×

Meglepetés

Darvasi Ferenc

2011 // 12
A feleségem kérdezősködött, de hiába. Nem tolakodóan, csak hogy mégis mire számítsunk. Nem árult el semmit a lányom. Legyen meglepetés, mondta. És hogy szombaton jönnek, itthon töltik a hétvégét. Az asszony teljesen felvillanyozódott. A hét közepén jártunk, mikor nekifogott takarítani. Lemosta az ablakokat. A kádat és a vécét is kipucolta. Szombaton pedig kicsinosította magát, mint már régen. Korán reggel nekiállt besütni a haját, hogy utána az ebédre koncentrálhasson. Húsleves tejfölös csirkével, mintha kapásból ünnepelnénk. Egyik túlzásból a másikba esett. Inget vasalt, hogy abban parádézzak majd. De belementem, nem morogtam, különben én vagyok a bűnbak. Megvádol, hogy nem érdekel a lányom jövője. Pedig nincs, ami jobban izgatna. Délre vártuk őket, hogy egyből az asztalhoz ülhessünk. A nagyszobában terítettünk meg, hogy kényelmesen elférjünk. Pezsgőspoharakkal, hogy ha én nem is, mert nem szeretem a felhajtást, de a feleségem majd tósztot mond. Halk zenét raktunk be. Nekem túl magasztosnak tűnt, de nem szóltam bele.

Aztán megjöttek, és álltunk az ajtóban leforrázva. Van, hogy az első pillanatban eldől minden. Úgy lecövekeltünk ott a meglepetéstől, mintha be sem akarnánk engedni őket. Még bemutatkozni is elfelejtkeztem. Az asszony szintén. A puszi elmaradt, kézfogás lett belőle. Felkészültem mindenre, de hiába. Főleg, hogy a lányom nem árult el semmit. Márpedig nem mondott, csupán annyit, hogy szeretni fogjuk, jó ember. Évfolyamtársak az egyetemen, ennyit tudtunk még. Le se bírtam venni a szemem a férfiről. Ahogy mosolygott félszegen, kivillant a fogsora. Mintha harminckét vakító pingponglabda lett volna a szájában. Nem kívánom senkinek az érzést, ami magával ragadott, ahogy megpillantottam a lépcsőházban.

A feleségem szerint féltékeny vagyok a lányomra. Nekem senki és semmi nem elég jó. Képtelenség kiszámítani, mit várnék el. És különben sem ildomos beleszólni a gyerek dolgaiba. Ő fog együtt élni azzal, akit választ, nem én. De hát ez nem egészen így van. Hiszen az ember a párja családját is elveszi, mikor megházasodik. Nem egyetlen személy, hanem a teljes família gondjait veszi a vállára. Már aki normális. Nézd meg az anyát, vedd el a lányát. És mennyi közös program van. Csupán azt akarom, hogy mindenkinek jó legyen. Mégiscsak felemelőbb olyanokkal tölteni az időt, akiket legalább akad némi remény megkedvelni. Vagy minimum elfogadni, szeretetről ne beszéljünk. Hányszor lepergett előttem, és nem alaptalanul, hogy a lányom valamilyen extrém esetbe botlik, elrontva az életét. Mert a rossz párválasztás egyenlő azzal. Egy férfi könnyen dobbant, de a nő. Oké, házasságról itt szó sem eshet, de akkor is. Minek hoz ide valakit, akit már első ránézésre szégyell az ember. Megfogadtam, hogy nem ütöm bele az orrom többé az ügyeibe, de emellett nem bírtam elmenni szó nélkül.

Úgy látszott, csak engem zavar a helyzet. Az asszony tett-vett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A tószt ugyan elmaradt, de idővel elmúlt a zavara. Olyan szorgosan szolgált fel, mint akinél boldogabbat el sem képzelhetne a világ, hiszen megismerheti a lánya udvarlóját. Jövendőbelijét, mondanám, de ez viccnek is rossz. A székeket az asztal négy oldalára tettük. Mi, én és a feleségem le is ültünk a két végére, de nekik nem tetszett így. A gyerek odahúzta a férfihez az ülését, éppen, hogy az ölébe nem csuklott a miniszoknyájában. Elállt a lélegzetem, ahogy odabújt a vállához. És amikor abba a lapáttenyérbe siklott a keze! Én azért a helyében nem mertem volna. Hol a tisztelet? És egyáltalán, mit keres ez az alak itt, a lányom mellett, ráadásul az én lakásomban? Nem, ezt nem lehetett elviselni.

Az asszony ráadásul adta alá a lovat. Kérdezgette mindenféléről. Ő bárkit el tudott hallgatni. Érdekelte az összes újdonság, hogy úgy mondjam, az egzotikum. Hol született, kik a szülei, mit tanul. A térképet is előkereste, hogy megnézze a szülővárosát. Mosolyogva, valódi figyelemmel hallgatta. És bátorította, ha csend állt be, újabb és újabb kérdéseket tett fel. Csodálkoztam, mennyire egyszerűen megy ez a feleségemnek. Mintha régről ismernék egymást. Soha ilyen jót még nem evett, udvarolt a férfi neki és a tejfölös csirkéjének. Érdekes, a lányunknak is ez a kedvence, nevetett fel ő. De engem nem vesz meg senki a stílusával. Tőlem aztán bájologhat. Ami fontos, az ennél azért icipicit mélyebben van. És az sem hat meg, mennyire szegény környéken nőtt fel. Nehogy már sajnáljak valakit, aki egy többgenerációs orvosi dinasztia leszármazottja! Nehogy már bemesélje nekem, milyen nehéz náluk az élet! És nekünk könnyű itt, a panelben? Azt hiszi, errefelé nincs nyomor vagy harmincöt fok a lakásban?

A második fogásból nem is kértem. Nem szándékosan csináltam, nem cirkuszolni akartam, egyszerűen elment az étvágyam. Éppen arról meséltek, hogyan ismerkedtek meg. Több mint fél éve, pingpongozás közben, egy strandon. Játszottak, és a gyerekek körbeállták az asztalt, a férfi krokodilos történetein, mint valami meséken álmélkodva. Igen, ahogy néztem ezt a jövevényt, az izmos testével, a fénylő bőrével és az éles fogaival egyre inkább hasonlított egy krokodilra. A feleségem próbált volna szép szóval visszatartani, de átmentem a másik szobába. Ehhez én nem adom a nevem. Bekapcsoltam a tévét, zúgja túl a fejemben lévő káoszt. Autóverseny volt, időmérő edzés. Fel sem fogtam, mit látok, ki van nyeregben, ki tűnik esélytelennek. Nem akartam elhinni, hogy ott az az ember a másik szobában. Ez egyszerűen nem lehet a valóság. Akadtak a lányomnak melléfogásai, de ekkora! Be se töltötte a tizennyolcat, és egy festő megszédítette. Szobafestő, kérdeztem a fiút, az legalább egy becsületes szakma. Úgy értem, képzőművész, válaszolta, és a flegmaságával rá is szolgált hamar, hogy kirúgjam. Mi volt az ehhez képest.

Húsz éven át semmi mást nem tettem, mint a gyerekkel törődtem. Az összes célomat ennek rendeltem alá. És nem is húsz évre, hanem életfogytiglan terveztem. Rákölteni a pénzt, de ebbe most ne menjünk bele. Nem az a lényeg, mert örömmel adom oda annak, aki a véremből való. Hanem hogy mennyi energiát rakok bele, és azt szeretném, hogy jobb legyen neki, mint nekem volt. Igen, volt, mondhatom így, mert az én életem szót sem érdemel, valahol a gyerek születése táján véget ért, csak nem vettem észre azonnal. Szóval a sok aggódás, hogy mi lesz belőle. Megérte-e. Milyen munkát talál, milyen párt. Felneveltem, egyetlen elismerő szót nem kaptam, de mindegy, nem azért csináltam. Felneveltem, szó nélkül lecsapják a kezemről, elviszik. Mintha nem is tartozott volna hozzám soha. Ennyi erővel a tévében is nézhetnék egy idegent, nincs beleszólásom az életébe, legfeljebb jópofáskodhatok. Hát nem!

Átjött a lányom, odaült mellém. A vállamra hajtotta a fejét. Kevés híja volt, hogy le ne pofozzam, mint régen, a festője miatt. Arrébb húzódtam, mintha csak azért, hogy jobban elférjünk a tévé előtt. Egy darabig szótlanul néztük az időmérőt. Aztán összeszedte a bátorságát, megkérdezte, mi a véleményem. Elnyílt szájjal várta a felhatalmazást. Ha már kíváncsi volt rá, elmondtam, mit gondolok. Egy dolog a tolerancia, hogy elfogadjuk, a világban buzik, cigányok és más egyebek is vannak. Váljék egészségükre. De meg ne haragudjon már a világ, hogy érdekel, ki húzza a faszára a lányomat! Egy dolog a tolerancia, és egy másik, amikor benyomul az életedbe egy idegen. Könnyű papolni, amíg nem érzed a saját bőrödön. Be nem feküdnék utána a kádba, ordítottam a lányom arcába. Ilyen még nem volt a városban, mit gondolsz, hagyni fogom, hogy kimázolják a házra: Tóték négerfasz-szopók?! Mintha falra hányt borsó lenne, amit a férfiakról mondtam neked. Tűnjön el nekem, de gyorsan, különben megmutatom neki az erkélyt, milyen magasan van! Vagy ő, vagy én, választhatsz. Ha tényleg olyan jó ember, megérti. Egy fecske nem csinál nyarat, takarodjon vissza Afrikába!

Szó nélkül tűrte, amit mondtam. Pedig potyogtak a könnyei, láttam én. Megvárta, hogy befejezzem. Zárt szájjal, némán sírt. Remegett az ajka. Nem értem, nem értettem soha őt. Lehetetlenebbnél lehetetlenebb alakokkal jött, aztán én vagyok a bűnbak. Az egyiken látszik, hogy csak a testéért rajong, a másik buta, a harmadiknak kilátástalan a jövője. És akkor összeáll dacból egy négerrel! Nem árultam zsákbamacskát, elmondtam neki a véleményem. Hogy végeztem, kiment, én meg lefeküdtem aludni. Azonnal álomba zuhantam. Másfél óra múlva ébredtem, mint akit teljesen kifacsartak, alig tértem magamhoz. Se beszédet nem hallottam, se a zene nem szólt már. A fürdőszobában találtam a feleségem. A kád szélén ült. A térdére könyökölve görnyedt előre. Mint egy autista, hajolgatott oda és vissza, oda és vissza. Zárt szájjal, némán sírt. Remegett az ajka. Megálltam az ajtófélfánál. Vártam türelmesen, de úgy tűnt, nem szólal meg sohasem. Eluntam. Van kávé, kérdeztem. Mindjárt főzök, felelte. Hallgatóztam, de nem jött zaj sehonnan. Lefeküdtek? Nem. Se a konyhában, se a nagyszobában nem voltak. Valami meglepetés? Az. A fogasra néztem, eltűnt a kabátjuk. Hová mentek? El. Sétálni? Nem. Akkor? A vonathoz.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben