×

Az idő rendben van

Jenei Gyula: Az időben rend van

Vilcsek Béla

2011 // 12
„Az idő tehát lényegi kérdés – mondja Az idő címmel tartott előadásában Jorge Luis Borges. – Azt akarom mondani, hogy az időtől nem tekinthetünk el. Tudatunk folytonosan halad egyik állapotból a másikba, és ez az idő: az egymásutániság. Azt hiszem, Henri Bergson azt mondta, hogy az idő a metafizika fő kérdése. Ha ezt a kérdést megoldottuk volna, minden meg lenne oldva. Szerencsére, szerintem, nem áll fenn az a veszély, hogy megoldjuk: vagyis mindig törődni fogunk vele. Mindig elmondhatjuk Szent Ágostonnal: »Hogy mi az idő? Ha nem kérdezik, tudom. Ha kérdezik, nem tudom.«” Jenei Gyula költészetében mintha a bergsoni időelmélet költői megtestesülését látnánk, pedig a versek szerzője egyáltalán nem biztos, hogy valaha is foglakozott a francia filozófus munkásságával. Egyszerűen igyekszik a maga teljességében átélni és művészileg feldolgozni a számára is oly fontos időt mint „a metafizika fő kérdését”. Bergson óta tudjuk, hogy az időmúlás kettős természetű folyamat. Az idő egyrészt visszafordíthatatlan folyamat, hiszen könyörtelenül és kérlelhetetlenül múlik. Másrészt az idő reverzibilissé tehető folyamat is. A múlt jelenné, teremtő idővé változtatható az emlékezet által. Az idő az egész létezés, a fejlődés kerete és egyben jelképe is. Az ember és a világ egy és oszthatatlan. Az egyedi létezés három dologból tevődik össze az egyén számára: érzékletekből, emóciókból és vágyakból. Az emberi élet nem más, mint különböző lelkiállapotok átélt változása, váltakozása. A különböző lelkiállapotok átélését a tudat két képessége teszi lehetővé: az intellektus és az intuíció. Az intellektus az élet szemléleti oldala, mely kifelé, az anyag felé irányul. Az intuíció az élet aktív oldala, mely befelé, a szubjektum felé irányul. Ennek megfelelően az idő is kettős természetű. Létezik az intellektus által felfogott objektív, külső, fizikai idő és az intuíció által felfogott szubjektív, belső, különnemű idő. Marcel Proust szép megfogalmazásában: „Egy óra nemcsak egy óra, illatokkal, zörejekkel, tervekkel és hangulatokkal telített tartály is.” A teremtő idő egysége – ezt fontos tudni Jenei Gyula költészetének megértéséhez – a tartam (la durée), ami három részből tevődik össze. A tartam részét képezi az emlékezés révén előhívható múlt (az egyén és az ősök múltja), azután az intellektus révén megérthető új időmozzanat, végül az intuíció révén átélhető, nehezen megfogható és megfogalmazható, úgynevezett hozzáadott új tartalom. Az időnek ezt az árnyalt és elméletileg megalapozott felfogását a modern regény maximálisan hasznosította. Jenei Gyula nagy felfedezése és érdeme, hogy az idő kérdése és problematikája versek sorozatával is átélhető, és költőileg megjeleníthető.

Ez idáig utolsó verseskötete Az időben rend van címmel a 2011-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének kiadásában. Úgy látszik, Jenei Gyula már örökre fiatal költő marad a kiadók és a kritikusok nagy részének szemében. Első három kötete szűk körben és jóformán visszhangtalanul jelent meg, az utóbbi hármat pedig a kiadók a pályakezdő költőket bemutató sorozat részeként jelentették meg, s a szerzőt a kritika is az elsőköteteseknek kijáró figyelemben részesítette. (Nem újdonság ez a magyar irodalom történetében. Jól emlékszünk még a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben lezajló vitákra az úgynevezett fiatal irodalomról és az úgynevezett fiatal íróság mibenlétéről.)

Az időben rend van cím telitalálat. Jó ezt látni, mert eddigi pályája során a szerző kötetcímeit valamilyen oknál fogva általában nem túl szerencsésen választotta meg. Az 1990-es Hátországban-kötetből az azonos című vers végül kimaradt. Az 1992-es Valahogy túlságosan semleges címnek tűnt. Inkább azt sugallta, hogy valahogyan összeállt a kötet, mintsem azt, hogy tudatos vállalkozás eredménye volna. Az 1997-es A víztorony vitorlái cím jellegtelennek hatott. Nem fejezte ki a kötet szellemiségét, s ilyen című vers nem is szerepelt a kötetben. A 2002-es Grafitnap volt az első találónak nevezhető kötetcím. Egyetlen metaforában tudta összefoglalni a kötet szellemiségét és lényegét. A 2006-os Ha kérdenéd fordulatot a kötet többszörösen elhasználta ahhoz, hogy még kötetcím is legyen. Az időben rend van több szempontból is szerencsés választás. Egyrészt azonnal a kötet egyik meghatározó versére irányítja az olvasói figyelmet. Másrészt a költői pálya meghatározó problematikáját, az idővel való viaskodást-vívódást emeli ki. Kevésbé fontos szempont, de író-olvasó találkozókon garantáltan a szerzőnek feltett első kérdést is magában foglalja. Mintegy sugallja és előrevetíti, hogy a könyvről megjelent kritikák nagy része is azonnal a cím értelmezésével foglalatoskodik majd. Ezt teszi már Darvasi László is a könyv fülszövegében: „Igazán nem tudom, hogy rend van-e az időben, de gyönyörű címe van ennek a könyvnek. A rend oly gyakran fölborul, válik kétessé, oly gyakran lesz harsogó káosszá vagy valami mély, az emberi egzisztencia legmélyebb alapvetéseit sértő igazságtalansággá. A rendteremtés aztán a költészet feladata is lehet. És ez a bátor, csöndes hangú alanyi költészet, melyet Jenei Gyula művel, valóban a rendteremtés igényével figyeli az élet eseményeit. A viszonyok, melyeket jellemezni, tisztázni, értékelni és leírni kell, hétköznapiak, a munkálkodás mégis nagyszabású. Azt mondja ez a költészet, hogy leginkább a viszonyaink tesznek azzá bennünket, akik végül is vagyunk. És ezek a viszonyok könnyen tematizálhatók. Reláció az elődökkel, az életünket kísérő vagy már eltávozott barátokkal és költő kollégákkal, a múlt fakósárga emlékeivel, az emlékezés lehetőségeivel, a családdal, a személyes félelemmel és a személyes halállal. Külön nagy, tragikus eseménye a könyvnek az anya betegsége és halála. Megrendítően őszinte, szelíd, mégis kegyetlen versek beszélik el egy kórházjárás stációit. Jenei Gyula gyönyörű könyvet írt a férfikor félidejében. A lemezkorongot tehát megfordították. Nem állíthatunk annál dicséretesebbet, hogy e halk szavú költő a saját idejében valóban rendet tett. És ez a rend nyugtalanító.” Darvasi Lászlóhoz kapcsolódik a kötet hátoldalán szereplő értelmezésével Tóth Krisztina is: „Jenei Gyula új verseskötete óvatos számvetés. Azért mondom, hogy óvatos, mert a számvetés szóhoz óhatatlanul kapcsolódik valami pátosz. A pátosz viszont feltételezi a magasztos dolgokban való töretlen hitet. Hát itt a pátosznak nyoma sincs. Harsány szomorúság helyett beletörődő figyelem jellemzi a verseket. A versbeli beszélő megfigyelése tárgyaként, tetten érendő, rögzítendő folyamatként kezeli az elmúlást. Saját anyjának haldoklásában és világból való kikopásában önnön elmúlását látja és rögzíti, hogy előzékenyen megmutassa nekünk, olvasóknak, nagyjából ilyen lesz a miénk is… A versek, akárcsak a régi fotók, felvillantják az eltelt idő képeit, időnként összekeverik az emlékdarabkákat, mint a kártyát. Az új sorrend, a visszagondolás szeszélyes sorrendje új mintázatot hoz létre, de az olvasat ugyanaz: mi következünk. Mert az időben rend van. Hát ezért írtam, hogy számvetés. Ennyivel lehet számolni akkor – gondolta a szerző. Ebből költött takarékosan, mégis nagyvonalúan.”

Költő akkor lehet rendben az idővel, ha önmagával és a költészetével rendben van. Az időben rend van kötet szerzője és összeállítója könyvének megjelenésének időszakában úgy tűnik, rendben van önmagával és a költészetével. Az időben rend van szintéziskötet. Valószínűleg egy újabb költői korszak lezárásának célzatával született. (Az előző összegzésre A víztorony vitorlái kötettel, hét esztendővel a pályakezdést követően került sor. Most kétszer annyi idő telt el az újabb számvetés elkészültéig.) Meg is jelennek benne a korábbi korszak szellemében és formájában készült versek az első három ciklusban, annak rendje és módja szerint. Az első ciklusba (Vaktükörszilánk), már-már megszokott módon a barátoknak, segítőknek ajánlott tisztelgő versek kerülnek. Az élen az Eső című irodalmi folyóirat létrejöttében és a szerző egyik kötetének megjelentetésében jelentős szerepet vállaló Turczi Istvánhoz szóló vers áll (Legszebb álarcai). Ezután következik a lap cím- és honlapja tervezőjének, Verebes Györgynek a képeire írott tisztelgés (Alvó titánok), a hosszú éveken át a lapot kiadó Várszegi Tibort megszólító Az ittlét öröme és a költő pályáját mindig kitüntetett figyelemben részesítő Szenti Ernőt hetvenedik születésnapján, saját sorait felhasználva köszöntő A szív fehér füstje. Külön vers emlékezik meg Somlyó Györgyről (Ingek és öltönyök), a tragikusan korán elhunyt kollégiumi munkatársról (Nem maradt idő. P. Z. halálára) és a szerkesztőtárs Körmendi Lajosról (Ver/s/ziók a halálra). S végül természetesen külön tisztelgést kap a cikluscímadó versben az egy személyben barát, költőtárs kolléga P. Nagy István is. Jenei Gyula ma már ezt a műfajt is professzionálisan műveli, s szinte minden kötetében külön ciklust szentel az ilyen tisztelgő verseinek. Nyilván személyes kötelességének érzi ezeknek a verseknek a megírását és közzétételét. Nehézséget okoz viszont, hogy ezek a versek feltételezik az olvasótól a megszólítottnak és munkásságának ismeretét. Óhatatlanul olyan bensőséges mozzanatokra, közösen átélt élményekre utalnak, amelyeknek az olvasó természetszerűleg nem lehetett részese, a költő életében viszont – érthető módon – mégis fontos szerepet játszottak.

A szintéziskötet második és harmadik ciklusába (Másként mesélnéd; Ok és okozat) a „Jenei-klasszikusok”, a korábbi korszak verseszményének és modorának jegyében született versek kerülnek. Tökéletesek, letisztultak. Többnyire négysorosak, rímtelenek, sor- és strófaáthajlást, sorokon belüli mondatzáró írásjelet, viszonyszókat használók. Mint rendesen. Csak tökéletesre csiszolt formájukban. (Több közülük eredetileg – nagy valószínűséggel – jóval korábban készülhetett. Átiratnak tekinthetők.) Jönnek a gyermekkori emlékképek: az egyetlen fekete-fehér álom révén megidézett „faros busz” (Két reggel), a vonzó szőke lány a szomszédból (Megkérdezhetném), a kötet címlapján is szereplő üres bicikli (Másként mesélnéd), a régvolt szerelem iwiwes felfedezése (Kereső), „emlékek: fagyott madártetemek zu- / hannak múlt és jövő közt” (Úgy örömtelen). Azután jön a korábbi versekből szintén már jól ismert szemközti tűzfal látványa az újrakezdés elszánásával (Míg el nem tűnünk), jönnek a bölcselkedően játékos szentenciák (Idő; Hely; Három; Mohóvá tette az öregedés; Kertben), s csak úgy mellesleg: igazi költői gyöngyszemek (Ok és okozat; Belefárad; Milyen lesz). „Üres a bicikli, de megint előgurul – írja a könyv megjelenésekor Fitter Ágnes –, s »a mozgásban fölsejlik a mozdulatlanság« (Az ittlét öröme). Ahogy e kötet szövegei által érezhető: az általánosban ott az egyedi, az elmúlásban az öröklét – még akkor is, ha ez az emberi sors állandó ismétlődésétől, újrajátszódásától örök csupán.” Megszületnek a sokak által korábban hiányolt nagy verskompozíciók is. Ezúttal három is van belőlük. Az egyik (Hajnali éberség) a ciklusok elé került, amolyan vezérverssé, a másik kettő pedig (Az időben rend van; Ritmuszavar) a kötet végére, önálló ciklust alkotva.

A Kosztolányi-parafrázisnak megvan a maga előtörténete a költői életműben. Már az első kötetben szerepel egy vers, amelyik a Kosztolányi által megnevezett tíz legszebb magyar szót foglalja magában (tíz szó. Kosztolányi Dezsőnek). A Grafitnapban szereplő hajnali lebegés a Hajnali részegségre játszik rá. Az előző, a Ha kérdenéd-kötet záró verse, a nem szomorú, nem vidám a Boldog, szomorú dal, a Hajnali éberség pedig már egyértelműen a Hajnali részegség parafrázisa vagy allúziója. A mintául szolgáló vers ideális vershelyzetet és versformát kínál a szintén az ötvenes évei felé tartó, életének értelmén meditáló, hajnali álmatlansággal küszködő, a lazítottan jambizáló és a kötetlenül rímelő formához egyébként is vonzódó versbeli beszélő számára: „az éjjel fölriadtam. nem tudom, / hogyan s mire; az éjszaka burok, / pokolbéli pihe. / megizzadtam, nyirkos lett lepedőm, / szobámban elfogyott a levegőm, / mint majd a végén / elfogy bizonyosan: legvégemen.”

A kötet és a Jenei-költészet csúcspontja az Egy érzés leltározhatatlansága című ciklus. Jenei Gyula költői pályája során újra és újra kísérletet tett az idő és az időmúlás művészi kifejezésére és megjelenítésére. Mindig is törekedett arra, hogy a személyes múltat jelenné, a múlt időt teremtő idővé változtassa. Egyszerre igyekezett megragadni az objektív, külső, fizikai időt és a szubjektív, belső, különnemű időt. Szembe kellett néznie azzal az alkotói dilemmával, hogy adott esetben szándék és megvalósulás között ellentét feszülhet, költészetét és költői létezését a feszítő hiány is jellemezheti (Hátországban; Valahogy). Pályájának nagy fordulatát, kezdeti pályaszakaszának, törekvéseinek átértékelését határozta el (A víztorony vitorlái). Ezt követően személyiségének és versszövegeinek az átértelmezésére és újraírására, belső, rejtett mozgásainak feltárására szánta el magát (Ha kérdenéd). Célja mindinkább a látás- és alakításmód minél nagyobb fokú egyszerűsítése és egyértelművé tétele lett. A fokozatosan kikísérletezett egyéni verselési gyakorlat és szerkesztési elv kereste nála a neki leginkább megfelelő, kellően fajsúlyos költői tárgyat. Mind világosabbá vált számára, hogy az idő és az emlékezet versbeli rögzíthetőségének – mint számára legfontosabb költői tárgynak és tétnek – a legnagyobb nehézsége nem más, mint – saját kifejezéseivel élve – a „versidőbe” való leereszkedés, a szavak nagyon pontos „egymás után rakosgatása”. Az már a sors különös fintora vagy kegyetlensége, hogy erre a leereszkedésre és szórakosgatásra a legmagasabb költői színvonalon éppen az édesanyja elvesztésekor, édesanyja haláltusájának lírai feldolgozásakor jut el. Felfoghatatlan és elmondhatatlan érzés az, ha az ember az orvostól arról értesül, hogy édesanyjának már csak napjai lehetnek hátra az életéből. Felfoghatatlan és elmondhatatlan érzés, ha a költőnek olyan sorokat kell papírra vetnie fájdalmában, mint „jó lenne már, / jó lenne már, ha meghalnál, anyám” (Várom a telefont), „nem élet az már, anyám, / ami fogva tart. meg kéne halnod, / hogy szabad legyél – így vagy úgy!” (Jó lenne már), vagy olyanokat kell leírnia, mint: „régen / végiggondoltam, de csak / most tapasztalom: meghalni / könnyű, meghalni nehéz” (Most anyád). A kötetbemutatóról tudósító Karap Zoltánnak igaza lehet akkor, amikor a ciklus alapján költői újjászületésről, új költői minőség megszületéséről beszél, s a következőket állapítja meg: „Hátborzongató gesztus a sorstól, hogy ez a bizonyos értelemben vett »újjászületés« épp az anya halálos ágya mellett történik. Kár lenne itt most versrészleteket idézni. A ciklus a maga szekvenciális felépítésében fejti ki legsokkolóbb hatását… nem tudom, van-e a magyar irodalomban ennél sokkolóbb anya-ciklus, de tekintettel arra, hogy Jenei Gyula már szerepelt középiskolás irodalomtankönyvben, nem lepődnék meg, ha a jövőben ebből a ciklusból is szemezgetnének a majdani szerkesztők. S ha elképzeljük e majdani kötelező irodalomnak ama bizonyos lehetséges (!) olvasatait, remélem, másoknak is fel fog tűnni, hogy Jenei Gyula nemcsak azért éli majd túl saját halálát (mint költő), mert már-már megbotránkoztató, »bulváros« őszinteséggel beszél édesanyja haláláról, hanem mert az ittlét örömét olyan pszeudo-naturalisztikusan tudja megragadni, ahogy csak az igazán nagy melankolikusoknak sikerül. Azoknak, akik tudják, hogy a melankólia a létezés utolsó csepp méze, akik tudják, hogy az »időben rend van«, és akik minden »nyugvóponthiányból« ki tudják forgatni a világot. Jenei Gyula ezt műveli, ettől katartikus. Attól, hogy ez a költészettel benyugtatózott tekintet mindent a memóriakártyájára ment azért, hogy az ittléttől való búcsúzásban valami lelkifurdalás nélküli örömöt találjon. És ez az öröm, ha hihetünk neki: a rend maga.”

A kötet és az utolsó ciklus címét adó vers ennek megfelelően szépen rendet is rak a személyes időben. A versbeli beszélő a szülőfalujában, egy tikkasztó nyári délutánon tett látogatás alkalmával felidézi és újraéli gyermekkora színtereit, szereplőit és élményeit. Nem tehet azonban mást, mint hogy ezeket a színtereket, szereplőket és élményeket a maga jelenbeli helyzetéből és nézőpontjából idézi meg és éli újra. Látja a szívének oly kedves, vörös rezű és sárga keresztes templomtornyot, a vasboltot és szemben vele a buszmegállót, az ismerős házakat, de látnia kell azt is, hogy a tekerőkaros artézi kutat időközben ipari műemlékké nyilvánították, a járdalapok repedéseit fű nőtte be, a virágágyások helyén ma már folyondár és gyomnövény burjánzik, s amennyivel több az autó, annyival több a kiadó, eladó ház is a környéken. Időszembesítés, mondhatnánk jól bevált irodalomtörténészi rutinnal, de nem egyszerűen erről van szó. Nem csak erről. A bergsoni tartam jegyében, az emlékezés segítségével megidéződik az egyén és az ősök múltja. Megtudjuk, hogy a nagyapa „egyenes gerincű” házát Halas Kálmán huszonnyolc évesen építette, 1934-ben. Két év múlva feleségül vette a tizenkilenc éves Somodi Máriát. A versbeli beszélő anyja 1937-ben született, két húga nem sokkal később. („tanyát is húztak, vályogot vetettek. / rakták egymásra az éveket, / a pengőt, reményt.”) A nagyapát azután kuláklistára tették. Ma már a házat elvadult vegetáció borítja, az istálló meszelt falán csorgásnyomok láthatóak, a kertet gaz növi be. A jelenbeli intellektus működése pontosan érzékeli és érzékelteti az új időmozzanat tartalmát. A beszélő hangja két egykori családi fotó hatására még személyesebbre vált. Az egyik fotón pólyásként mosolyog a fényképezőgép lencséjébe, 1962-ben (a költő születésének évében!), a másikon boldog gyerekarca látható, szülei ölelésében („még szépek vagyunk együtt. / szüleimet sem kezdték ki túlságosan / a hétköznapok. még nem kezdte ki őket / az öregség, a rák.”). Azóta a költő (a versbeli beszélő) az apa elvesztésének és az Egy érzés leltározhatatlansága-ciklus feldolgozhatatlan élményanyagának tudatával kell, hogy együtt éljen. Nincs már közös biciklizés anyával vagy apával. Nagyapa sem üdvözli a tornácról az Abádszalókra áttévedt kunhegyesi gyereket, s a nagyanya meséi és folytonos sóhajtozásai sem hallatszanak. Ebben a helyzetben egyet lehet tenni. A szülőfaluban tett látogatás alkalmával egy újabb fényképen megörökíteni az új időmozzanatot, a múlttal telített jelenbeli pillanatot, hogy egyszer ez is megidézhető és újraélhető lehessen – „valameddig visszanézhetően”. S még egyet lehet tenni – költő számára ez a legfontosabb feladat. Az egyén és az ősök múltjának emlékek általi megidézését és az új időmozzanat intellektuális megélését az intuíció (mondjuk úgy: a költői invenció) révén hozzáadott új tartalommal kell kiegészíteni. Verssé kell formálni tehát. Az objektív idő múlásának folytonosságát, a lelkiállapotok átélt váltakozását ily módon egy telített pillanat erejéig meg kell szakítani, és meg kell próbálni lírai eszközökkel rögzíteni. Nincs más megoldás. Költő számára egyetlen biztos fogódzó van az időben: maga a vers, a vers írása és íródása. Annak tudomásulvétele, hogy versnek mindig is születnie kell; meg kell születnie: „s az időben rend van.”

Az időben azonban abban az értelemben is rend van, hogy az objektív idő(múlás) szubjektívvé változtatása, pillanatnyi megszakítása és művészi rögzítése után az idő(múlás) folytonossága változatlanul és könyörtelenül folytatódik, egy emberileg nem feltétlenül, ám költői szempontból mindenképpen szerencsésnek és termékenynek nevezhető újabb telített pillanat elkövetkezéséig. A kötetzáró vers egy ilyen újabb termékeny és telített pillanat rögzítése. A címe: Ritmuszavar. Hívószava természetesen egy másik versből átvett talányos fogalom, az „extraszisztolé”, vagyis szívritmuszavar, melyet a hipochondriára egyébként is hajlamos szerző azonnal a lehető legteljesebb intenzitással képes átélni. A vershelyzet máris a kötetnyitó Hajnali éberség félig álombeli, félig ébrenléti, átmeneti állapotát idézi meg, újabb bizonyságát adva a kötet rendkívül gondos megszerkesztettségének, végiggondoltságának és mesteri felépítettségének. A tudati mozgás határterületén járunk. Az érintett éjszaka heves szívdobogásra ébred, félve vergődik és forgolódik ágyában, „nem is egyszerűen / félve, hanem befelé szűkölve, / rászűkítve a félig még kába tudatot / az elmúlásra”. Korábbi hasonló esetek emléke idéződik fel benne. Csak azok az esetek ritkábban ijesztgettek, ez a mostani meg, úgymond, „sűrűvé / veri bennem a halálfélelmet, / légüres térben lebegő tárgyhoz / teszi hasonlóvá a valóságot”. Helyben vagyunk. Ez a Jenei-vers ideális terepe. Élet és halál, jelen és múlt, álom és ébrenlét, képzelet és valóság határterülete. S a vers mint légüres térben lebegő tárgy. A vers írója mindent megpróbál a ritmuszavar leküzdése érdekében. Felkel és visszafekszik, oldalra és hanyatt fekszik, mégsem szűnik „a szabálytalan ütésváltás. Félreveri / a szívet a lélek”. A redőnyön át vizsgálja a távoli csillagokat az égen, ha kell, hatszor is bekapcsolja a tévét, a szíve akkor is összevissza dübög. Nincs más, csakis a „feltételes félelem”. A másnapi orvosi vizsgálat azután természetesen kideríti, hogy egyszerű „ártalmatlan ritmuszavarról” van szó. Mitől hát akkor a folytonos (halál)félelem? A vers végi záró kérdések válaszok is egyben: „hányadik telem már ez? / s hányadik lenne / – ha visszafelé számolnám?” Ezeknek a kérdéseknek a tudatában kell elviselni a szívet félreverő lélek háborgását, szembenézni az elmúlással és a halálfélelemmel. A ritmuszavar megszüntetésének pedig – úgy tűnik – egyedüli lehetséges módja a háborgás és a félelem ritmusossá tétele. Vagyis ez esetben is: a vers írása és íródása. Ha ez sikeres, akkor – de csak akkor! – az ember egy pillanatra úrrá tud lenni az idő múlásán, az időmúláson, az elmúláson. Akkor ebben a kivételes (vers)telített pillanatban számára az idő máris rendben van.

Félve mond az ember ilyesmit, de mégis le kell írni: Jenei Gyula költészetében kész a leltár. A sok-sok kitérőt, elágazást tartalmazó költői pálya, a személyes és szövegtérben megtett belső, rejtett mozgásoknak köszönhetően, kivételes eredményhez vezetett. Az időben rend van az utóbbi időszak egyik legfontosabb verseskötete. Jenei Gyula eddigi költői pályájának szintézise. (Fiatal Írók Szövetsége, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben