Csokonai bora

Még éppen világosodott az ég alja, a kutyák hegyezni kezdték fülüket a távoli zajokra, amikor a tekintetes úr a tornácon csizmájába próbálta beleerőltetni a lábfejét nagy szuszogások között. Ahogy előregörnyedt, pocakja összepréselődött, alig kapott levegőt. Erős nyomintás, rúgás, majd mint a fuldokló emelkedett fel, hogy lélegzetet vehessen. Mint hűsítő italt szívta magába a levegőt. Vastag nyakán egymásba fűzve sorakoztak az izzadság cseppjei, nehezen bírta ezt az erőfeszítést. Megpihent.

A fehérnép még aludt bent a házban, csak az udvar végéből hallatszott mozgás, ahol a két béres előkészítette a szekeret az útra. Csöndben rakodtak, egymáshoz sem szóltak, fehér ingük mint kísértet lebegett a sötétségben. A tekintetes úrnak diákkora jutott eszébe. Egyszer Sopronban három társa adott elő egy ilyen néma jelenetet, valamiféle tréfát. Az egész classis jót nevetett rajta. Ebben a mostani elődadásban azonban semmi mókásat nem talált, inkább ijesztő volt, félelmetes.

Miután sikerült mindkét csizmájába bebújtatni lábát, letörölte nyakáról az izzadságot, és elindult az árnyékszék felé, hogy a reggeli készülődés utolsó fejezetét is bevégezze. A kis bódé az utóbbi időben egyre szűkebbnek bizonyult, s ő nagy szorongással gondolt a télre, amikor bundában kell idekucorodnia. Ha sikerül majd egyáltalán. Amíg a deszkalécek közötti résen kukucskált kifelé, eltöprengett, milyen ember ez a domine Sárközy, akihez indulni készül. Sokféle hír érkezett eddig. Az is, hogy mogorva, bezárkózott ember, de az is, hogy nagy szoknyavadász. Volt, hogy a kapujából fordíttatta vissza sógorát, hogy most nincsen itthon. Máskor az egész farsangot végigbálozta. Kis azt mesélte, tudós, olvasott ember, no de Kis mindenkivel jóban van, mindenkit dicsér.

Majd meglátjuk, milyen bort készít fel az asztalhoz, zárta le magában, s a rongyért nyúlt.

Barlangjából előbúvó medvéhez hasonlított, amikor kilökte az árnyékszék ajtaját. Felegyenesedett, kihúzta magát, ettől még hatalmasabbnak látszott. Éppen ekkor emelkedett a szemközti domboldal fölé a nap, megelevenedett a környék a madárkák csicsergésétől. Odább a kutyák csaholtak, lejjebb az ólakból mély, szaggatott röfögés hallatszott. S ehhez a szimfóniához a ritmust az emberek adták, keltek, és zörögni, csörömpölni kezdtek a konyhában. Ilyenkor e kis világ urának, de legalább félig teremtőjének látta magát. Mintha az egész harmóniát ő komponálta volna meg, az apró kis részleteket ugyanolyan pontossággal, mint a nagy összhangzatot. Úgy érezte, belőle indul ki ez a csodálatos zene, és miközben egyre terebélyesedik, magába szívja elmúlt évek, évtizedek, évszázadok hagyományait, amelyek nemzedékről nemzedékre hömpölyögtek, mégis mindig ugyanazt az ősi dallamot ismételték. Mintha körülötte minden arra várt volna, hogy végre valaki ezt a dallamot egy nagy zenemű főhelyére illessze, s hozzáírja a többi melléktémát: az embereket, állatokat, a szellőt és a fák susogását, a téli ködöt, az őszi melankóliás alkonyokat.

– Kész a szekér! – zavarták fel a tekintetes urat a csendes szemlélődésből a kert végéből érkező kiáltással. Egyazon pillanatban megjelent túlfelől felesége a tornácra nyíló szobaajtóban. Kipihenten, frissen, mosolygósan, mintha nem is négy órával ezelőtt hajtotta volna nyugovóra fejét. Dániel úr intett neki, majd hirtelen odasietett hozzá, felemelte, és erősen, hosszan megcsókolta.

– Engedjen már! – szabadult ki az erős karok szorításából az asszonyka. – Felébrednek a gyerekek, no! Kend meg hová settenkedik ilyen hajnalban?

Gondterhelt arca most nem volt olyan magabiztos, mint nyáron, amikor az aratást ment ellenőrizni az ura.

– Hová hát! Sárközy tekintetes urat kell meglátogatnom, mert a megyegyűlésen nem találkoztunk. A nagyérdemű Kazinczy üzenetét kell elvinnem. Sőt, országos dolgokról is kell szólnom vele – vonta össze szemöldökét immár a tekintetes úr is.

– Eh, az a göthös Kazinczy! Az is mindig csak izenget mindenfelé, ahelyett hogy a saját háznépével foglalkozna. Tett el kenyeret és sajtot?

Dániel úr összerezzent a Kazinczy névnek ilyen utálkozó kiejtését hallván, de a kenyér és sajt emlegetése közös nevezőt teremtett a vitatkozó felek között. A Kazinczy név most amúgy is azt a száz forintot idézte emlékezetébe, amelyet a bécsi rézmetszőnek kellett fizetnie saját képéért, s ezért a kellemesebb téma, az élelem felé kanyarította a beszélgetést.

– Tettem, hát hogyne – vágta rá –, különben is estére itt leszek. Isten áldja!

Egy cuppanósat nyomott még felesége arcára, majd mint egy igazi generális elsétált a szekér oldalához, ahol megpróbált egy előkelő mozdulattal a szekérbe szökkenni. S ha ez nem is volt látványos vagy szép, azért eléggé határozott volt ahhoz, hogy az asszonyka ezúttal ne kiabáljon utána semmit, amikor a szekér kifordult a kapun.

A nap egyre feljebb emelkedett, a tekintetes úr szótlanul bámulta a vidéket, közben az útra hozott sajtot morzsolta kezével. Azon járatta eszét, hogy milyen ember lehet a Sárközy tekintetes úr. Nem tudott eligazodni az egymásnak ellentmondó híreken, s végül abban maradt magával, hogy mégiscsak az fog dönteni, milyen borral kínálja majd először. Ha vastag, nehéz borral indít, akkor bizony álnok a lelke, ha könnyű rizlinggel, akkor valószínűleg őt akarja kipuhatolni, s akkor jó lesz vigyázni. De azért engem kiismerni, no-no, az nem megy olyan könnyen, mosolyodott el magában, s ezzel el is szenderedett a szekér hátuljában.

A nap delelőre hágott, Dániel úr izzadva hörgött álmában, mikor egyszerre megállt a szekér. Hirtelen ébredt, azt sem tudta, hol van. Felemelte szalmakócos fejét, s egy hosszú bajuszú, köpcös, mosolygós embert látott maga előtt.

– Csakhogy megérkeztél, uramöcsém! A cselédek beszaladtak, s jelentették érkezésed.

Kezét nyújtotta, hogy Dániel úr lekászálódhasson a szekérről.

– Kicsit elszunnyadtam.

– Semmi az, ilyen nagy melegben. Kerülj beljebb, s mindjárt kiegyenesedik benned a lélek.

Dániel tekintetes úrnak jólesett a tornác hűvöse. Feje még kóválygott, ám ahogy a hátát nekivetette a hűvös falnak, lassan minden részlet a helyére állt szeme előtt. A tornác alatt a kút, káváján a macska, odébb két malomkő egymáson, amelyeket nyáron asztalnak is lehetett használni. Még odébb a lugas két nagy fonott karszékkel.

– Semmi poggyászt nem hoztál, öcsémuram? – kérdezte Sárközy mosolyogva, és már terelgette is odébb a tornácon. A szegletforduló után gyönyörű kép tárult a szemük elé. A tornác itt kibővült, s középen egy fehér abrosszal leterített asztal állt. A tányérok hadrendje előtt, középen egy gyönyörű üvegpalackban mézsárga színű ital. A nektár, az istenek itala, amely hatalmának teljes tudatában uralkodott az összes többi eszköz felett. Nemhogy áteresztette a fényt, de maga világított. Fehér porcelántányérokra öntötte fényét, jóindulatába fogadva mindent, aki körülvette őt. Odébb a cipó és a fűszerek fadobozkái várakoztak. Ez a mézszín sokat ígért, de egyben meg is állította Dániel urat. Tekintetre ez somlai bor, ámde hogy-hogy, hiszen ezt nem szoktuk már az ebéd elején poharakba tölteni. Ez túl nehéz is lenne indulásul. Vagy nem is lesz ebéd? Csak beszélgetéssel vendégeli meg a domine, azután kiadja útját? Eszébe jutott a pórul járt sógor esete. S rögtön utána Zsuzsánka asszony reggeli kérdése a sajtról, cipóról. S bizony a sajtot már elmorzsolgatta.

– Már itt is hozom a bort – szuszogott fel mögötte a másik hangja. – S szóltam a konyhán is, hogy hozzák az ebédet.

Sárközy kezében egy másik palackkal érkezett, s két szép metszésű kupába töltött belőle. A bor finom illata rögtön megérintette Dániel úr lelkének fiatalabb részét, a gyümölcsös frissesség, a jókedvű pajzánság soproni éveire, sok-sok szeretőjére emlékeztette. Olaszrizling. Erről az első korty után megbizonyosodott. A délelőtti jókedv napsütése, amikor még a nap izzadsága nem nehezíti el a szempillákat. Még bármi lehet, bármerre indulhat az ember tovább. Önkéntelenül elmosolyodott, s idősebb társára pillantott. Ekkor vette észre, hogy az arcát fürkészi, s várja a hatást.

– Remek ez a bor, bátyámuram. Az Isten éltessen érte!

– Nem semmiség, az bizonyos, a ti vidéketekről származik, a Somlóról. De van ám nekem más különösségem is. Tudom, hogy te is írsz szép verseket. Olvastam is már belőlük, Horváth Ádám küldött egy párat, lemásolta azokat. Itt vendégeskedett nálam egy másik poéta is, Csokonai. Nem tudom, hallottad-e már hírét. Verseket is írt, azután játékokat, sokat járt-kelt errefelé Somogyban is. Ő különösen a kadarkát szerette, van is még abból az üvegből, amelyből ő ivott.

S mintha egy varázslást tenne, valahonnét egyszerre csak előkapott egy zöld színű palackot. Egy kis vinyétet ragasztottak az oldalára, s rajta apró, gubancos betűkkel ez állt: „Ezt a finom bort ittam én, Csokonai Vitéz Mihály. E butélia lelke szálljon át minden poétába.” Dániel úr betűzte az írást, forgatta a palackot. Hallani már hallott a poétáról, de Kazinczy sosem dicsérte, s képzeletében mindig mint egy kis ördögfióka jelent meg, hosszú fekete diákruhájában, beesett mellkassal és orcával. De ha úgy írta, hogy finom... Mi rettenthetné vissza? Egy új poharat készített Sárközy, s abba töltött.

– A poéták lelkére! Minden kézre, amely verset farag!

Dániel úr megilletődött, mint mindig, ha a poétaságot emlegették előtte, zavarba jött kicsit, s egy hajtásra lehúzta a poharat. S azzal a zúggal köpte is volna ki az egészet, de hirtelenében nem tudta, hova. Nem tudván mást kitalálni a korláthoz penderült, s a kertbe fújta ki az összeset.

– Mit szeretett ezen Csokonai? Ez olyan savanyú, hogy még az öreganyám is elfacsarodna tőle! – fordult vissza.

Sárközy apró szemekkel mosolygott, ám láthatóan nem lepődött meg vendége viselkedésén.

– Ejnye, ez a bor. Csak megtréfált minket. Tizenöt éve pedig milyen friss volt. De úgy látszik, kiszikkadt, mint szegény Mihályunk, s lelke az övével együtt eltávozott.

– Tizenöt éve járt erre Csokonai? Mit bolondítasz ilyen történetekkel, bátyámuram? Ez bor úgy megsavanyodott, hogy már ecetnek sem használható. Ejnye, a tréfáját!

– Nehogy megharagudj, kedves öcsém, csak egy kis tréfa volt az egész, hogy megnézzük, a poétai lélek a nagyobb-e benned, vagy borívó körültekintés. De már megkövetlek, s többé nem is teszek ilyen tréfát. Szerettem volna kitudni, hogy milyen poéta vagy te, s mit gondolsz Csokonairól, de látom, sokat nem tudsz felőle, hisz szegény már hét éve meghalt. Pedig milyen fiatal volt. De hozzák is már a levest. Ez elveszi minden rosszkedvünket, s töltök neked előre ebből a másik palackból. Látod, ez nem az a kadarka. Leves után az engesztelésre.

Jött is már a szolgálólány, s hozta a levesestálat. A zöldségek között izmos combok úsztak, s a tészták hínárjába gabalyodva küzdöttek egymással a kanál körül. Az ebéd ünnepélyesen megkezdődött, és eltartott egy ideig. A fogások között beszélgettek, ittak, s mikor mindennel végeztek, Sárközy felállt, magához vette az asztal közepén álló díszes üveget, s előremutatott a lugas felé.

– Egy kis csendes pipázást engedjünk meg magunknak.

Dániel úr megköszönte szépen az ebédjét, s előhúzta mentéje zsebéből a pipát, s követte a másikat a lugas hűvös zsongásába.

A nap már oldalról sütött a szőlőlevelek közé, s egyre többet hallgattak, bóbiskoltak a nemesurak. A hosszú nap és a második üveg somlai megbontása egy emelkedettebb világba röpítette őket, oda, ahol több az érzés, és kevesebb a szó. Talán éppen ezért több az öröm is. István tekintetes úr már jó darab ideje magába zárkózott, s csukott szemhéja mögött vizsgálta az eljövendőt. Dániel urat vállon simította a kora esti szellő, s ettől visszazuhant a lugas árnyas, hűvös valóságába. Nem ébresztette fel újdonsült ismerősét, hanem belépett annak szobájába, s egy tollat keresett elő a szekrényből. Az üres üvegre szép, gömbölyded betűkkel felírta: „Ezt a finom bort itta Berzsenyi. Éld szépen minden napodat, idd ki minden korty borodat, így leszel igaz poéta.” Ezután a második üveget, amelyben még tündökölt a somlai bor, magához vette, s előresétált, hogy előkerítse a bérest, indítanák haza a szekeret. Végül hátul, a veteményesben találta meg, éppen a szolgálólánnyal keringtek a mámorban, így a tekintetes úrnak várnia kellett egy kicsinyét, s addig elővezette a lovakat az istállóból, s bekötötte a szekér elé.

– Kész a szekér! – kiáltott be a veteményesbe, majd felkászálódott a hátuljába, óvón a palack alá terítette mentéjét. Eddigre előkerült a béres is, s megindultak hazafelé. Mindkét férfi a maga emlékképeivel bíbelődött. Igaz, a tekintetes úrnak volt utánpótlása, s barátkozott is azzal elég sűrűn. Mire besötétedett, igen magas kedve volt. A csillagokat nézte, a fekete égen kirajzolódó furcsa képeket. A kis fénygombok csodás játékát, amelyekből hol egy vitéz, hol egy fenevad ugrott elő. Medvék és oroszlánok kergették egymást. A nézőtéren patríciusok, cézárok ültek, majd egy lovassereg hirtelen elsöpört mindent, az állatokat is, az előkelő gazdag férfiakat is. A Balaton felől felhők gyülekeztek az égre. A tekintetes úr elnézegette a mélykék ég előtt fehéren gomolygó árnyjátékot. Egy hatalmas állatsereglet jött szembe a katonákkal, kérlelhetetlenül, feltartóztathatatlanul. De azok nem rettentek, hanem rést ütöttek, átvágták magukat a világosságig, a szép, selymes mezőkig, ahol újabb alakok vártak rájuk. Istenek és nimfák. Mindenki fejére egy-egy koszorút dobtak, s azután szaladtak szét minden irányba. Sok nimfa nem is szaladt messze, hanem a közeli fák ágai közé bújt, onnan figyelte a lovasokat. A szekér ismerős ritmusban zökkent, zökkent, s amint Dániel úr körültekintett, látta, hogy a fák ismerősek. A szekér begördült az udvarukra. A hőskép szélei foszladozni kezdtek, és a nagy kárpit mögül Zsuzsánna asszony képe bontakozott ki. Csípőre tett kézzel állt a tornácon, szemöldökét összevonta, de szemei mosolyogtak közben. Nézte, amint hatalmas férje megpróbál lekászálódni a szekérből, s szerencsére az odasiető béresek még éppen elkapják, mielőtt a porba zuhanna. Dániel úr nem volt gyáva, s most is rohammal indult Zsuzsánna asszony felé

– Ezt neked hoztam – kapott elő néhány szál gyöngyvirágot a mentéjéből –, Sárközy barátom veteményese mellett szedtem. S látod, milyen szépen elviselték ezt a hosszú utazást.

A sötétben semmi sem látszott a gyöngyvirágszálakból, amelyek még nappal is eltűntek volna a tekintetes úr kezében.

– No, ezért a néhány szál virágért ugyan kár volt olyan messzire utazni. De mostanra legalább végre előkerült. Jöjjön, készítettem kis meleg levest, hogy el ne rontsa a gyomrát ez a nagy utazgatás. Aztán panaszkodhat annak a Kazinczynak oldalakon keresztül.

– Dehogy panaszkodom én, csak megkérdezem majd, hogy miféle verseket írt az a Csokonai, mert bizony nekem úgy tűnik, hogy eléggé csak hálni járhatott belé a lélek.