Kaliforniai fürj

50

Már a háború második évében jártak, mikor Istvánt áthelyezték Spring Canyonba. Spring Canyon a Sespe-ben van, Tar Creek közelében, ahol Stewart és Hardison a nyolcvanas években, még a Union Oil alapítása előtt már fúratott egyszer. István örült ennek. Megmenekült attól, hogy még távolabbra, a Santa Maria-i olajmezőre, Primissima Hillsbe kelljen ingáznia, ahova a legtöbb kollégája került. A Sespe ahhoz képest a szomszédban volt, mintegy otthon, és bizonyosra vette, hogy megint hazajárhat majd biciklivel. Az is kellemesen érintette, hogy ismerős a hegység, hiszen abban van Hopper Canyon is, ahol először dolgozott. Spring Canyon is arra lehet valahol, gondolta.

Csalódnia kellett. Spring Canyon a hegység más táján volt, messzebb, és főként fentebb, fent a High Sespe-ben. Ennek folytán a jelentős távolság és a nagy magasság miatt le kellett mondania arról, hogy visszatérjen a régi gyakorlathoz.

Hogy Spring Canyon nem arra van, amerre Hopper Canyon, egy vállrándítással tudomásul vette, bár kissé elképedt, mikor az első napon felment a fúrótorony mögötti tetőre, hogy alaposabban megnézze, hol is vannak tulajdonképpen. Szinte kizárólag csúcsok vették körül, amelyek közül a Topatopa és a kissé távolabbi, mint később megtudta nevüket, a Sulpher Peak és a Devil’s Heart látszott legmagasabbnak. A többi is jól felnyúlt az ég felé, az is, amelyen állt, noha jóformán hegy sem volt, hanem csak egy hát, amelybe a Spring Canyon mélyedt. Az volt az érzése, hogy a világ tetején van, és szinte mindent felülről lát. Akadtak alacsonyabb kiemelkedések is, de azok közül csak egyet ismert fel, keleti irányban a Hopper-hegyet, amely csak afféle kis dombnak tetszett az óriásokhoz képest.

Az azonban, hogy itt nem lesz biciklizés, hogy innen csak akkor megy haza, mikor viszik, jobban meglepte, és sehogyan sem tudott vele megbékélni. Nappalos héten kezdett az új munkahelyen, és késő ősz lévén, még sötét volt, mikor hétfőn hajnalban először vitték ki, és megint sötét, mikor szombaton műszak után hazahozták. Úgyhogy semmit se látott útközben, a kivilágított Fillmore-t kivéve, amelyen más irányban ugyan, de megint át kellett menni. Mindamellett gyanús volt neki, hogy a sok kanyar ellenére nagyon lassan, szinte lépésben vánszorognak felfelé, és a kitérőkben, ha jött szembe más jármű, ha nem, minduntalan megállnak, és szünetet tartanak, hogy ne forrjon fel a hűtővíz. És lefelé sem ereszkedtek lényegesen gyorsabban azon a részen. Akkor meg a fékekre kellett vigyázni. Felmelegedtek, a jellegzetes szagból ítélve füstölhettek is, noha a vezető motorféket is használt, és ismét meg-megálltak, és vártak, hogy hűljenek a fékpofák. A rákövetkező héten viszont, amikor éjszakás lett, minden kétséget kizáróan meggyőződhetett róla, hogy Spring Canyonba nem lehet biciklivel felmenni, de onnan talán még lejönni sem. Illetve lehet, ha nem ül fel rá, hanem az út nagy részén csak tolja. Az viszont nagyon megnyújtaná a menetidőt, kétszeresére, háromszorosára is, így szóba sem jöhet.

Mikor fentről elindultak, még szintén sötét volt, de aztán felkelt a nap, és kivilágosodott. És attól kezdve tisztán látott, mert nem volt se köd, se pára. A földút ide-oda tekergett, kúszott lefelé a lejtőkön, helyenként olyan meredeken, hogy a lejtésszög megközelítette a 20-25 fokot. Eleinte még istenes volt. Miután kijöttek Spring Canyonból, és délnek fordultak, csak kerülgette a csúcsokat, magaslatokat, és nem lejtett annyira. Már amikor egyáltalán lejtett, mert néha felfelé is mentek. De aztán, hogy maguk mögött hagyták Oak Flatet, amely hely nevét csak azért jegyezte meg egyből, mert minden volt, csak nem flat, vagyis lapos, és átvergődtek egy gerincen, majd egy nagy katlant keresztezve felkapaszkodtak egy széles vállra, állandósult, sőt, nőtt a lejtése. Four Forktól pedig, ahol a Little Sespe Creek – ő a Big Sespe Creeknek vélte, de kollégái kijavították – négy vízfolyást fogad magába, még nagyobb lett. Olyan nagy, hogy a platón mindenki önkéntelenül hátradőlt, és a padok csak azért nem dőltek velük, mert gondosan a padlóhoz csavarozták a lábukat. Onnan padkaszerűen a Little Sespe kanyonjának oldalába vágva vitt lefelé, nem egyenes vonalban ugyan, hanem szerpentinek egymásutánjaként, de csak meredeken.

Lent, a kanyon fenekén itt-ott olajtartályok álltak, és termelőkutak himbái dolgoztak. Nem tudta volna megmondani, milyen magasságban járnak, de bizonyosra vette, hogy még mindig nagyon magasan, mert apróknak látszottak. A pad végén ült, az oldaltámla mellett, ezért tudta megfigyelni őket. Nem volt szédülős, de egy idő után mégis inkább elfordította a fejét, hogy ne kelljen lenéznie. Így is szorongott kissé, ha arra gondolt, hogy elromolhat a fék, és nincs az az erő, mely megállíthatja az elszabadult járművet. Vagy elég egy rossz kormánymozdulat a keskeny, csupán két nyom szélességű úton, és máris lezuhannak a mélybe. Hűvös volt, de mire leértek a fenékre, ahol a Little Sespe a Big Sespe-be ömlik, lucskos lett a hónalja, és csak Fillmore után száradt fel a kellemetlen nedvesség.

Később aztán megszokta, és beleigazodott magába Spring Canyonba is. Bár az utóbbi nem esett különösebben nehezére, hiszen nem okozott több kellemetlenséget, mint amennyivel minden toronyváltás járt. Nem volt ugyanis két egyforma torony, két egyforma fúráshely. Maga a torony mindig egyezett, a gőzgép, a fúróhimba, a vésőkészlet és a többi eszköz is, az eljárás, a módszer, a technológia úgyszintén. De változott a terep, a felszín, változtak a felszín alatt az áttörendő rétegek, a rétegek jellege, összetétele, vastagsága. A munkaterület lehetett kisebb, nagyobb, a kovácsműhely, az olajtartály, a víztartály kerülhetett közelebbre, távolabbra, kaphatott az ember új fúrómestert, jobbat vagy rosszabbat. És az is számított, hol állították fel a kalyibát, milyen távol a toronytól, egész nap sütött-e a nap, vagy csak pár órát, milyen növényzet vette körül, erdő, bozótos vagy semmilyen. És milyen berendezéssel bírt, milyen állapotú ágyakkal, miben tárolták az edényeket, egyterű ládában vagy rekeszesben, ahol el lehetett különíteni őket, és ha kerestek valamit, nem kellett felforgatni az egész készletet. Sok múlott azon is, milyen váltást fogtak ki, rendeset vagy rendetlent, elmosogatja, elrakja a közös edényeket, vagy mosatlanul szanaszét hagy mindent. Bár annak, hogy milyen az a másik kettő, igazából a toronynál volt jelentősége, hiszen a napi haladás azon is múlott, hogy azok milyen munkát végeztek, mivel hogyan bántak, milyen állapotban adták át a lyukat, a felszerelést.

István megint szerencsésnek mondhatta magát. Spring Canyon mélység, szélesség tekintetében kicsi volt, a fúráshely a nem túl meredek oldalban. A munkaterületet bevágással hozták létre, de jól ki lehetett látni róla a szemközti oldalra, tetőre. És az is kedvezett, hogy Pat maradt a fúrómestere, aki nem ivott többet, mint addig, bár kevesebbet sem, viszont továbbra is csak munkaidő után. Úgy alakult, hogy ők kezdték a mélyítést, és elég jól haladtak a lyukkal, mert a vártnál puhábbnak bizonyultak a felső kőzetrétegek. A kalyiba elhelyezkedésével is elégedettek lehettek. A munkaterület peremén volt ugyan, közel a toronyhoz, de nem messze a pataktól, mert a kanyonban, miként a neve is jelezte, patak folyt. A patak partján égerfák nőttek, csenevészek és tele égésnyomokkal, de némi otthonosságot kölcsönöztek, ha nem is a házikónak, de az előterében való tartózkodásnak mindenképp, és jól ellensúlyozták a távolabbi környezet kopárságát. A váltásra sem lehetett panaszuk. Hanyagságból vagy hozzá nem értésből nem okoztak nekik többletmunkát, és a kalyibában is rendet tartottak.

Egyébiránt a megszokott séma szerint zajlott az életük. Ha nappal dolgoztak, éjjel pihentek, ha éjjel feszültek, akkor nappal ernyedtek. Mikor pihentek, erőt gyűjtöttek. Mikor dolgoztak, elhasználták ezt az erőt. A fúrófej, a vasárnapot kivéve, nem pihent, mindig dolgozott. Annak nem kellett erőt gyűjtenie. Az ő erejüket használta, és a gőzgép erejét, amelyben szintén volt emberi erő, hiszen az olajat, amelyet elégetett kazánjában, annak segítségével hozták fel máshol a föld alól. Ez így volt rendjén, ebben nem találtak kivetnivalót. A fúrófejet szolgálták, a fúrófej pedig a Union Oilt, amely megvette a szolgálatukat. Önként vállalkoztak erre, senki nem kényszerítette őket, a szükséget kivéve, amelyet ki kellett elégíteni, és a jobb élet álma, amelyet közben szőttek.

Csak az időjárás okozott gondot, kiváltképp Istvánnak, aki még nem dolgozott ilyen magasságban. Itt fent valóban tél volt a tél. Nem olyan, mint Magyarországon, nem dermesztő, farkasordító hideg, de mégis tél, mert időnként fagyott, és sűrűn havazott. Meg kellett küzdeni vele, havat eltakarítani, jeget leverni vagy olvasztani, ha elzárta a csőben a víz útját, és nem lehetett kanalazni, cementezni. Kesztyűben dolgozni, melegen öltözni, erősebben fűteni a kalyibában, és túlórázni, ha a kedvezőtlen útviszonyok miatt késett a váltás. Vagy alkatrészt javítani, ha tönkrement valami, esetleg újat fabrikálni helyette, ha javíthatatlannak bizonyult, és nem hoztak másikat, mert nem tudtak, mert akadozott vagy teljesen megszűnt az utánpótlás.

A tél azért nyújtott örömöket is. Nem a toronynál, munka közben, hanem munkaidő után, a toronytól távolabb, a kalyibában, a kalyibán kívül. Mikor éjszakások voltak, és napközben felkeltek, hogy tegyenek a tűzre, vagy valamiért felébredtek, és nem feküdtek le újra, a kályha mellé ültek, és nézdegéltek kifelé az ablakon. Vagy kimentek a tornácra, le a patakhoz, amely valamiért sosem fagyott be, vagy lejjebb, feljebb a kanyonban, ki a kanyonból. Istvánban jó érzéseket is keltett. Szajlára emlékeztette, két etetés közt az istállóban való ücsörgésre, hámvarrásra, ostorfonásra, mikor kint zimankó volt, de bent az állatok kellemes melegre lehelték a levegőt. Kint a fehérbe öltözött, vad hegyek, völgyek, fennsíkok látványa már kevésbé fogta meg, de bizonyos részletek hatása alól nem tudta kivonni magát. Érzékelte a hólepel finom hajlásait, a hókristályok vakító szikrázását, az árnyékok különös elkékülését alkonyatkor.

Olykor távolabbra is elkalandozott, főként Sulpher Peak irányában. Kölcsönvette Pat 10-es Winchesterét, és vadászott. Vagy úgy tett, mintha vadászna, mert valójában inkább csak nézelődött, öncélúan tört előre a hóban, kerülgetve a sziklákat és hasadékokat. Mikor annyira maga mögött hagyta a tornyot, hogy nem hallatszott többé a gőzgép dohogása, a fúrás cappcappja, élvezte a csendet, a nyugalmat, amely olyan átható volt, hogy szinte lüktetett. Látta a vadak csapásait, lábnyomait, többnyire az őzét és vaddisznóét, de nem követte, még a felugró nyulat is futni hagyta. Mióta az első ilyen kirándulásán véletlenül hasba lőtt egy őzsutát, és több lövéssel közvetlenül közelről ki kellett végeznie a fájdalomtól fetrengő, síró állatot, nem ölt többé emlőst. Annyira megundorodott tettétől, hogy még a húsából sem bírt enni, mikor megsütötték. Legfeljebb egy-egy vadpulykát sörétezett meg hébe-hóba, a látszat kedvéért, nehogy Pat kinevesse, hogy mindig üres kézzel, zsákmány nélkül tér vissza.

Mindez azonban nem feledtette vele, hogy mennyire nem jól van az, hogy csak hétvégeken láthatja a családját. Sok mindenre gondolt munka közben, szabad idejében, de legtöbbet erre. Holott már nem is akart, meddő dolognak tartotta, és idegesítette a tehetetlensége miatt. Amint a kalyibában ülve egyszer megint ezen rágódott, hirtelen megvilágosodott az elméje, és felderült az arca. Megtalálta végre a megoldást! Motorbejciklit vesz, mondta magában, így, ej-vel, mert neki a bicikli továbbra is bejcikli volt, és ahhoz ragasztotta a motor szót. Igen, azt kell mégiscsak, ha törik, ha szakad. Furcsállják majd az emberek, akik ismerik őt, és tudják, hogy csak egy olajmunkás. De mit csináljon? Drága lehet, ha nem is annyira, mint a káré. Pár éve figyelt fel rá, mikor először jelent meg az utakon. Még nem sok van belőle, csak a gazdagok veszik, ők szaladgálnak vele, passzióból, meg törik össze magukat, ha nem elég óvatosak, és elesnek vele. Vagy állnak az út szélén tanácstalanul, ha kilyukad a kereke, és nem tudják vagy nem akarják megjavítani a belsőt. Ő nem gazdag, és nem is azért van Amerikában, hogy flancoljon, mégis venni kell. Szükségből, a család végett. Persze, szeretne egy ilyen masinát ettől függetlenül is, de csak ezért, csak maga miatt nem venne, még akkor se, ha nem másra kellene a pénz.

Megfordult a fejében már előbb is, de elvetette. Nemcsak az ára miatt. Azt meg se érdeklődte. Meglátott egyet Santa Paulában, a 10th Streeten. Nem ment, hanem állt. A gazdája bemehetett valamelyik házba, és leállította a járda mellé. Megnézte közelről is. Harley-Davidson vagy mi volt a neve, kéthengeres, szép, de valahogy úgy festett, mint egy nagy bejcikli, amire motort szereltek. Még hajtópedáljai is voltak. Tán azokkal kellett beindítani vagy csak rásegíteni. De leginkább az erőátvitel miatt fanyalgott. Egy nagy szíjjal történt. A motortól nyúlt hátra a hátsó keréken lévő tárcsára, ami majdnem akkora volt, mint maga a kerék. Értett már annyit a gépekhez, tárcsákhoz, szíjakhoz, hogy kizártnak tartotta, hogy fel lehetne vele menni a Sespe-re. Biztosan megcsúszna közben a szíj. Meg akarta várni a tulajdonost, hogy megkérdezze, hány lóerős, de aztán mégsem várta meg. Később a Millen azért csak bekukkantott a Montgomery and Dickinson-féle autókereskedésbe, ahol motorkerékpárokat is árultak, és ebből a márkából is ki volt állítva egy példány. Mindent megtudott róla, de kifejezte kétségeit a tárcsameghajtást illetően. A kereskedő nem tudta őket eloszlatni, viszont elárulta, hogy a gyártó hamarosan piacra dobja az új modellt, és az már láncmeghajtásos lesz.

De hogyan győzze meg Annát, hogyan adja be neki? Legjobb volna titokban összekuporgatni az árát, mint Toledóban a bejcikliét. De egy ilyen masináét nem lehet, még nyíltan sem. Pláne nem ilyen körülmények közt, mikor alig költ italra, hiszen csak hétvégén iszik sört, mikor otthon van. Bár akkor se menne, ha mindennap inna egy pohárral. Vagy nagyon sokat kéne neki inni, tán egy vederrel is, jobban mondva nem inni, hanem eltenni a rá való pénzt. De lehet, hogy úgy is évekig tartana, akár élete végéig is, aminek aztán végképp nem volna értelme. Tán várni kéne mégis. Csakhogy nem várhat. Neki most kell a motorbejcikli, nem valamikor, a távoli jövőben. Most dolgozik itt a High Sespe-en, most jár ide. És később is jó, ha van, mert megint hasznát veheti, ha ilyen messzire teszik, vagy még messzebbre. Ha meg végképp nem kell, eladja. Ha nagyon akarja, beruházásnak is tekintheti, mint a házat. Igaz, a kettő nem ugyanaz, ez kopik, veszít az értékéből, és benzin is kell hozzá, amit nem adnak ingyen.

Ha legközelebb otthon lesz, megkezdi Anna megdolgozását, vagy legalábbis megpendíti neki. Nem, még nem. Még korai lenne. Ráér, majd később, hisz még nem is látta a láncmeghajtásos modellt. Talán még ki se jött, és az árát se tudja. Meg különben se venné meg télen, hogy ilyen havas, jeges utakon használja, mint amik most vannak. Nem ilyenkor kell azzal ide járni. Jobb, ha megvárja a tavaszt, mikor száraz minden, vagy legfeljebb csak sáros. A kereskedésbe azonban mindenképp elmegy, hogy megnézze, megjött-e már az új modell, és ha igen, mit változtattak még rajta, kell-e neki, megfelel-e az igényeinek. Ez az első lépés. A többi csak utána jöhet.

El is ment két hét múlva, mikor megint éjszakás volt, és hétfőn a teherautó indulásáig otthon volt. Kiderült, hogy az új modell még valóban nem érkezett meg, de az árát már tudták, és megmondták neki. Majd hanyatt vágódott, mikor meghallotta az összeget. Uralkodott magán, nem mutatott meglepődést, de amikor kijött az utcára, kissé odébb egy fának dőlt. Sejtette, hogy sokba kerül, de nem hitte volna, hogy ennyire. Megingott, és mielőtt hazaért volna, már-már odáig jutott, hogy ejti az egészet, de aztán mégsem hátrált meg.

Annát nem volt könnyű megnyerni. Először teljes lehetetlenségnek látszott. Hallani sem akart róla, kikelt magából, és konokul ellenállt. Mikor végre kiheverték a házvásárlást meg a bútorvásárlást, és megint van egy kis pénz a számlájukon, szerinte nem herdálhatják el ilyesmire. Pláne most, hogy háború van, és nem lehet tudni, mit hoz a holnap. Istvánnak arra az ellenvetésére, hogy Amerika nincs benne, azt felelte, hogy de benne van Magyarország, és ők oda akarnak visszamenni. Ám István addig kötötte az ebet a karóhoz, mígnem beadta a derekát. Belátta, hogy cserébe megint többet kap belőle, könnyebb lesz az élete, a gyerekeknek pedig hét közben is van apjuk, és nemcsak két nap, hanem kéthetente minden nap, mert a motorbejcikli magától megy és gyorsabb is, úgyhogy mindennap hazajöhet olyankor. Ez végül hatott, bár többször el kellett mondani, többször és többféleképpen, részletezni, kiszínezni, mintegy besulykolni, mert Annának az volt a módszere, hogy ha pénz kiadásáról vont szó, sok pénz kiadásáról, egy ponton túl lebénult, vagy legalábbis értetlennek tettette magát, és várta, hogy rávezessék arra, amit egyébként tud. Így sem kapitulált egészen. Mint mindig, most is volt kikötése. Feltételül szabta, hogy a motorkerékpár csak használt lehet, és csak munkába járásra veheti igénybe, nincs vele futkározás, kirándulás. István megígérte, hogy nem megy vele máshová, legfeljebb a gyerekeket szellőzteti meg néha rajta, de tudatta, hogy akkor várni kell, mert az a modell, amely szerinte fel bír menni a High Sespe-re, új, és időbe telik, amíg vesz valaki errefelé egyet, és aztán eladja. Úgyhogy látszólag mégis Anna kerekedett felül, ő pedig, szintén látszólag, alulmaradt.

A várakozás, a hirdetések böngészésének ideje következett. Fent a Sespe-en még nem ért véget a tél, de már elolvadt a hó, és István még mindig eredménytelenül bújta a Santa Paula Chronicle-t és a Ventura Start. A kereskedésbe már régen megérkezett az új modell, ám ő feléje sem nézett. Minek? – gondolta, az ő masinája nem ott lesz. Pedig jó lett volna engedni a kíváncsiságnak, amely érhetően furdalta. Egyszer aztán talált egy közleményt, amelyben egy 1905-ös Indian Twint kínáltak megvételre. Hallott már az Indian motorbejcikliről, és azt is olvasta valahol, hogy a cég Amerika legelső és legnagyobb gyártója. De nem nézte meg, mert túl réginek találta az évjáratot. Arra viszont jó volt, hogy ráébressze, így sosem találja meg, amit keres, hiszen nem tudja az új modell nevét vagy számát. Mégis elment hát Montgomery and Dickinsenhez, és kiderítette. 11F-nek hívták, és kettő is állt belőle a bemutatóhelyiségben. És az egyik az övé volt. Ezt nem tudta mindjárt. Feltűnt neki viszont, hogy az egyik kevesebbe kerül, mint a másik, éspedig tíz százalékkal. Ezt is ráírták a tankjára helyezett kartonlapra. De amikor a kereskedő felvilágosította, hogy az használt, mert egy hét után visszahozta valaki azzal, hogy meggondolta magát, inkább autót vesz, egyből felfogta, hogy ez az ő motorbejciklije. Csak az övé lehet, az övé kell legyen, és senki másé. Ezt Anna is pártfogolja majd, ennél jobb vételt elképzelni sem lehet. Használt, olcsóbb is, nem sokkal, de mégis valamivel, és közben ugyanolyan új, vadonatúj, mint a másik. Ugyanolyan állapotban van, ugyanúgy csillog-villog, és nemhogy sérülés, karcolás nincs rajta, de ahogy elnézi, még por sem, mert patyolattisztára törölték.

Mialatt a kereskedő a modell előnyös tulajdonságait ecsetelte, István körüljárta és megszemlélte magának, minden részét külön-külön, mint egy szakértő, néhol még meg is tapogatta. Kéthengeres – a hengerek továbbra is V alakban –, háromsebességes, láncmeghajtásos gép volt hátracsapott szarvú, hosszú kormánnyal, sebességváltó karral, hajtópedállal, lábtámasszal, csomagtartóval, szerszámtáskával és felcsapható állvánnyal. A váz, a tank, a sárvédők, a kipufogócső egységesen szürkére festve, de a 61 köbinches és 11 lóerős motor – az adatokat a kereskedő mondta közben –, a motor minden porcikája és az acetilénes fényszóró nikkelezett, fényes.

Aztán felült rá, hogy megtapasztalja, milyen ülés esik a nyergében, és mennyire fordítható el a kormány. Mindkettőt kielégítőnek találta. Leszállt, a hajtópedálra pillantott, és megcsóválta fejét. Nem tetszett neki, hogy ez is hajtópedálos. A kereskedő széttárta a karját, de megjegyezte, hogy annak is van előnye. István egyetértett.

Miután úgy nyilatkozott, hogy megveszi, a kereskedő hívta a szerelőt – a kereskedés egyúttal javítóműhely is volt –, és az megmutatta, hogyan kell beindítani, gázt adni, sebességet váltani, fékezni. Majd kitolta az udvarra, állványra állította, és mindent megismételt élesben is. Hangos pufogás, sűrű füst töltötte be az udvart. A végén direktbe tette. A hátsó kerék olyan sebesen pörgött a levegőben, hogy nem lehetett látni a küllőit.

István ezt követően hazaugrott jelentést tenni Annának, majd elhozta a bankból a vételár összegét. A biciklijét otthon hagyva gyalog jött vissza.

Leszámolta a pénzt, a kereskedő átadta neki a jótállási papírt – a Harley-Davidson már jótállást is vállalt –, a szerelő pedig elmagyarázta, hogyan kell vezetni, mire ügyeljen közben, mi a teendő, ha nem indul, vagy ha netán magától leáll. Alig tudott figyelni rá az izgalomtól, attól, hogy immár az övé a gép.

Letolta az állványról, felült rá, behajtotta, és elindult vele, anélkül, hogy valaha is vezetett volna motorkerékpárt. Akkor ez még így zajlott. A vezetéshez nem kellett jogosítvány, és ennyiből állt a képzés is. Vagy ennyiből sem, mert kereskedése válogatta, és volt olyan is, ahol egyáltalán nem törődtek ilyesmivel.

Elsőre nem jutott ki a tárt kapun, mert nem adott elegendő gázt, és lefulladt a motor. Másodjára pedig megugrott, és majdnem kiszaladt alóla, mert akkor meg túl sokat. A Millen még imbolygott kissé, és sűrűn lerakta a lábait, de a Santa Paulán már belejött, és épségben hazaért. Mindössze kétszer teremtett veszélyes helyzetet. A 10th Streeten, a vasúti átjáró előtt későn kezdett el fékezni, és csak pár centire állt meg a lezárt sorompótól. A Walnut és a Santa Barbara kereszteződésében pedig rosszul választotta meg a sebességet, kanyarodás közben kissé kisodródott, és hajszál híján összeütközött egy egyenesen haladó lovaskocsival.

Otthon az udvaron hagyta, hogy megcsodálják a gyerekek, ráüljenek, megfogdossák, rángassák a kormányt. Anna is előjött, idegenkedve méregette a furcsa bejciklit, amely az összes, új megtakarításukat elvitte, és mindössze annyit mondott, hogy ne indítsa be addig, amíg ő vissza nem ment a házba, mert szörnyű a hangja. Eleget tett a kérésének.

Aztán fordult vele párat a városban. Gyakorolta az indulást, sebességváltást, gyorsítást, lassítást, megállást. Felfedezte, hogy ha kanyarodás közben enyhén megdönti, úgy engedelmesebb. Elment az Ojai Roadig, azon fel a Mill Parkig, hogy megnézze, hogyan veszi az emelkedőt. Közben egyszer megállt, hogy ellenőrizze, nem melegszik-e túl a motor. Ennek szükségességére a szerelő hívta fel a figyelmét. Csak azt nem árulta el, hogyan lehet azt megállapítani, mihez képest, ha egyszer mindenképpen forró. Bosszankodott, mert ráadásul még a kezét is megégette. Visszafelé Bobbsék háza előtt újból megállt, hogy megmutassa nekik, de nem voltak otthon.

Az udvarukon ismét állványra emelte a gépet, és megnézte, milyen szerszámokat adtak vele. Kihozta a kerékpárpumpáját, és megállapította, hogy azzal is lehet levegőt nyomni a kerekekbe, a tömlővég illik a szelepekbe. Aztán egy puha, tiszta ronggyal letörölte a kormányszarvról, a fényszórófejről a vékony porréteget. A motorra is rakódott, de annak letakarítására már nem futotta az idejéből. Hamarosan indulnia kellett munkába. Még nem az új szerzeményével szándékozott menni. Óvatosabb volt annál. Tudta, hogy előbb ki kell tapasztalnia, megtanulnia bánni vele. Hátrább lépett, és még egyszer szemügyre vette. Büszkeség töltötte el, hogy az övé.

Betolta hátul a pajtába, és letakarta egy rossz pokróccal. Ráparancsolt a gyerekekre, hogy távollétében ne üljenek rá, és máshogyan se játsszanak vele, mert elronthatnak rajta valamit. Annának pedig meghagyta, hogy éjszakára feltétlenül lakatolja le a pajta ajtaját, és napközben is, ha elmegy hazulról, a kulcsot meg vigye magával.

Szombat este alighogy megjött, lámpavilágnál bár, de megnézte. Másnap, vasárnap mise és ebéd után meg se várva, hogy leülepedjék benne a lelki és testi táplálék, kitolta, és ismét nyeregbe szállt. Ez ugyan ellenkezett az egyezségükkel, de Anna megértette, hogy gyakorolnia kell, hogy ura legyen a motorbejciklinek, mert nem semmi az, egy ilyen masinát vezetni, legalább négy kereke volna, de csak kettő van neki, viszont annál több a kapcsolója meg mindene, csoda, hogy eligazodik rajta. Csak arra kérte, hogy a városon kívül zajoskodjék vele, ne zavarja az emberek pihenését, az Úr napjának békéjét.

A következő héten nappalos volt, be kellett érnie a pajtában való nézegetéssel, mert mire esténként hazaért, már sötét volt, és sötétben való furikázásra még nem mert vállalkozni. Annál többet edzett viszont annak a hétnek a vasárnapján, de még hétfő délelőtt is tökéletesítette tudását.

Délután indult a Sespe-re, korábban, mint a teherautó, hogy bőven legyen ideje odaérni, ha nehézségek lépnek fel közben. Vitethette volna járművét a teherautóval is, mint annak idején első alkalommal a kerékpárját, és csak visszafelé jött volna vele, de ezzel csak elodázta volna a nagy erőpróbát, amelyen múlott minden. Kockáztatott hát, de bízott magában és gépében.

A Montgomery and Dickinsonnál, amelynek kint a járda szélén benzinkútja is volt, megtankolt, és sapkáját a homlokára húzva – célszerűségből sapkára cserélte a kalapját – a Telegraph Roadon elhagyta a várost. A Little Sespe Creekig simán ment minden. Jól sikerültek a váltások, egyenletesen dolgozott a motor, repítette az országúton. Az idő is jó volt, április eleje, már rendes meleg, de a menetszélben kellemes, a forgalom gyér. Alig kellett előznie, Fillmore után pedig csak egy lovaskocsit. Sajnálta a lovakat, mert a nagy pufogástól megijedtek, és felágaskodtak. De alighogy megkezdte a patak kanyonjában a kapaszkodást, jelentősen lelassult. A Big Sespe Creek mentén, ahol a földút szintén emelkedett, még segített a nagyobb gáz, de itt a szerpentinen már vissza kellett váltania kettesbe, és még több gázt adnia. A motor még hangosabb lett, amit csak fokozott a kanyon keltette visszhang, a kipufogóból lövellő füst még nagyobb, mialatt egymás után vette az oldalban a kanyarokat. Középtájt járhatott, amikor vissza kellett mennie a legközelebbi kitérőig, mert pechjére egy teherautó jött szembe, és olyan keskeny volt a sziklafalnál az útpadka, hogy nem fért volna el mellette, a mélység felőli oldalra pedig félt húzódni. Meg se fordult, csak üresbe tette a motort, és két lábát lerakva, kéziféket használva csorgott vissza.

Hamarosan a kettes fokozat is magasnak bizonyult, és vissza, egyesbe kellett kapcsolnia. Emlékezett rá, a kezelői füzetben is benne van, hogy ez kerülendő, mert nem utazó-, csak indítósebesség, de nem tehetett mást, ha fel akart jutni. Így már szinte bőgött a motor, és olyan hőséget árasztott, hogy a nadrágján keresztül is sütötte a lába szárát. Nem ment így sokáig. A következő kitérőben megállt, leállította gépet, és hagyta hűlni. Ezzel időt veszített, és indulás előtt az állványon újra be kellett pedáloznia. Utána még egy hibát is vétett. Mikor kettesbe akarta tenni, véletlenül üresbe sikeredett, és elkezdett visszagurulni, háttal, az út külső széle felé, mert ijedtében alászegte a kormányt. Csak a lélekjelenlétén múlott, hogy a lábféket és a kéziféket egyszerre használva időben meg tudta állítani.

Végre felért a tetőre, és onnan Four Fork után kedvezőbbekké váltak a domborzati viszonyok. Volt még jó pár kapaszkodó, de már rövidebbek, és kevésbé meredekek. Oak Flatnél sár nehezítette meg a dolgát. Megszűnt a köves talaj, előző éjjel eső eshetett, mert felázott a föld, ide-oda csúszkált rajta a hátsó kerék, és annyi sár tapadt mindkettőre, hogy majdnem beragadtak. Aztán pedig nagyobb baj lett. Alighogy maga mögött hagyta ezt a zónát, hirtelen leállt a motor. Éppen egy könnyű, szinte lapos részen, ahol csekély volt az igénybevétel, és direktben, közepes gázzal futott. Próbálta behajtani, sikertelenül. Félretolta, újból állványra állította, és megnézte, nem fogyott-e ki a benzin a tankból, nem záródott-e el a benzincsap, adnak-e szikrát a gyertyák. Mindent rendben levőnek talált. Elővette a kezelői füzetet. Az karburátor-ellenőrzést is javasolt. Kiürítette, kivette a tűt, kifújta, visszarakta. Felpumpálta a karburátort. Utána beindult. Szennyeződés kerülhetett a tűbe, és dugulást okozott.

Miután elrakta a szerszámokat, zúgásra lett figyelmes. Egy teherautó jött felfelé az úton emberekkel megrakva. Az övék, az éjszakásokat hozta. Nem állt meg. Pat intett neki, ő visszaintett. Felült, és utánuk eredt, megelőzte, majd messze maga mögött hagyta őket.

Aztán már nem hátráltatta semmi. És az út is jó maradt, köves, száraz, és miután egy kis fennsíkon elérte legmagasabb pontját, egyfolytában lefelé vitt, de nem túl meredeken, épphogy csak esve és kanyarogva a közbenső teknők, mélyületek peremén. A jármű vidáman gurult rajta, és ha lett volna tachométere, azt lehetett volna mondani, gyorsan nyelte a mérföldeket. István alapon hagyta a gázt, és hol direktbe kapcsolt, hol kettesbe, attól függően, hogy szabadon lehetett-e futtatni, vagy motorfékezni is kellett.

Jóval a teherautó előtt megérkezett Spring Canyonba. Lekanyarodott a toronyhoz, és megállt a kalyiba előtt. A nappalos fúrómester észrevette, nagyot nézett, de aztán folytatta a munkáját. István áttolta gépet a tornác felőli oldalra, és az állványra emelte. A csomagtartóról leoldozta a ládikáját, és bevitte a házikóba. Aztán ruhát váltott, egy ócska vödörben vizet hozott a patakról. Kerített két még használatlan rongyot, az egyiket a vízbe mártotta, és letakarította vele a járműről a sarat. A kerekekre, sárhányókra összpontosított, de gondja volt a motorra is. A hengerek hűtőbordázatára, ahonnan nehéz lett volna eltávolítani, nem került. A felcsapódások zöme a motor alját, a kartert érte. A száraz ronggyal tisztára törölte a nedves felületeket, beleértve a küllőket is. Mire végzett, a teherautó meghozta Patet. Ő is átöltözött, de mielőtt átvették volna a műszakot, megtekintette a gépet, és gratulált hozzá. István büszkén magyarázta, mit tud. Elégedetten dörzsölgette a kezét, a 11F jól vizsgázott, noha a hazamenetel még hátra volt, de remélte, hogy az gyorsabb és könnyebb lesz. Nem tévedett, bár a fékek túlmelegedését elkerülendő másnap, ereszkedés közben a kritikus szakaszon többször szünetet kellett közbeiktatnia.

Egy darabig csak Pat és a váltás tudta, hogy motorkerékpárt vett, de aztán gyorsan híre ment, és úgy összenőtt vele, annyit látták rajta, hogy a Union Olinál azon túl csak Motoros Steve-nek nevezték.