Egy teszt, két test
Egyszál-magunkban (persze mindig
ketten, magamra hagyva is);
lehet sűrű köd bennem, s kint híg
ragyogás, ünneplőn hamis.
Gyönyörbe hervadt dúlás átka,
pici vérrög, csak tévedés;
karizomhiány, holt találka,
emlékmohácsnyi (hulla)vész.
Vakon, túlírva, mint a járvány,
velőig hatón terjedő –
ellenség hírét kiabálván,
bár anyaméhből tört elő.
Lidércfény, mocsár mélyén lüktet,
vagy becsapódó égitest
tűzlángjaként agyon is üthet.
Élethalálra hív e teszt.
Kétszemélyes zsoltár
„és legyen kételyed / tikkadt és izzó…”
(Babits Mihály)
Hány ezer éve! – fűtött lelked
gyíktojást is felforralt volna.
Kicsírázott remények, Holdba
menekített titkok s homály.
Vakmerőn? (gyáváktól viszolygón:
„ha bukni kell, beléd bukom”). Mondd,
mi tartott együtt meg? – veszély? gond?
az est zománca arcodon?
Fű nőtt buján, de nem hullt el még
a haj, csak a tábor ment szét e
morgásban – átokszó, hogy: vége! –
Komondor-lelkiismeret,
hanyatlasz égről földsötétbe.
