×

Az európai kultúra alapértékeinek megfogalmazása Bibó István írásaiban

Bohumil Doležal

2011 // 12
Tisztelt Elnök úr, Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm a konferencia szervezőinek a meghívást, megtiszteltetés számomra, hogy hozzászólhatok a témához. Örömmel tölt el, hogy egyúttal kifejezhetem tiszteletemet azon gondolkodó iránt, akit mérhetetlenül nagyra becsülök, akinek a művei döntő hatással voltak rám.

Bibó István legfontosabb munkái először 1987-ben jutottak el hozzám. Mindkét fő témája – a kis kelet-európai államok nyomorúsága és az európai fejlődés értelme – felkeltette érdeklődésemet. Elsősorban a szerző tárgyilagos, ésszerűen kritikus, bárminemű patetikus nemzeti misztikától mentes szemléletét értékeltem. Másodsorban pedig a problémák igazságos megítélésére tett kísérletét. Sarkalatos „metodikai” elve így szól: „Az igazi demokrácia és az igazi megbékülés akkor kezdődik majd ezek között a [kis közép-európai – A szerző] népek között, amikor először jut majd kifejezésre közöttük a közös elaljasodásra való közös rádöbbenés.”1 A cseh olvasó értékeli, hogy Bibó képes volt elismerni a cseh nemzeti emancipáció pozitívumait, például az úgynevezett kéziratok körüli vita jelentőségét a múlttal és a hagyományokkal való tárgyilagosabb szembenézés érdekében.

A továbbiakban Bibó szellemi hagyatékának másik témakörével szeretnék foglalkozni, az európai fejlődéssel az ő felfogásában. Figyelemre méltó, hogy éppen azt hangoztatja, amit nálunk, Csehországban gyakran nem vesznek tekintetbe, amit deformálnak, mégpedig a tradíció kontinuitását, amiből végül a modern európai liberális és demokratikus politika kifejlődött. Úgyszintén figyelemre méltó számomra az a tény, hogy Bibó gondolatai összhangban vannak azon kevés cseh gondolkodó egyikéivel, akik a kontinuitást úgyszintén hangoztatták. Emanuel Rádl filozófusra gondolok, akiről szintén szeretnék pár szót szólni.

Bibó az emberiség történetét úgy magyarázza mint társadalmi kísérletek sorát; ezeket az az emberi szükséglet hívja életre, hogy legyőzzük a saját halandóságunk tudatából fakadó agresszivitást, és intézményesítsük a szabadság és az ész uralmát, az észét, amely mentes ettől az egzisztenciális félelemtől. Így a hatalom gyakorlása a társadalomban fokozatosan humanizálódik, erkölcsösebbé válik, és mértéke csökken. Bibó állandóan figyeli az „európai kísérletet”, amelyben szerinte alapvető jelentősége van a kereszténységnek, Jézus szelídségre való felszólításának, a lefegyverző, békítő gesztus hatásába vetett hitnek. Bibó elemzéseinek összefoglalása dióhéjban megtalálható két szakaszban, melyeket idézek. Az első közülük az európai kísérletnek végső (jelenlegi) állapotára céloz, csak általános utalással a gyökereire. Bibó a polgári szabadságjogok európai rendszeréről beszél, ahogyan létrejött „az angol politikai gyakorlat a francia forradalom ideológiai programjával együtt”. Meghatározása a következő: „Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választások útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal […] az egész rendszer kárt ne szenvedjen.”2 Bibó ezt az egészet teljesítménynek minősíti, „amelynek – bár végső kicsengésében sok antiklerikális elem közepette jött létre – a végső gyökerei abban a társadalomszervező munkában gyökereznek, amelyet a kereszténység Nyugat-Európában elindított. Pontosabban: a végső gyökerei a görög–római politikai gyakorlatban gyökereznek, de azt tovább építette a keresztény inspirációjú társadalomszervezés, és ebben az értelemben a szabadságjogoknak ez a rendszere talán az egyetlen komolyan sikeres megvalósulási formája a kereszténység erőszakmentességet hirdető erkölcsi programjának.”3

A történelmi útnak, amely ehhez a végeredménynek számító állapothoz vezetett, rövid, összefoglaló leírását az európai egyensúlyról és békéről szóló művében találjuk. Bibó itt leírja azt a hatást, amit a kereszténységtől áthatott nyugati civilizáció Európa hatalmi-politikai viszonyaira a középkor kezdetétől gyakorolt: „A nyugati civilizáció a születésrendi és uralmi társadalomszerkezetet először megszelídítette és kiegészítette, majd az emberi lélek elidegeníthetetlen méltóságának keresztény gondolatából le merte vezetni minden ember egyenlő méltóságának, szabadságának és egyenlőségének […] követelményét, és gyakorlati célul merte kitűzni a hatalom spiritualizációját, az önkormányzatot és a személyiségen alapuló szelekciót.

Ennek a fejlődésnek az európai társadalom hosszú múltra visszatekintő intézményei adták a gyakorlati előiskoláját. Első volt ezek között a monarchia és arisztokrácia spiritualizálása, az uralmi helyzeteket hivatássá szelídítő és szolgálattá szublimáló lovagi eszmény gyakorlati iskoláján keresztül; azután a szerzetesi önfegyelem és önkormányzat iskolája; a merő uralmi helyzetektől relatíve függetlenebb egyházi rend […] gyakorlati és hivatási hagyományai; a személyes viszonylatokon, szerződéseken, privilégiumokon és szabadságokon alapuló nyugati típusú hűbéri rendszernek a szabadsággal való élni tudásra nevelő szerepe; a monarchiával szembeforduló középkori parlamentarizmus, a rendi szabadságok és a helyi önkormányzat iskolája; a civitas és civis kimunkált antik megoldásai; a polgári élet keresztény szellemű fegyelme és szabadságai; a céhek hivatási önkormányzata; az Európa bizonyos részeiben ősidők óta fennmaradt szabad paraszti életforma, a presbiteriánus rendszer és a szektárius vallási közösségek iskolája és végül mint legmodernebb fejlemény, a szakszervezetek nevelő iskolája. Ezek a tényezők különféle és igen változatos arányban voltak együtt Európa különböző országaiban. […] A demokráciára való előiskolázottság intenzitása Európa különféle részein különböző volt, de nem volt Európának olyan sarka, mely valamit ne kapott volna belőle.”4

Emanuel Rádl (1873–1942) cseh biológust és filozófust, akinek a tevékenységét szeretném Bibó művével összevetni, a dél-szlovákiai magyar értelmiség azon kevesek között tartja számon, akik az első csehszlovák köztársaság idején kiálltak a kisebbségek, tehát a magyarok jogai mellett is. Ebben, de nemcsak ebben valamelyest kivételnek számított a cseh környezetben. „Nézeteimmel egyes-egyedül vagyok”– írta legismertebb könyvének előszavában, melynek címe A csehek háborúja a németekkel. „Ez nem kellemes állapot az író számára.” Politikai kérdésekkel Rádl 1918-ban, Csehszlovákia megalakulása után kezdett el foglalkozni. Masaryk tanítványának vallotta magát, de nem habozott őt bírálni sem. A létrejött országhoz lojális volt, sajátjának tartotta, de egyúttal érezte hiányosságait is. Azok kiküszöbölését úgy próbálta elérni, hogy – az adott keretek között – a nemzetiségi politika reformját követelte, amely lehetővé tette volna, hogy a Csehszlovákiában élő németek, magyarok, ruszinok és lengyelek is az ország államalkotó részének érezzék magukat. Ezt a felfogást például magyar részről minden tisztelet mellett joggal bírálták, rámutatva arra, hogy gyakorlatilag lehetetlen, hogy a Csehszlovákia területére többé-kevésbé a győztesek hatalmi improvizációja folytán, az annexió jogán került nemzetek ezen államalakulatot magukénak tekintsék. Rádl cseh hazafi volt, de hazafiságában volt valami tragikus.

Rádl írása arról, hogy mit ért a Nyugat fogalmán, nagyon emlékeztet Bibónak a demokrácia „előiskolája” elemeit ismertető felsorolására. „Nyugaton ma azt a hatalmasan kiterjedt, széles szellemi országot értjük, amelyből mint hatalmas hegyek emelkedik ki Szókratész a maga független kritikájával, a római jog a világos fogalmazás iránti érzékével, a kereszténység a felebaráti szeretettel, a lovagság az egyéni függetlenség iránti megértésével, a skolasztikus metafizika, a reformáció az evangéliumhoz való visszatérésével, az angol parlament, a tudomány alapjai, a felvilágosodás, a humanitás, az emberi jogok, a demokrácia […] A Nyugat története a szellem haladásában áll, amely új meg új felfedezéseket tesz az igazságra és a felebaráti szeretetre való szabad törekvés terén, s minden felfedezéssel elmélyíti az előzőket.” A hasonlóság nemcsak a két felsorolás egyes elemeiben áll (római jog, kereszténység, lovagság, angol parlamentarizmus), hanem elsősorban az európai fejlődés folyamatosságának a felfogásában, és abban, hogy elismerik: a modern civilizációs vívmányok az európai középkorban gyökereznek. Ezt a felfogást taglalja Rádl filozófiai végrendeletének tekinthető utolsó könyvében is. A középkori egyetemesség iránti csodálatát átvetíti az erkölcsi rend fogalmába: „Erkölcsi rend a középkorban is uralkodott: a filozófusokat bírálták ugyan, de a filozófia a skolasztika büszkesége lett. Voltak tiltakozások a császári Róma erkölcstelensége ellen, de a köztársasági Róma erkölcsét a középkor megszilárdította és elmélyítette. A görög társadalom Homérosztól a perzsa háborúkig konszolidált volt, a római társadalom még konszolidáltabb a köztársaság korában; de a középkor, mely Spanyolországtól Lengyelországig, Skandináviától Dél-Itáliáig átfogta a Földet, a helyi eretnek és hatalmi kitörésekkel teli középkor erkölcsileg annyira egységes volt, hogy azt ezredévek múltán is csodálattal fogják emlegetni az emberek. A középkor erkölcsileg az antik életet folytatta – s ez elemi tény a filozófus számára: a középkor az antik világ folytatása volt forradalom, lázadás, az értékek úgynevezett átértékelése nélkül.” És Rádl értelmezése a középkor meglehetősen harcias védelmébe torkollik: „Engedjük magunkat félrevezetni a középkor elleni propagandától, amelyet a reneszánsz indított el, és a felvilágosodás meg a romantikus bölcselet folytatott? Az ilyen propaganda és agitáció olyan emberek negatív, gúnyos, megalázó propagandája, amilyen Machiavelli, Giordano Bruno, késobb Voltaire volt, és még száz meg száz más, akadályoz abban, hogy felfogjuk annak a mozgalomnak a nagyságát, amely a kereszténység kezdetén megrengette az egész világot.” Megjegyzem, hogy ugyan kevésbé harciasan, de ugyanilyen szellemben veszi védelmébe Bibó a kereszténységet az Anatole France-típusú szabadgondolkodó bírálatokkal szemben.

Rádl, akárcsak Bibó, felfogja a lovagságban és a szerzetességben megtestesült szolgálat eszményének jelentőségét: „Akkor, amikor Európában terjedt a kereszténység, a cél ez volt: a szellem világa mint a legbiztosabb valóságé, a szellemé, amely e világon kívül uralkodik, az örök égben, és szimbolikusan megjelenik az egyházi szertartásokban és szervezetekben; az ideál a világközösség, a kozmopolisz volt […] hittek a harcos individualizmusban, amely Istenben és az emberi lelkiismeretben bízva, lojalitásra törekszik az egyházi és a világi tekintély iránt; a lovag és a szerzetes volt a példakép az életben, a szolgálat jelszava volt a vezérelv, a missziós törekvés az életerő legmagasabb megnyilvánulása.”

Rádl Bibóhoz hasonlóan felhívja a figyelmet arra, hogy a papság a modern intelligencia elődje: „Nem védte a középkor az egyházi szabadságokat a világi kormányok törekvései ellen? Nem volt-e az egyház feje egyúttal szuverén uralkodó e világ fölött? Tegyék félre egy percre az agitációs előítéleteket: a papság és a modern intelligencia hasonlatossága szembetűnő.” Bibóhoz hasonlóan Rádl kiemeli, hogy a középkori privilégiumok a modern szabadságjogok elődei: „Hadd háborogjon az olvasó: a modern demokrácia a privilégiumokba vetett hitből fejlődött, és felületes dolog lenne azoknak tagadását látni […] e középkori kezdeményekből Európa két irányban fejlődött tovább; az európai kontinensen a királyi hatalom egyre abszolutisztikusabbá vált; az arisztokrácia, a középkori előjogok birtokosa nem tudta megvédeni a nép természetes jogait a királyi hatalommal szemben; a privilégiumok nem voltak többé a szabad társadalmi élet biztosításának eszközei, s e világ hatalmasainak a haladás elleni erődjévé váltak […] Angliában a társadalom a középkortól fogva megőrizte a privilégiumok iránti érzéket. Ott a Magna Charta idejétől az arisztokrácia előjogai az ország és így az egész nép érdekei védelmének eszközei voltak a király túlkapásai ellen; ott az előjogok az államszervezet forrásává váltak; az államot ott a középkortól kezdve az egyes személyek előjogai korlátozzák a maga jogkörében. S megtörtént, hogy a privilégiumok, amelyeket a kontinensen a demokrácia ellentétének tartanak, Angliában annak kiindulópontjává váltak. Az egyén jogai, a mindenféle társadalmi alakulatoknak, tartományoknak, nyelveknek, ipari üzemeknek, kereskedelemnek, iskoláknak, munkásszövetségeknek az autonómiája Angliában a demokrácia alapja; nem mondjuk már ugyan, hogy privilegizáltak, de mit számít az elnevezés?”

A két gondolkodó művének összevetésekor meg kell említenünk azt is, hogy politikai és vallási beállítottságuk is sok közös vonást mutat. Rádl szociáldemokrata volt, ami a politikai gondolkodását illeti. Hívő emberként nem volt könnyű dolga a pártban, ahol még jelen voltak a harcos marxista ateizmus utórezgései. Rádl a katolikus hitről az államfordulat után nem politikai, hanem vallási okokból a Evangélikus Csehtestvér Egyházhoz konvertált, amely a cseh lutheránusok és reformátusok egyesülésével jött létre, s lényegében reformált egyház volt. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy mindkét gondolkodónál a liberális demokrácia modern értékeinek vívmányai (a szó tágabb értelmében) egy hibát, egy jelentős hiányosságot mutatnak, ugyanis mellőzik a magántulajdon és a szabad vállalkozás jogi intézményét. Ez bizonyára nem fontosabb láncszem azoknál, melyekre kitérnek, de – Bibóval szólva – a sok láncszem egyike, amely nélkül az egész láncolat sérülne.

Nemcsak „gazdasági ügyről” van szó. A szuverén egyén, polgár alapvető jogaihoz tartozik a tulajdonjog és a tulajdonnal való szabad rendelkezés joga. Akik éltek az orosz típusú kommunista rendszerben, és megélték a kiközösítést, amihez hozzátartozott, hogy a kiközösítettet senki sem foglalkoztathatja, tudják, miről van szó. 1968-ban Csehszlovákiában Šik gazdasági reformjainak koncepciója az orosz tankok nélkül is csődbe jutott volna, mivel a szabad vállalkozást magántulajdon nélkül próbálta színlelni. Ezen hiányosság nem csökkenti azt az értéket és jelentőséget, amellyel Bibó és Rádl hozzájárult az európai fejlődés értelmezéséhez, megértéséhez, de fontos hiányról van szó, ezért tudnunk kell róla.

Annak a koncepciónak a többletértéke, amellyel Bibó és Rádl régiónkban előálltak, nem valami fordulatot hozó, világrengető újdonságában van. Elsősorban azért jelentős, mert itt fogalmazódott meg, az itteni nemzeti társadalmak számára, s mert itt jelent valami újat: jelentős segítség azon romantikus misztifikációk lerombolásában, amelyekről beszéltünk, és annak keresésében, ami az itteni nemzeti közösségeket összeköti egyrészt egymással, másrészt az egész latin Európával, amely mellett egykor, történelmi létük küszöbén döntöttek. Ebből nem következik, hogy össze kell olvadniuk egymással, és be kell olvadniuk Európába. Jelenleg teljesen elegendő volna egy közös, alázatos beismerés, hogy mi mindnyájan – csehek, szlovákok, magyarok, lengyelek és az itteni régió minden nemzete – egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz vagyunk, és hogy közös begyökerezésünk a nyugati kereszténység értékrendjébe egyebek közt azt a reményt is jelenti, hogy egyszer majd jobbak lehetünk, mint amilyenek most vagyunk.

Jegyzetek

1 Bibó István, Békeszerződés és a magyar demokrácia = Válogatott Tanulányok, Magvető, Bp., 1986–1990, II. 285.

2 Bibó István, Az európai társadalomfejlődés értelme = I. m., III. 62–63.

3 Bibó István, Az európai társadalomfejlődés értelme = I. m., III. 63.

4 Bibó István, Az európai egyensúlyról és békéről = I. m., I. 307–308.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben