenne, és még büszke is lehetett magára”. (Gondoljunk csak az 1968-as újbaloldali zavargásokra Nyugat-Európában!)

A másik nagy politikai rendszerben élő embereket viszont ugyancsak megviselte a „létező” szocializmus. Elsősorban morálisan, lélekben és az idegekben. A szabadság elvonása a hatalmon lévők részéről demoralizáló kompromisszumot jelentett: lehetővé tett bizonyos anyagi jobblétet, ám a rendszer önmagát örökké tartónak tüntette fel. Salamon Konrád fölhívja a figyelmet arra is, hogy a magyarországi „rendszerváltozás” úgyszintén erőteljes kompromisszum kényszere nyomán alakult ki a maga sok-sok lélekölő csalódásával, másfelől a kommunista rezsim haszonélvezőinek további meghatározó szerepével.

Itt tartunk most, s köszönjük Salamon Konrádnak, hogy elmélyítette és megszilárdította ismereteinket, sőt nem egy ponton termékeny impulzust adott gondolkodásunknak. (Magyar Napló, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben