×

„In pace”

Dávid Katalin

2011 // 12
A katakombák keresztény halottainak ez a felirata: „in pace”. Mindössze két szó, amellyel tanúsították az őskeresztények, hogy a földi élet után létezik egy világ, ahol az ember számára megnyílik az el nem múlás, a boldogság. Beteljesülése vágyainknak, azoknak az értékeknek, amelyeket mindenki egyénileg, és csakis ő, személyében hordozott. Az ember elérte azt a tökéletességet, amit a Teremtője várt tőle. Elérte a békét, mert elérte önmagát. Az általa hordozott Isten-képmás most már visszatükrözi a szentséget. Ezt jelentette számukra a sírfelirat, amely nem kívánságként hangzott el, nem azt mondja, hogy „nyugodjék békében”, hanem túlvilági létének pontos megfogalmazását adja: ott van, benne van a békében.

Azonnal ez a két szó jutott eszembe, amikor 2011. szeptember 27-én 13 órakor, alighogy hazaértem római otthonomba, a Via Giulia l. Palazzina épületének 6-os lakásába, Máté fiam telefonált, hogy meghalt Makovecz Imre. SMS-t küldtem feleségének, Mariannak: „A jó Isten legyen veletek. Segítsen e rettenetes nehéz időkben. Dávid Katalin Rómából küldi szeretetét.” Ezután elmentem a Grotta della Madonna delle Tre Fontane, a római Mária-jelenés színhelyére, a Laurentina 400-ba, és szóltam a Szűzanyának, hogy érkezik Imre, most nyilván valahol kódorog, menjen eléje, és vigye haza. Ajánlja őt Szent Fiának, mutassa be őt Szent Fiának, vagyis elmondtam ezt a mintegy ezerhatszáz éves imát is. Tudtam, hogy semmi szükség sincs az én szavaimra. Nem is miatta kellett tennem, hanem magam miatt. Hiszen neki köszönhettem Mária-könyvem gyönyörű borítóját. A címet saját kézírásával írta rá „…Egy asszony, öltözete a Nap. Isten Anyja a tipológiában.” És rátett ennek megfelelően egy fényképet, amit Csíksomlyón vettek fel. Pünkösd hajnalát ábrázolja, amikor a nép imádkozva várja a napfelkeltét, és megjelenik a napkorong. A fényképen az embereknek csak a sziluettje látszik, fénylő a Nap, amelybe belemásolta a csíksomlyói Madonna-szobrot. Tehát egy sáv az árnyékban várakozók, és fölöttük ott ragyog a napba öltözött asszony. Valóban napba öltözött, mert a felkelő nap sugarai kiragyognak a szobor mögül.

És elimádkoztam a szentolvasót az Isteni Irgalmassághoz, mert Szent Fausztinának azt mondta Jézus, hogy ez különleges békét ad a halálkor.

Azóta nem szakítom meg a rá való emlékezést. Nem tudom megszakítani, mert még azt sem tudom felmérni, hogy mekkora a veszteségünk. Nem azért, mert a világ egyik legjelentősebb művésze halt meg, aki véletlenül magyar volt, tehát büszkén mondhatjuk, hogy a miénk volt. Nem is azért, mert – hadd legyek szubjektív – annyi jó, szép, hozzám méltatlanul csodálatos szót kaptam tőle. Olyanokat, amiket nekem szánt, nekem vagy rólam mondott. Nagyon sok ilyen mondatom van, amelyek az ő szeretetét tették nyilvánvalóvá. Ezekről biztosan szót ejtek még. Nem is azért a kiemelkedő megtiszteltetésért, hogy amikor az MMA tagja lettem, ő laudált személyesen. Hanem azért nem tudom, mekkora halálával a veszteségünk, mert az ember nem tudja, hogy ha elhagy bennünket a szakralitással telített jóság és szeretet, a szakralitással telített emberség, az Isten felé fordulás, az élet minden pillanatában megszakítatlan Isten felé fordulás, ami az ő élete volt, akkor milyen és mekkora az a hiány, ami itt marad helyében. Mert a jósága volt a legmegrendítőbb benne. Ez nem jelentette azt, hogy nem állandó konfliktusok között élt. Hogy is jelentette volna. Alkotó volt, érzékeny igazi művész, aki ha valami meggyőződése lett, nem lehetett szerencsére meggyőzni az ellenkezőjéről. Azért mondom, hogy szerencsére, mert ez velejárója és bizonyítéka annak a teremtőerőnek, ami betölti a hozzá hasonlókat. Volt, hogy vitatkoztam vele, de ez legtöbb esetben nem is érintette meggyőződését. Ezek között azonban soha nem volt olyan, ami igazságtalan, könyörtelen, szeretetlen lett volna bárkivel szemben, azokkal szemben sem, akik igazságtalanok, könyörtelenek, szeretetlenek voltak vele szemben. Nem. Mert ő nem a másik ember ellen, hanem a másik ember igaztalansága és közveszélyes ostobasága ellen harcolt. Ebben és ezért volt megdönthetetlen. Például az SZDSZ-szel permanens volt az ellentéte. De hogy miért, azt sokan különbözőképpen fogalmazzák, pedig a lényeg egyszerű: képtelen volt elfogadni az emberek primitív félműveltségét. Hangoztatni nagyképűen, hogy az értelem egyetlen birtokosaiként ez a párt építheti fel gazdaságilag az országot, és ugyanakkor az egész elmélet nem volt több, mint egy XIX. századi liberalizmus, beinjekciózva egy XX. századi marxizmussal. Erkölcsileg meg naponta lepleződött le ez az egész korlátoltság. Feldúlták a meglévő, igazán minimális rendet az egyetlen helyen, ahol ezt megtehették: budapesti 20 éves uralkodásuk végső eredménye, hogy lakhatatlanná lett a város. Elindultak rendszerváltó „eszmékkel”, és az első adandó alkalommal beálltak az utódpárt kocsiját tolni. Makovecz Imre konfliktusa az MSZP-vel is – hasonlóan az előbbihez – erkölcsi tartalmú volt, nem viselte el az egészből sugárzó hazugságot. Hogyan válhat egy ember egyetlen pillanat alatt egész addigi nézetei, elvei, tettei, politikai, erkölcsi szemlélete ellentétévé? Ha csupán 1956 értékelését veszem, még köztük a legfiatalabb is gyűlölettel, minden megtorlást igaznak tartva érkezett a rendszerváltáshoz. És bár lehetséges megváltozni, hiszen beláthatjuk tévedéseinket, de ha ez a belátás igaz, akkor ez szilenciumot követel, hogy átgondolhassa a múltját, tévedéseit; félreállást követel, mert átérzi az ember a tévedéseit; és legfőképpen bocsánatkérést követel, és várja a feloldozást. De ebből semmit sem tettek meg, hanem mint akik egyenes, tiszta úton érkeztek, vették birtokba a hatalmat. És mondták, bár nem mindig tették is az ellenkezőjét annak, amit mondtak és tettek addig. A hangsúly azon van, hogy mindezt ugyanazok csinálták. Imre nem érthette meg, hogyan képes tükörbe nézni, tehát önmagával szembenézni, aki ezt megteszi. Aki például megteszi, hogy hangosan kiáltozik a szólásszabadság érdekében, teszi ezt gátlás nélkül azokkal szemben, akiket cenzúrázott, vagy éppenséggel betiltott, amikor ez volt a párttól kapott feladata. Igazi utódpárt lett a szocialista párt: ahogy azelőtt sem volt semmi szociális érzékenység bennük, csupán a szavak, és csak a látszatra kellett odafigyelni, most még könnyebb lett a helyzetük. Most már elegendőek voltak csak a szavak. Hát ez volt az ellentét oka közte és a szocialisták között. Nem a baloldaliság, olyannyira nem, hogy magát baloldalinak is tartotta. És tarthatta, mert olvasta az evangéliumokat, és feltehette a kérdést, hogy az embereket elnyomó, egyenlőtlenséget szervező, a nyomort észre sem vevő vagy eltűrő társadalom méltó-e arra, hogy kiejtse Krisztus nevét. A Financial Times nekrológja azt írta róla, hogy sem a kommunista, sem a kapitalista világot nem tűrte. Igaza volt. Mert mind a kettő istenellenes, ugyanabból az okból: nem ismeri a felebaráti szeretet fogalmát, illetve minden lépésével ellene tett és tesz. Ezt én nagyon értettem. Imre az igazságot kereste, és az igazság egyetlen vagy legfőbb kritériuma volt a másik ember szeretete. Az, hogy jót akarok a másiknak. Nem politizált, annak ellenére, hogy állandóan a politika kellős közepében találta magát. Haragudva rá, azt kérdeztem tőle 2002-ben: „Mit kerestél te ott a Erzsébet hídnál?” Aki emlékszik, hogy ez mire vonatkozott, tudja, miről beszélek. Azt válaszolta: „Nekem ott a helyem, ahol ütik az embereket.” Most mindezt csak azért említem, hogy bizonyítsam, mennyire nem politikai indíttatású volt a kiállása. De természetesen odaállt a politika mellé, amelyik az ő erkölcsi követelményeinek megfelelt. Ez a FIDESZ volt, sőt helyesebb úgy mondanom, hogy az Orbán által megformált FIDESZ. Nem a párt maga, hanem az az erkölcsi-társadalmi tartalom, amit egy adott történelmi pillanatban a FIDESZ meghirdetett. Igen, konfliktusok vették körbe. Imre szükségképpen került szembe sokakkal, mert annyira a jót, az igazat, a szépséget, a mások felé való permanens irgalmasságot követelte magától és mindenkitől. Valójában a jósága volt a legmegrendítőbb benne. Például kevesen tudják, hogy azért nem vett részt soha pályázatokon, mert tudta, hogy vele szemben nagyon kis eséllyel indulhatnak sokan mások. Alkotói lehetőségekről mondott le ezzel, de mindennél fontosabbnak tartotta a másoknak ilyen módon átnyújtott lehetőséget. Azt mondtam róla, hogy megszakítatlanul Isten felé fordult. Rajta kívül alig láttam olyan embert, aki ennyire benne élt a Mindenható jelenlétének tudatában. Jellemző erre az eset, amikor a fiam, közeledvén a 85. születésnapom, arra kérte Imrét, hogy rajzolja meg Krisztus keresztútját nekem. Azért, hogy szembesüljön a téma realitásával, Imre életnagyságúra kinagyíttatta a torinói lepel Krisztus-alakját. Egy idő után felhívta Mátét, hogy megsemmisítette az elkészített rajzait. Azt mondta, olyan mélységekbe, szakadékokba, a fájdalom olyan gyötrelmeibe látott bele, ami lelkileg és testileg annyira megviselte, hogy – mint mondta – majdnem belehalt. Ez egy ritka kegyelmi állapot, amikor az ember a megtestesült Fiúisten emberi szenvedését és e szenvedés misztériumát átéli. Hasonlattal élve: olyan volt számára ez az állapot, mintha a stigmákat kapta volna meg. Ez a történet annál sokkal jelentősebb, mint ahogyan most érintettem. Máténak az utókorral szembeni kötelessége részletesen megírnia Makovecz Imre életének ezt az egyik legtitokzatosabb eseményét. Imre halála után a fiam fent volt a szobájában, ahol meghalt. Felhívott engem Rómában, és megrendülten mondta, hogy az ágya előtt, úgy egyméteres nagyságban ott függött a lepel fotója, úgy, hogy ha fölnézett az ágyból, ezt látta. Soha többé nem tudott elszakadni azoktól a látomásoktól, amelyekben a keresztút rajzolása közben részesült. De azért kaptam rajzot 85 évesként. Ez a rajz Rómáról szólt. A Via Appia egy XIX. század végi fotóját használta fel. A végtelenbe futó tájban, önmagát megjelenítve, egy kis embert ábrázol, aki háttal áll nekünk, nézőknek. Karjait az ég felé emelve imádkozik, és szemben vele, a pineákkal szegélyezett, messze vezető ősi úton az égből föléje száll egy csodálatos hatalmas tünemény, egy gyönyörű kerub. Szellemi valóság, átlátszó a teste, nem takar bele a tájba. Mert ugyan mi is szállhatna le a Via Appiára akkor, amikor ő jár rajta! A dedikáció ennyi: „Róma, Via Appia. Dávid Katának 85. születésnapjára”. Egy más dolog is eszembe jut az éghez tartozásáról. Eleinte nagyon nehezen viselte el a kemoterápiát. Hogy ez jobban menjen neki, Mátétól kapott egy Szent Pál-ereklyét, és Marianne mondta el, hogy mindig ez előtt végezte az imádságát. Ebben több szépség van. Az egyik, hogy biztonságot a túlvilág jelentett neki, a másik, hogy ezt a biztonságot az égiekkel folytatott kommunikációval, amit közönségesen imának nevezünk, szerezte meg magának. Biztos volt abban, hogy amikor nekikezdett valami megtervezésének, körbefogta az ég. Ilyen kegyelmi állapotban az ember természetesen gyarlónak és üresnek érez mindent, ami nem tükrözi az istenit. Ebben az éggel tartott megszakítatlan kapcsolatban érthető meg mély vallásossága. Élete legnagyobb eseményeként élte át, hogy Benedek pápa pappá szentelésének hatvanadik évfordulóján a világ összes művésze közül kiválasztott hatvan művész között ő is ott volt. És aki látta, hogy a pápa elé érve ez a nagyszerű, világhírű, a legnagyobb szakértők által szellemi óriásnak, zseninek nevezett ember hogyan hajol le, és csókolja meg tisztelettel és gyermekien a Szentatya halászgyűrűjét, annak nem kell feltétlenül könnybe lábadjon a szeme, mint nekem. De rá kell döbbenjen a jelenet láttán, hogy mit jelent ennek az embernek az a tény, hogy most Krisztus helytartójával áll szemben, Péter utódjával.

Most, hogy elment, nem tudom, kivel lehet olyan magától értetődően beszélni a túlvilágról, különösen az angyalokról, akikkel nagyon sajátos szoros kapcsolata volt, és a hitről magáról, arról a tényről, hogy az ember nem élhet az Istenbe vetett hit nélkül. Megépítette Farkasréten a ravatalozót. A födém egy lefelé néző emberi csontváz, középen végigfut a gerinc, és belőle indulnak a bordák. Ezek boltozatot alakítanak, és alájuk kerül a koporsó. A nemzetközi irodalomban azonnal megjelentek az értékelések és az a megállapítás, hogy a halott valójában a szív helyét foglalja el. A fiam megkérdezte erről Imrét, aki nagyon fontos választ adott. „Az nem a szív helye, hanem a léleké.” Kapornaki nagyanyjától tanulta meg, hogy a lélek helye hol van, a nagyanyja pedig a saját nagyanyjától, és így tovább, messze az időből érkezik ennek a tudása. Akár az idők elejéig vezet, az emberré válás pillanatáig, amikor megkaptuk, amikor általa Isten gyermekei lettünk, és felismertük azt a fölöttünk álló hatalmat, aki fenntart, jóságos, védelmet nyújt nekünk. Mert amikor ezt felismertük, akkor váltunk emberré, a képmássá. Vértes Lászlótól tudom, hogy a régészet ismeri ennek bizonyítékát is: mindaddig előembernek nevezi, amíg mellette meg nem találja a túlvilágba vetett hit bizonyítékaként az amulettet. Ez a lélek helyének tudása nekem felidézi Erdélyi Zsuzsanna öregasszonyainak imáit.

Van még egy csodája ennek a ravatalozónak: ez a fölénk boruló mennyezet, ez a lefelé tekintő emberi váz átalakult. Olyan, mint egy örökké megmaradó hatalmas fa, olyan, mintha az életfa borulna védően, magához ölelően fölénk. Imre akarta, hogy tudjuk, a halál után otthon vár a lélekre. Istenbe vetett bizalmának csodálatos tartalmat adott annak tudása, hogy a megváltás, bár történelmi pillanat volt, de nem osztotta kétfelé az emberiséget. Mindenkire vonatkozott, az első embertől a majd elkövetkező legutolsóig. A kereszt kitárt karja alá mindenki odafér. Katolikus templomainak három tornya erről szól. A középső kimagasodik, rajta a kereszt, és mellette az előtte születettek hozzák összegyűjtött kincseiket, amit felértékel a megváltás földi pillanata. Szent Gergely pápa merész bizonyossága jut eszembe. Meghagyta misszionáriusainak, hogy ne bontsák le a pogány templomokat, csak tegyék bele az egy igaz Isten oltárát. A küszöb maradjon. Hadd lépjenek ismert kapun át az Úristen elé. És micsoda bátor hite, Istenbe vetett bizalma volt ennek a pápának. Még azt is megkívánta klerikusaitól, hogy ne tiltsák be a pogány bálványok tiszteletére rendezett lakomát, csupán alakítsák az egy igaz Isten tiszteletére tartottá. Ilyen a megváltás előtti értékek, kincsek, kultúrák bevonása a kereszt alá Makovecz katolikus templomainál is, mert ugyanúgy a krisztusi kegyelmek mindenkivel való megosztásának vállalását tanúsítja. Mi is lenne belőlünk, ha nem mentjük át a pogány korok, emberek értékeit? Nem születik meg a vatikáni nekropolisz Héliosz isten dicsőségét megöröklő, az egykori pogány istenség égi kocsiján, égi lovaival mennybe emelkedő csodálatos Krisztus-alakja. Nem kellett alkotójának arra gondolnia, hogy az ősegyház püspökei és tudós teológusai anatémát kiáltanak rá, mert egy pogány isten attribútumaival ruházta fel a megtestesült Fiúistent. Eszükbe sem jutott, hogy a művészet tud istentelent alkotni. Pontosan tudták, hogy a nagy művész csak Istentől kaphat alkotóerőt. És nekünk, magyaroknak nem lenne Boldogasszonyunk, nem nevezhetnénk Máriát ezzel az egyedülálló, csodálatos fogalommal. Mert Boldogasszony a pogányság isteni asszonya volt. De létezik boldogabb teremtmény Máriánál? Igencsak jogos ez a pogány magyarságtól örökölt megnevezése. A római asszonyok, ha várandósak vagy betegek, a San Lorenzo in Lucina csodálatos gyógyító Máriájához járnak imádkozni. Ma már a régészeti munka eredményeképpen tudjuk, hogy ez is pogány örökség. Valamikor a rómaiaknak itt volt egy Júnó-szentélyük, és nagy istennőjük segítségét kérve idejártak a régi római asszonyok, hogy az ott lévő kút vizéből merítve meggyógyuljanak. Tehát ez is Mária öröksége a pogány időkből. Makovecz templomait nézve, lenyűgöző a benne felépülő hitnek ereje, és az a biztos tudás, hogy nem kétféle embert teremtett a jó Isten, megváltottat és meg nem váltottat. A botrány, ami időnként ott kísért a Makovecz-templomok láttán, ezt a magatartást nem érti. Minden badarságot beleolvasnak, voltak ezek a szent épületek a teozófia, a szabadkőművesség, a pogányság, a gnoszticizmus meg mit tudom én, milyen más esztelenségek hordozói. Pedig akik mondják, tudniuk kellene, hogy az esztétika nem ismeri ezeket a fogalmakat, amelyek filozófia-, társadalom-, művelődés-, teológiatörténeti kategóriák, a művészettörténet sem stílusokban, sem iskolákban, sem ikonográfiailag nem tud ezekkel a fogalmakkal mit kezdeni. Nem tudja értelmezni őket, vagyis nem tudja viszonyba hozni a művel. Akkor miért használjuk őket – tudománytalanul – ott, ahol ezek mit sem jelentenek? Ha pedig valaki a művészre vonatkoztatja ezeket – nem tudom, milyen jogon –, annak hadd idézzem a szívemnek annyira kedves teológusomat, Aquinói Szent Tamást. A Summa Theologiában így ír az alkotásról, a művészhez kapcsoltan. „Nem illeti dicséret [vagy elmarasztalás] a művészt, amennyiben művész, hogy milyen szándékkal alkotta meg a művet, hanem csupán azért, hogy milyen a mű, amelyet alkotott. A mesterséges dolgok jósága és tökéletessége nem az emberi kívánság jósága és tökéletessége, hanem maguknak a műalkotásoknak jósága és tökéletessége. És ezért a művészetben nem az kívánatos, hogy a művész helyesen járjon el, hanem az, hogy jó művet alkosson.” A jó, a bonum fogalmáról itt tudnunk kell, hogy nem valamiféle erkölcs szerinti jóról van szó, hanem az alkotás önmagához viszonyított tökéletességéről. Egyetlenegy esztétikai rendszer sem vállalta ilyen tisztán, hogy a művészi alkotás megítélésénél kizárjon minden esztétikán kívüli szempontot, csupán ez a XIII. századi dominikánus.

Annak a valóságnak, hogy nem áll egyetlen épülete sem a magyar fővárosban, oka mindenekelőtt az a húsz évig ebben a városban uralkodó primitívség volt, amit a főpolgármester és pártja képviselt. Nem tudták volna elviselni, hogy egy velük mindenképpen szemben álló embernek az alkotása legyen e város egyik bizonyosan történelmet lefoglaló szakrális pontja. Mert bármit épít, azzá lett volna. Most van talán egy reménységünk arra, hogy mégis épülhet tőle valami Budapesten. Készített egy bármikor kivitelezhető, pontos tervet egy, a XII. kerületbe szánt templom felépítéséhez. Konkrétan ide tervezte, ide szánta, mert itt volt elsőáldozó, és elsőáldozása emlékére, tiszteletére és hálájaként kívánta megépíteni. Erre azonban még nem kapta meg az egyedül illetékes hatóság, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye engedélyét. A tervet ismerem, és így mondhatom, hogy a jó Istennek szánt egyik legszebb templom lehetne. Egy égből alászállt gyönyörűség. Már látom magam előtt, amint ide zarándokol a világ minden népe és nemzete, hívő és nem hívő, benne imádkozni akaró vagy csupán ámuldozó, mert híre ment, hogy egy csoda született a magyarok fővárosában. Élete egyik főművének szánta, és az utolsó évtizedben mindjobban sürgette a lehetőség valóra válása, mint aki pontosan tudja, hogy az idő nagyon kevés már. Van egy rajzom, ami bár nem ezt a tervezett templomot ábrázolja, de ehhez kötődik, bizonyítva, hogy milyen lelki mélységeket érintett meg benne a számára szent elhatározás, hogy elsőáldozása plébániájának templomot emeljen. A templom még csak egy álom a rajzon, kupolája nyitott, a velünk szemben lévő bejárata két félfáját egy-egy fa tartja, lombjaikból két angyal emelkedik ki. Egy-egy kezükkel ketten tartanak és emelnek a kapu fölé egy cibóriumot, benne a szent ostya várja, hogy elfoglalhassa a templomot. A rajz felirata: „2006. október 5. Hogy lehetsz ilyen tudatlan? Azt mondod magadban, szeretnél elveszni a lombok között, mert nem bírod már a terheket. Nem látod, mit rajzolsz már hosszú ideje?” Ha megépül, nemcsak az ő munkássága szempontjából lesz szenzáció, hanem művelődéstörténetünkben is korszakot jelöl ki. Kérem, higgyék el, hogy megítélésemet több évezred hitelesíti. Ez a szakmám, és amikor mutatta a terveket, tehát szembesültem a művel, már 88. évemben voltam, ami olyan sok, hogy bárhol szakmai gyakorlatnak is elfogadják. Ez a templom a művészet történetének egyik nagy csodája. Néztem a terveket, aztán vitatkozni kezdtünk egymással, illetve nem is volt vita, mert ha hihetetlen is, elfogadta, amit mondtam. A jelenetnél ott volt a fiam, aki bizonyíthatja. Imre elmondta, milyen titulust szán a templomnak: legyen ez az üdvözültek és kárhozottak temploma. Az efféle abszurd kijelentései kivétel nélkül – mert volt egynéhány – hozzá kapcsolódó kedves emlékeim között vannak. Mármost, hogy ezt a lehetetlenséget éppen velem kell közölnie, aki hosszú időt eltöltött a tituluskutatással, megfontolhatta volna, mielőtt teszi. Mert akkor tudta volna, hogy ez nem lesz siker nálam. Azt mondtam neki, hogy ha már ilyen titulust szánt a templomnak, akkor ebből kiindulva alakítsuk át szakrálissá az elnevezést. Olyanná, amivel bár én magam sem találkoztam még, de jó volna egy ilyen, hiszen hangsúlyt kapna általa az emberi történelem egyik legvigasztalóbb valósága, hogy nem elválás a halál, és amit – lassan már két évezred óta – olyan magától értetődőn imádkozunk az apostoli hitvallásban: legyen a templom neve „Szentek közössége”, jelentse a győzedelmes, a szenvedő és a küzdő egyház teljességét. Ez adható a templomnak, mert ez hittétel, és hittételt kaphat titulusként a templom. Ki hiszi el nekem, hogy nem vitázott, hanem elfogadta? A templomnak persze lehetnek munkára kész tervei, lehet már választott neve is, de addig nem templom, amíg engedélyt nem kapott a felépítéséhez az erre egyedül illetékes egyházi hatóságtól, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyétől. Vajon miért nem kapott? Nem tudom, de azt tudom, hogy akitől függ, az én szeretett és tisztelt főpapom, Erdő Péter nekem mondta, hogy nagy művésznek tartja Makovecz Imrét. Arról pedig nem lehet szó, hogy a jó Istent egy nagy művész alkotásától megfosztjuk. Várnunk kell rá, bizalommal várnunk kell, ugyanis kizártnak tartom, hogy nem lesz rá engedély. Anyagi gondot, hála Istennek, nem jelent, mert ha az engedély megszületik, a pénz megérkezik hozzá. Ennél nagyobb csodákat is megéltünk. Azt pedig tudom, hogy e templom miatt, ami sokaknak az ima háza, sokaknak a csodálat tárgya lesz, Budapest a modern kultúra egyik jelentős központjává emelkedik. Nem emlékszem, hogy kértem volna valaha is bárkit, aki a hatalom birtokában volt, hogy higgyen nekem. Most erre kérem a saját egyházamat. És hozzáteszem, hogy ha nem tervezett volna egyetlen templomot sem Makovecz – aminek még a feltételezése is esztelenség tőlem –, akkor kényszeríteni kellett volna rá. Mert minden egyes felépült temploma öröme és tökéletesebbé válása a világnak. Ha pedig nem kell ez a művészet, akkor nemcsak őt taszítjuk el magunktól, hanem Dantét, Giottót, Cimabuét, Michelangelót, Leonardót, Hieronymus Boscht, Grünewaldot, Borrominit, Picasso Guernicáját, Chagallnak a szerelmet virággal köszöntő angyalait, Kondor Béla keresztre feszített Királyát, hogy csupán néhány vele rokon szellemet említsek. És ha emellett felsorolni akarom a mai, hozzá kapcsolható építésztársait is, elég idéznem a kortárs tudósokat, megtartva még az általuk használt sorrendet is: Bruce Goff, Antoni Gaudí, Frank Lloyd Wright, Makovecz Imre, Frank Gehry. Ugye milyen óriásai a XX–XXI. századnak? És erről jut eszembe, hogy nemrégen Gehry Kanadából Párizsba jött, és ha már Európában van, „átszaladt” Budapestre, izgalomba hozva ezzel az egész környék építészkamaráit. Ő azonban kijelentette, hogy útjának célja megnézni Makovecz házait a magyar fővárosban. Ilyent hiába keres, közölték vele. Akkor tegyék lehetővé – válaszolta –, hogy találkozhasson a mesterrel. Ez megtörtént. A hatalmas, utcanegyedeket elfoglaló tervezőirodákhoz szokott Gehry a kis Kecske utcai ház tenyérnyi műtermében végre találkozhatott Makovecz Imrével, amit néhány fotó meg is örökített. Két nagy egyéniség, a kortárs kultúra két óriása ölelhette át egymást. Széchenyi István a „legnagyobb magyar” jelzőt kapta az országtól. Ezt a jelzőt – olvasva a nekrológokat – a külföld most, halála után Makovecznek ítélte oda.

Olyan természetes dolog volt vele hitbéli dolgokról beszélgetni. Különösen kedves volt számomra, ahogy a karácsonyt várta. Ilyenkor advent egy adott napján összejöttünk, amikor ő csodálatos ősi énekekkel az isteni gyermek közeledő érkezését köszöntötte. A jászolhoz vitt ajándékai voltak ezek. Elgondolom, hogy mi lehet most, amikor első adventjét éli meg odaát. Szerintem egy templommal köszönti az „ünnepeltet”. Vagy milyen természetes volt beszélgetni vele az angyalokról. Ezek különleges emlékeim közé tartoznak. Nagyon ismerte őket, és azok is őt. Ezzel kapcsolatban van egy adósságom feléje. Van Rómában egy templom, a Trasteverén, a Sta Maria dell’Orto, amelyik ritkán látható, mert ritkán van nyitva. Nekem volt szerencsém megnézni belülről, és ezt már évek óta el akartam neki mondani, de mindig tolódott. Ebben az egyáltalán nem nagy méretű templomban – bár nem számoltam meg, eleve feladtam a lehetőségét annak, hogy megszámláljam – több mint száz angyal röpköd, hófehéren a színesre festett templom szentélyében, fő-, mellék- és kereszthajóiban, mennyezetén, oltárain, oszlopain, a pilléreken, kapukon, mindenfelé. Olyan az egész, mintha valamiért betódult volna ide egy csomó angyal, akikkel megállt az idő, utolsó mozdulatuk rögzült a térben. Mesékben történik ilyen, ott varázslatnak hívják. Így maradtak köztünk. Én ilyen kompozíciós csodát még alig láttam. Ezt a felfedezésemet akartam Imrével közölni, de a megosztás öröme sajnos elmaradt. Továbbgondolva beszélgetéseinket a hit dolgairól, tudom, legmélyebben megváltottságunkat élte át. Ennek bűvöletében élt. A bűvölet szót kell használnom, ne marasztaljon el érte senki. Tudta, hogy sok millió éves történelmünknek ez a legfontosabb ténye. Életének egyik örömforrása és reménysége volt annak tudása, hogy a megváltás az emberiség létezésének valóságos eseménye. Hát ilyesmikről beszélgettünk, és templomainak is ez a tanúságtétele.

Nagy volt köztünk a korkülönbség, ezért azután én tegeztem, ő magázott. Mert Kapornakon így tanulta az öregek tiszteletét.

Itt és most kellene kezdődjék a vele kapcsolatos sok emlékem megírása. És most mégis csupán egyetlen mondattal zárom, de ezt nagyon fontosnak tartom: az általam ismert emberek között egyike volt a legjobbaknak. Nagyon jó ember volt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben