×

Népi mozgalom – harmadik út

Salamon Konrád

2011 // 12
A népi mozgalmat úgy érthetjük meg igazán, ha egy, az 1930-as években megjelenő új, modernizációs irányzatnak tekintjük. Minden olyan társadalomban, amely a modernizáció kényszere és lehetősége elé kerül, kialakul legalább két, egymással vitatkozó irányzat. Az egyik, a radikális, azaz baloldali azt vallja, hogy a gyors és sikeres korszerűsítés érdekében meg kell szabadulni minél több régi kötöttségtől és visszahúzó hagyománytól, mert csak így lehet gyökeres átalakítást végrehajtani. E felfogás magában hordja a nemzeti múlt lebecsülésének és a nemzeti gondolattal szembeni türelmetlenségnek a lehetőségét. A konzervatív, azaz jobboldali irányzat viszont abból indul ki, hogy a korszerűsítés csak akkor lehet sikeres, ha megőrzi az arra érdemes régi értékeket, figyelembe veszi a helyi sajátosságokat, és azokra építve hajtja végre a szükséges átalakítást. Itt viszont annak veszélye áll fenn, hogy a hagyománytisztelet lassíthatja, gátolhatja az érdemi változásokat, a modernizációt.

Szerencsés esetben e két irányzat vitájából születhet meg a lehető legjobb megoldás.

Az elmaradott országok modernizációjának lényege a fejlettebb térségek, országok példájának követése, tapasztalatainak, módszereinek átvétele. Ma már általában elfogadott szociológiai igazság, hogy a korszerűsítés ott igazán eredményes, ahol sikerül megvalósítani a külső minták és a belső tényezők harmonikus illeszkedését. Azaz olyan külső mintákat vesznek át, amelyeket illeszteni lehet a belső tényezőkhöz.

Magyarország két világháború közti belpolitikai helyzete harmadikutas megoldást követelt. A harmadik út az ellenforradalmi fogantatása miatt reformkonzervatívvá válni képtelen magyar jobboldal, valamint a nemzeti eszményekkel szemben állandóan gyanakvó és a XIX. században megfogalmazott tanaihoz jelentős részben dogmatikusan ragaszkodó baloldal között húzódott. A népiek e két féloldalas irányzat értékeit szintetizálva, egy nemzetelvű korszerűsítési program alapjait fogalmazták meg, amely a nemzeti eszmények és hagyományok tisztelete, s ebből következően a szerves fejlődés gondolata mellett követelte az emberi és polgári szabadságjogok maradéktalan érvényesülését és a szociális igazságosságot. Ez utóbbi követelést akkor a népiek is szocializmusnak mondták, de döntő többségük abban a Németh László-i értelemben, hogy „szocialista vagyok, de nem marxista”, mert a marxizmus a XIX. század „második felének a szocializmusa”,1 vagy más szavakkal: a „szocializmus kinőtt ruhája”.2

A magyar belpolitikán túltekintve a harmadik út magában foglalta a szociális igazságossággal hadilábon álló liberális kapitalizmusok, valamint a szabadságjogokat durván semmibe vevő despotikus szocializmusok (bolsevizmus, fasizmus, nemzetiszocializmus) együttes elutasításának gondolatát is.

Az 1930-as években induló népi falukutató mozgalom meghatározó egyéniségeinek alapvető felismerése, hogy a magyarság gondja-baja csak úgy orvosolható, ha a politika képes lesz a nemzet, a demokrácia és a szociális igazságosság ügyének együttes képviseletére. A XX. század szörnyű tragédiái mutatják, hogy ha e három alapvető eszménynek csak egyikét is elhanyagolja a hatalmon lévő politika, úgy a másik kettő is eleve eltorzul.

A mind a jobb-, mind a baloldalon központi kérdésnek tartott magántulajdon kapcsán Németh László a következőket írta: „El lehet képzelni a tervgazdaságot is, mint a vállalkozások hűbériségét, ahol a magántulajdon helyébe a munkabizomány lép: a ’birtokos’ felelős a közösségnek, a közös terv szolgáltatásokat szab ki rá, de megőrzi a nagy kollektív kereten belül egyéni függetlenségét; kifelé a rendszer része, de benn a maga udvarán a maga ura.”3 Ezt annál is fontosabbnak tartotta, mert – szavai szerint – a „marxizmus a múltból kiszakadt béresek szocializmusa”, ezzel szemben a minőségszocializmusnak, illetve szövetkezeti szocializmusnak is nevezett harmadik út „a hagyománnyal kapcsolatot tartó vállalkozóké”.4 S a riasztó szovjet példára tekintve külön is hangsúlyozta, hogy „Európa háromezer éves géniusza a vállalkozó kedv se essék áldozatul a keleti kultúrák végzetének: a bürokráciának”.5

A harmadikutas gazdaságpolitikai elképzeléseknek felelt meg a népiek demokráciafelfogása, a napjainkban is legkorszerűbbnek tartott önkormányzati demokrácia. Erről a Márciusi Front 1937. október 3-i makói kiáltványában ez olvasható: „Valljuk, hogy csak az alulról felépített politikai nemzet tudja képviselni a széles néprétegek érdekeit […] E népet érettnek és hivatottnak tartjuk arra, hogy önmagát kormányozza.”6 Az 1938 márciusára újrafogalmazott 12 pontban pedig szorgalmazták a „közigazgatásnak a népi önkormányzat alá való helyezését: a vármegyerendszer átalakítását városi központok körül szervezett, a falvakra és tanyákra is kiterjedő népi(es) helyhatóságokká”.7

A témát Bibó István 1945-ben így foglalta össze: „A szövetkezetek jelentik […]  azt a területet, ahol a szabadság, önkormányzat és emberi méltóság politikai biztosításával párhuzamosan a gazdasági társulásnak új, emberhez méltó formái kinőhetnek.”8

A két világháború közti vitákra tekintve azt kell látnunk, hogy nemcsak a hatalmon lévő jobboldal, de az ellenzéki baloldal egy része is keményen támadta a népieket. Ez utóbbi, népi–urbánusnak nevezett vita megértését nehezíti annak szerencsétlen elnevezése, illetve az ebből kiinduló, eleve hibás magyarázatok. Mert ha e két irányzatot annak nevezték volna, ami, azaz a népieket nemzeti demokratáknak, az urbánusokat pedig radikális demokratáknak, akkor rögtön érthetővé válik, hogy miben különböztek egymástól, s miért vitatkoztak.

Annak a baloldali bírálatnak a kapcsán, hogy a népiek csak a parasztsággal, a faluval foglalkoznak, nem árt ismét a tényekre tekinteni. A korabeli Magyarországon a polgárságnak és a munkásságnak több évtizedes pártjai, intézményei és sajtója volt. A mezőgazdasági népességnek viszont alig, miközben ők tették ki a magyar társadalom több mint ötven százalékát. Ha tehát valaki komolyan gondolta a magyar társadalom demokratikus átalakítását, ezt nem lehetett elképzelni a parasztság valódi, cselekvő részvétele nélkül.

A haladásellenesség vádját pedig már 1934-ben így válaszolta meg Kardos Pál: „Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt., mint ma az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-Művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői, és jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jaj annak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.”9

A Nyugattól való elzárkózás vádjával kapcsolatban arra kell emlékeztetni, hogy a népiek az ország belső tényezőihez illeszthető külső mintákat kerestek, s ezeket mindenekelőtt a korszerű mezőgazdasággal rendelkező Dániában és Hollandiában találták meg. Általánosságban pedig nem árt, ha az egyik legfőbb elzárkózónak tekintett Veres Péter egy, akkor sokat idézett megállapítására figyelünk: „Ide kell hoznunk a nagyvilágot, ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes – és amit érdemes.”10

Mivel a harmadik út gondolata nem válhatott valósággá sem a második világháború után, sem az 1956-os forradalom eltiprását követően, így továbbra is elméleti kérdés maradt, amelynek legfontosabb megállapításait Bibó István fogalmazta meg az 1956-os forradalom leverése után: „ez a kapitalizmusra és kommunizmusra felszabdalt világ valójában rémképek ellen és álproblémákkal küzd.” E két féloldalas felfogással „szemben harmadikutas – valójában egyetlen lehetséges utas – mindenki, aki azt vallja, hogy a kizsákmányolás felszámolására irányuló szocialista célkitűzés maga sem más, mint a többi emberi szabadság felé haladó egyetemes fejlődés egyik állomása, s a kizsákmányolás elleni harc nem jelentheti, sőt nem is tűrheti a politikai és közéleti szabadság már kidolgozott formáinak az elvetését”.11

Bibó – a szociális piacgazdaság, azaz az átmenetileg megvalósuló harmadik út sikerei alapján – akkor még abban reménykedhetett, hogy „Nyugaton lassan, de biztosan a szegények gazdagabbak, a gazdagok szegényebbek lesznek”.12 E folyamat azonban az 1970-es években az ellenkezőjére változott. A megnövekvő feszültségek ismét felvetették a harmadik út gondolatát, ami Anthony Giddens brit szociológus szerint „egyszerre próbál túllépni a régi típusú szociáldemokrácián és a neoliberalizmuson”.13 Ha a népi mozgalomban megfogalmazódott elképzelésekre gondolunk, a kijelentéssel egyetérthetünk.

A harmadik út tehát több, mint a magyar helyzet megoldására tett javaslat. Mert a liberális kapitalista gazdasági rendszer – ismét Bibót idézve – minden rugalmassága és teljesítőképessége ellenére „sokszorosan megfoldozott formájában sem képes az erkölcsi elégtelenségnek azt az érzését megszüntetni, melyet az emberek nagy százalékában újra meg újra kivált”.14

Az elmondottak alapján megállapítható, hogy a népi gondolat hazánk társadalmi és politikai kérdéseire adott európai szellemiségű válasz volt. Nem szűkíthető le valamiféle paraszti radikalizmusra, amelynek csak addig van létjogosultsága, amíg a parasztkérdés meg nem oldódik. Ez ugyan fontos része a népi mozgalomnak, de a népieknek – Bibó Istvánnak az 1970-es évek közepén megfogalmazott gondolatait idézve – „túl a magyar realitáshoz való minden más mozgalomnál nagyobb közelségükön, van egy olyan jelentőségük, amelyik túlnő a magyar viszonylatokon, az tudniillik, hogy egy olyan radikális mozgalmat testesítettek meg, amelyik egyszerre foglalta magában a teljes társadalmi felszabadulás követelményét és a szabadságjogok teljességének és intézményszerű teljességének a követelményét, egy olyan szintézist, amelyet azóta is hiába próbálnak megtalálni a világot szétszabdaló ellentétes világnézetek, amelyek mind a szabadság központi ideológiájából vezetik le magukat, anélkül, hogy ezt a kielégítő szintézist létre tudnák hozni. Elsősorban ez az én idetartozásomnak a motívuma.”15 Ez utóbbi megjegyzés azoknak szólt, akik megpróbálták Bibót a népi mozgalomtól elválasztani.

Napjainkban, húsz évvel a kommunista diktatúrák bukása után, amikor a világot a liberális kapitalizmus válsága sújtja, azt hiszem, nagyon időszerű, hogy Bibó István és a népiek által megfogalmazott harmadik útról elgondolkodjunk.

Jegyzetek

1 Németh László, Töredékek a reformból = A minőség forradalma, Püski, Bp., 1992–1999, I., 666.

2 Németh László, Marxizmus és szocializmus = I. m., I., 561.

3 Németh László, Marxizmus és szocializmus = I. m., I., 549.

4 Németh László, Marxizmus és szocializmus = I. m., I., 666.

5 Németh László, Marxizmus és szocializmus = I. m., II., 1175.

A Márciusi Front kiáltványa, Válasz, 1937/11, 698.

Mit kíván a magyar nép?, Válasz, 1938/3, 121–127.

8 Bibó István, A magyar demokrácia válsága = Válogatott tanulmányok, Magvető, Bp., 1986–1990, II., 56.

9 Kardos Pál, Zsidó válasz = A népi urbánus vita dokumentumai, szerk. Nagy Sz. Péter, Rakéta, Bp., 1990, 139.

10 Veres Péter, Én nem mehetek el innen = Számadás ’95. Veres Péter emlékülés, Püski, Bp., 1997, 8.

11 Bibó István, Emlékirat = I. m., IV., 222–223.

12 Uo., 231.

13 Giddens, Anthony, A harmadik út, Agóra Marketing Kft., Bp., 1999, 37.

14 Bibó István, Emlékirat = I. m., 231.

15 Bibó István, Levél Szalai Pálhoz = Bibó emlékkönyv, szerk. Réz Pál, Századvég – Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bp., 1991, I., 142.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben