A visszavont szoba

Nappali vagy háló,
nem tudom, itt nincsenek mamák.
Kilincsek se nagyon,
csak alkóvok és hallok.

Ez a visszavont átkok szobája.

Nem találom a kesztyűmet,
mindenhez pusztán érek.

Az egykor gyűlölt édességek
mind kirakva: olyan kis semmik,
olyan sehogyse egészek.
Ott egy volt-nincs mondat,
amott egy volt-nincs kés,
kapkodom a fejem,
nem szabad mindent felsorolni.

Innen úgyse akarok kijönni,
fotel is van, lábtartó és pultok,
antik bőrből kegyelmes kanapé,
rekamié, dívány.
Arrébb meg sublót vagy komód,
és sok az alkóv,
a (szóba) beboltozott fülke.

Ez a szoba lakható.
A szőnyegek, falvédők közt korzózó,
visszahívott mondatok otthonná teszik.

Bánat-mély, barna fotel,
rajta a tegnap gombjai.
Harmincas fotel,
mint egy ünneplő, olyan.
Ha bármi lesz,
megfogom a gombját.
Az egyiket, a másikat.
Mint aki kéményseprőt lát.




A belátás bánata, vidámsága
mindent úgy beleng.
Pormacskák, hálók,
színváltó ügyek.

Mint akit visszavontak,
nevetek, mosolygok.
Ha mégis én maradok, szó-
fa a szobában, utolsónak,
az sem baj, az sem furcsa.
S mi van akkor, ha valami
furcsa?

Visszavont átkok szobája.
Visszahívták, mint egy dolgot.
Vagy talán engem hívtak vissza,
mintha már jártam, martam
volna erre, koptattam volna
itt a kárpitot.

Őszintén szólva, elfordul a szoba,
hátat mutat nekem, aztán hasat,
s annyi mást, körbejár, mint az óra,
vagy egy bohóc, egy maskarás.
Találok is sok szőranyát.

Mint egy váróban, egy tranzitban,
ez a szoba szót csinál.
Beszédes a kavalkád.
Nyüzsgésével bebáboz
engem s a közös tudást.
Jó itt ülni. Pihen a láb.
Lehet, hogy vak az ablak,
bebábozódott,
annyit nézett, látott már.

Kegyetlen, sprőd textil nincs sehol,
csak krémes kelmék, süppedős pamut.
Ebből a szobából kell még,
de nem ez a jó szó, itt nincs erőlködés,
inkább a nem akarás diadalára
emlékeztet ez az egész ingerlő
részletesség.
Zubbonya van a csendességnek,
de nincs kényszer,
néha csilingel és mindig emlékeztet,
mint pulton a csengő.



Dohányszagú, piros-fekete huzatok,
pokrócok, lótakarók, puffok.
Annyi mondat van itt,
mondattal átitatott kárpit.
Mondatitatta. Mondatalatti.

Ott az élet az asztalon.
Az asztal az egy dolog:
table or a desk: nem ezen múlik,
itt nem szuperál semmi betanult.
A nyegleséget el kell bocsátani.

Briliáns belső, végre nem kell látszani.
Kicsinyít a szoba, mint egy jelző.
Ír, lengyel, magyar és kopt falak,
csehszlovák fotel, abbesszín szavak:
akkora eséllyel értik egymást,
mint én őket. És az akkora most pont
elég lesz. Az akkora az most a nagy.

A függönyök, tapéták, akár az indigók:
nem látom a (szoba) végét.

Cigiznék, matatok, zsebezek,
apa paklija van a zakómban.
Ez hogy lehet? Nem firtatom.
Ezékiel: ez ugrik be.
Éhséget halmozok fölétek,
és eltöröm köztetek a kenyér botját.

Szóval apa: itt van az eltűnt órája is,
az a sárga kalapos, amiről lemondtam,
s azóta is nagy fejével kísért.

Ezek a dolgok mind szavak?
Érintéses kárpit. Jó jelek.
Ezért és ezekkel megyek.
Érzékelni mindent minden alatt.
Párhuzamos világok. Többes számok.
A szók alatt vagy felett.
Dolgok, rétegek, szférák, hálók, hártyák.
Pakolom egymásra a sok világot,
fagylaltos kanállal, mintha vidám
triciklin ülnék medvejelmezben.

Magázódó szoba. Van itt valami vezérség.
Itt hegedűtok is lennék,
karperec, kalapdoboz,
bármi semmi-ség. Angol kölni,
ajakír, bármi, szellemmozgató szobaszél.
Itt a legtöbb dolognak, holminak
Bármi a neve.
S minden hallgat is a nevére.
(Majdnem azt írtam: medvére.)
Nem fáj a neve. Nem fáj az enyém sem,
ernyőt kap, mint a lámpa,
kiinteget alóla, kinevet a maga ablakán.

Sorompós szoba. Szép, mint egy sorompó:
itt ilyenek jutnak eszembe, meg az óra
rigolyája, a dolgok esti lélekvándorlása.
Nem múló márkák világítanak, meg az óra,
az sem múlik, csak piszokul követ.
Amott egy bánatbarna málha, felveszem,
mint az óra, járok vele körbe más helyett.

Rossz lehet egy szobátlan kísértetnek,
nincs hol pihennie. Itt átlátok magamon,
mint egy szellemen, de rég vártam erre.
Száz meg száz, ezer darab ideje.
Ezredes váró:
ezt suttogják a bútorok, a dolgok.
Itt nem fog a rossz.
Korlátot már én sem fogok.

Szerzek sok lovat, rájuk kötöm a szobát,
ezt a sok, egymást alátámasztó kis fülkét,
amikből a szoba, mint a Rubik, összeáll.

Angol, ír, csehszlovák, szerbhorvát,
itt nem ér a nyelvem.
Nem ér el ez a kattogás, ketyegés:
az óra rigolyája nem zavar,
hiába nagyzol vagy vág fel.
Mutatós vándornak hívom,
és emlékeztetem rá,
hogy itt sok idő van.

Van egy szekrény, s igen, a szekrényben esik.
Hallom az esőt, érzem a szagát, a szárnyait,
és semmi késztetés, hogy kinyissam.
Nem lesem meg már a titkokat.

Butuska minden. Itt nem kell terv, idő se kell.
Terv: egy cigit hívtak így.
Egy paklit. Márkaemlék. Emlékrúd. Emlékház.
Emlékrudakból emlékágy.
És engem megkínál.


Szeppent vagyok, mint akit kínáltak,
megkívántak.

A visszavont átkok szobája
bolygós, bújós és sorompós.
Senki szféráját nem szabad
megsérteni,
mintha ezt is mondaná.
Egyetértő hely. Sírni hagy.

És én végre elnézést kérek,
egymás után: kerek elnézéseket,
és a főpincér felírja mind,
míg Wartburg hangján szuszog,
egy olyanén, amibe beszorult
egy nagy család.
Beletuszkolt kicsinység és nagyság.
A Wartburgban sokszor felkelt a Nap.
Tudom: más nem hibás.
Jó itt. Mintha bárpultnál ülnék,
és nem kell rendelnem semmit,
bármihez van, csak úgy van
egy-egy szívószál.

Itt kartávolság van,
ölelhető közelség, ismerősség, eső
és jótét.
Egy jótett helyébe leülnék,
és azt hiszem, el is férnék,
pedig hosszú vagyok, mint egy álom.
Ismerősnek tűnik, ismerős esőnek.
A dézsát tudom, honnan öntik.
Megadnám magam neki. Ha valakinek,
hát egy kiadós esőnek.

Találó vagy: egyszer ezt mondták,
de most magamnak pisszegek,
mástól már nem kell a kommentár.
Ünnepi vagyok,
mint gyerek szemében
a trafikos papák.