×

Hármaskönyv a végekről

Margittai Gábor: Mi a madzsar?; Trianoni menyecske; Utazás a végeken

Hegedűs Imre János

2011 // 12
„Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!”
(Madách)

Súlyos szavunk a vég. Nagy a családfa, képzéssel, összetétellel fátumszerű fogalmakat nevez meg: végzet, végítélet, végvár. Ez utóbbi valamikor a török támadások elleni végső menedéket biztosította katonáknak, civileknek, és a vonal, amely mentén felépültek, az ország hullámzó, hol szűkülő, hol táguló határát jelentette.

Évszázadok teltek el azóta, s a figyelem egyre lankadt. Lanyhult. Mind ritkábban érkezik hír azokról a peremvidékekről, amelyek már a középkorban is a végeken kívül estek. Különösen Trianon óta váltunk, vált a nemzet fásulttá, s csak megszállott néprajzosok, régészek, publicisták, újabban filmesek járják be az egykori ország leszakadt permvidékeinek érdes részét.

Pedig a vágy, az akarás, ha kevesekben is, de mindig megvolt. Nem akárki, hanem „a magyar vers első zsenije”, Csokonai Vitéz Mihály sóhajtott nagyot a moldvai csángókért a Marosvásárhelyi gondolatokban: „Vajha Moldvának is kies parlagjai / Ameddig terjednek a Pontus habjai / Magyar Koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is polgártársunk lenne!”

A Párizsból szétterjedő nagy emberjogi mozgalom és felvilágosodás nevében követel magyar polgárjogot Csokonai a Kárpát-medencén kívül rekedt testvéreinknek.

Ilyen kitartó, konok megszállott író, publicista ma Margittai Gábor. Fiatal éveinek nagy részét – feleségével, Major Anitával – a szórványban élő magyarság felkutatására szentelte, s a riportutak tapasztalatait, felfedezéseit, meglátásait három nagy kötetben, hármaskönyvben jelentette meg: Mi a madzsar?; Trianoni menyecske; Utazás a végeken. Hármukat a Külső magyarok sorozatcím fogja egybe, és az egész tudományos, szépírói, publicisztikai anyag mozgósító erejét az biztosítja, hogy az írások egy részét közölte már a Magyar Nemzet, az olvasók ezrei reagáltak arra, utánnyomásra is sor került: az Utazás a végeken 2011-ben átdolgozva, kibővítve másodszor jelent meg a Scolar Kiadónál.

Margittai vállalkozása egyedül az erdélyi Beke Györgyével mérhető össze. Nyolckötetes, Barangolások Erdélyben című, hatalmas méretű vállalkozásában felveti Beke azt a gondolatot, azt a dilemmát, amely Margittai Gábort is kínozza. Vajon hasznos vállalkozás felmutatni a félelmetes pusztulást, az enyészetet? Van értelme járni az összedőlt kúriák, romokban heverő épületek, feldúlt temetők, megroggyant templomok világát? Nem vált-e ki még nagyobb pesszimizmust, még súlyosabb depressziót a magyar nemzetből a végítéletnek ez a képsora?

Beke György a Szózat írójának, Vörösmartynak gondolatmenetét próbálja kikövetkeztetni, amikor Cserhalomba látogat. A nagy romantikus – írja Beke – azért nyúlt több munkájában Mohács előtti témához, mert tudta, hogy „az állandó veszteségtudat elsorvasztja a jövő reménységét”.

Margittai Gábor konok kitartással néz szembe ezzel a veszéllyel, és válasza, konklúziója az, hogy a hallgatás, a közömbösség, a repulzió mindennél nagyobb hiba, sőt bűn. Ha hátat fordítunk azoknak a nemzettöredékeknek, amelyek a Délvidéken, Dél-Erdélyben, Kárpátalján, Várvidéken (Burgenland) a nyelv- és magyarságtudat utolsó fázisába jutottak, csak nyakunkra hozzuk a bajt, azzal csak közelednek hozzánk azok a rémek, amelyek őket kipusztították. Az Utazás a végeken bevezetőjében írja: a cél a „történelmi tényfeltárás, pusztulás és rombolás okainak, okozatainak kihántása az üszökből. És természetesen kétségbeesett figyelmeztetés: emberek, ezeknek a tájaknak és embereknek a végzete a mi sorsunk előképe lehet! Amint egy nagyenyedi lelkipásztor fogalmazott: a csángósodás már a magyarországi végvidéket is fenyegeti.”

Megtalálta tehát azt a középutat, amelyik nem rontja a közgondolkodást, nem rombolja le az önbizalmat, de hamis illúziókat sem kelt. Az operettes „trianonozás” nem vezet sehova, a múlt délibábos legendásítása még nagyobb veszedelmet jelent – ismétli untalan –, a tényekkel kell szembenézni, s ahol lehet, cselekedni. Szóhasználatában a tény szinonimája a kő, ezért Kós Károlyt idézi: „És a kövek igazat mondanak. Csak igazságot, és talán csak ők mondanak igazságot.”

Ha elmélyülten, segédanyagokat, lexikonokat lapozva tanulmányozzuk a hármaskönyv köteteit (másként nem is lehet!), óriási ismeretanyaghoz jutunk, és – éppen a pusztulás okainak vizsgálata révén – látásunk, tudatunk tisztul, szándék moccan bennünk, és érzelmi hozzáállásunk kilencvenfokos szögben változik meg.

Lehet-e nagyobb elégtétele egy szerzőnek, ha ez így van?

A Mi a madzsar? kalauzol legmesszibb. Ázsia, Afrika „magyar tudatú néptöredékeinek” világáról kapunk érdekes adalékokat. Természetesen az oszmán időkben elhurcolt magyar foglyok leszármazottairól van szó, akik ma Törökországban, Egyiptomban élnek, de a kazakisztáni „madjar” törzs történetének felfejtésével szóba hozza azokat az ősmagyarokat – elsősorban Baskíria volt lakóit –, akik a honfoglaláskor nem jöttek be a Kárpát-medencébe, s akikről Julianus tudósít. (Itt talán megengedhet a recenzens egy zárójeles megjegyzést. Bíborbanszületett Konsztantinosz sokat emlegetett munkájában tud egy korábbi szakadásról is, amely valószínűleg Levédiában következett be: „Amikor a türkök [magyarok] és az akkor kangarnak nevezett besenyők közt háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett, és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le [...], a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levédivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik. [...] A türköknek amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, és gyakran hoznak választ tőlük ezeknek.” Fajsz fejedelmünket név szerint is megemlíti a tudós császár.)

Margittai a történészekre bízza a kérdés tisztázását, azt viszont fontosnak tartja, hogy tudjunk keleten maradt vagy oda visszahurcolt magyar töredékekről, ha már ők – a magyar nyelv ismerete nélkül is – számon tartanak minket. Egy dologtól ódzkodik szüntelen: a délibábos nyelvészkedéstől és a légvárakat építő, rózsaszínű történelemszemlélettől.

A második kötet címe és az egész könyv szelleme hangsúlyozottan az érzelmekre apellál. A nemzet az a történelmi képződmény, az a közösség, amelyhez nem lehet csak racionálisan viszonyulni. A nemzetet szeretni kell. Okosan, higgadtan, mértéktartóan, de szeretni kell. A „trianoni menyecske” szószerkezet: allúzió, jelkép, metafora. Fölér az Újszövetség bármelyik példabeszédével. Szicíliában rablók, martalócok erőszakolnak meg egy tiszta nőt, emiatt a férje eltaszítja magától mint „bemocskolt, tisztátalanná vált” személyt.

Nincs szükség magyarázatra. Margittai sem magyarázkodik. Különösebb szépirodalmi vagy történelmi műveltség nélkül is ráismer az átlagolvasó a „szicíliai menyecskében” a jelenlegi országhatáron kívül rekedt társainkra, akiket naponta aláznak meg, akiket kollektív bűnösöknek bélyegeznek gaz, hazug törvények, akiknek beverik utcán a fejüket, mert magyarul szólnak.

A négy égtáj felé indult el Margittai: Dél, Észak, Kelet, Nyugat. Ezek a fejezetcímek. Oknyomozó kutatásainak vezérelvét a bevezető kérdő mondatával jelzi: „Miért nem válhat múlttá, ami történelem?”

Ez is egyértelmű. Ami múlt, az nem létezik. Ami történelem, akkor is élő valóság, ha már csak egy szál ember a gyülekezet a templomban, s egyetlen eszelős pap prédikál. Akkor is eleven, sajgó seb, ha dudva- és muhartengerben áll egy-egy oszlop, kereszt, írott kő. Becskerek, Szepesség, a cipszerek földje, Várvidék (Burgenland), Mócvidék, Dél-Erdély, Torockó, Gyimes stb. a színtér, ahol valaha sűrű magyar élet folyt, s olyan események zajlottak, amelyek beépültek nemzettudatunkba, kultúránkba, tanítják az iskolákban, és sokszor nem is tudják tanárok és diákok, hová helyezzék el földrajzilag az alakokat, eseményeket, tényeket. Ezt a homályos tükörképet teszi világosabbá Margittai. Helyszűke miatt itt csak néhány nyugtalanító kérdését lehet megismételni: Mennyire ismerjük ma az egykor egyedüli magyar főváros, Gyulafehérvár történetét? Hát Nagyenyedét, a híres schola és polihisztorok városáét? Hol volt a vízaknai csata? Hol születtek az aradi vértanúk? És hol porladnak csontjaik? (E legutóbbi nyugodtan lehetne körkérdés!)

A huszadik század legelején, 1902-ben süvöltött néhai jó Benedek Elek kiáltása: „Halljátok, emberek?” Halljátok, hogy csak egyetlen székely faluból, egyetlen nap huszonhat család kerekedett fel, és vándorolt ki Amerikába?

Margittai Gábor három sommás kötete egyetlen, semmiképpen sem zajos, összeszorított ajakkal és összeszorított ököllel hallatott jajkiáltás. Az elmúlt évtizedek legnagyobb figyelmeztetése: a szórványlét mindnyájunk ügye, magunkért, mindnyájunkért végzett misszió, ha törődünk az ott élő, igaz magyarokkal. (Scolar, 2005–2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben