Egy régi fényképre 1–5

Egy régi fényképre (1)

Nyár az utolsó békeévből

Ha úgy tudnám nézni azt a képet,
amint kéretik Orosz Istvánén,
a Rembrandt-arcmás negatívjában
azt az egyetlen megjelölt pontot,
szűkülő szemrésen szakadatlan,
makacsul, már csaknem eszelősen,
hogy képződne meg a makulátlan
fehérében valami, a titkok
titka, ha kibomlana, mint tiltott
tudás arról az egy mozdulatról,
a mélységbe húzó végzetesről…
Mióta nézem e régi képet
hol nagyítóüveg lencséjén át,
hol szabad szemmel! Nyár az utolsó
békeévből, még az elveszettek
éltek mind; a hiányzó legendát
belőle mohón kicsalni vágyván
hiába nézem, a magas homlok,
erek indázata ismerős csak,
ahogy fel-feltűnik a túlélők
arcán, kezek fején ismétlődik…

Egy régi fényképre (2)

2+2

az al- és felkar háromszögében
épp mint ama kisded, és egyszersmind
egy kalap is sötétlik a kézben,
mely talán a nagyfiú fején volt
az imént még, hisz a férfién ott
a másik, sima képe kedélyes,
a madonnaarcú asszony kissé
leszegett fővel áll ugyan, senki
se sejtheti ekkor még, mi készül,
mennyi halál, hány elesett, mennyi
megvertség kell az összeomlásig;
az összetartozók testhelyzetét
hiába vallatom, méricskélem
a kéz tartását, szemek bujkáló
nevetésében az odarendelt
árnyak pici játékát hiába
keresem, nincs elég magyarázat
a jól megtervezett zuhanásra...

Egy régi fényképre (3)

Fél századok torlódnak össze

most hogyan szálazzam szét a bogas
szálakat, amikor fél századok
torlódnak össze, s akit az idő
mögém rendelt, az láthatatlanul
bár, de olyan rendíthetetlenül,
mint a legállhatatosabb erő,
létem valamely régi rejtekén
tör elém, s amíg te karonülő
kisded nagyanyámat dajkálgatod,
úgy látlak, mint tulajdon lányomat,
hisz az lehetnél, sosem volt kicsim
helyén (megbocsásd, már tegezlek is),
olyan hosszú ideje firtatom,
marasztalónak miért nem elég
két hadiárva, két csimpaszkodó?

Egy régi fényképre (4)

Lágy ujjbegyek és sérülékeny arc

milyen sok vert seregnyi veszteség,
hány országrontás, hány csalatkozás,
kisstílű ármány, szégyen, rút szitok,
önvád, cél nélküli várakozás
fordult ellened, hogy ösztöneid
cserbenhagyjanak, s hogy sovány magad
lemondjon rólad? nagyítóm fölé
hajolva csak most akad meg szemem
a férj kirívóan finom kezén,
amelyet csuklóból leejtve tart,
s a művészien keskeny ujjakon,
ahogyan könnyedén behajlanak
a tenyér felé; így voltak egyek:
lágy ujjbegyek és sérülékeny arc –
a hadiözvegy sosem lel vigaszt…

Egy régi fényképre (5)

Koponyánkon a jel

Hol volt a mi Megtartónk? Becsukta
szemét? Elfordult, hogy meg ne lássa,
aki itt átlendült a szegélyen?
Tanúnak meg se idézhető már,
hogy’ is lett volna gyors menekítő!
S hol volt hálója – felfogni hullást,
ütést? Angyalait el se küldte…
Mi fordította alá a testet?
Egy percnyi szédület? Önkívület?
torz eszme részegítő hatalma
képes így halálugrásba vinni
önként a hűségest, lázadókat.
A beteg test ha ellene fordul
maga magának, sejtjeiben túl-
sokasodván: önnön felfalója…
Ő sír minden unott mozdulatban,
ahogy átüt a jel koponyánkon,
járomcsonton, szemek, szájak ívén,
úgy jár vissza fáradt életünkbe,
itt van minden tehetetlen vágyban,
ott a mulasztásban, evilági
kárhozatunkban, a félelemre
ki éjszaka ébred: benne, baljós
álom: tőle való, s idegenség –
majd évszázada már, hogy velünk tart,
föl-fölérzik még a föld alól is,
tudjuk mi ezt, déd- és ükunokák,
hányan. Hányan!