×

A titokzatos Esti Kornél

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

Rónay László

2011 // 12
Sokáig úgy képzeltem, hogy megyek-megyek az utcán, egyszerre szembejön a másom. Huncut mosollyal, kissé lomposan, de nem kétséges, ő én vagyok, én pedig ő. Aztán némiképp módosult az elképzelésem, s kezdtem úgy látni ezt a különös férfiút, amint fityiszt mutat azoknak a polgári előítéleteknek, amelyeket oly fontosnak érzünk, már akik egyáltalán fontosnak vélik őket. Gúnyosan mosolyog, míg a halkéssel bajlódunk, aztán benyúl a tálba, kézzel kivesz egy filét, és általános döbbenetet keltve szájába tömi. Majd… – de nem ragozom tovább. Ez a felejthetetlen alak újra meg újra felbukkan, némelyek rosszallóan csóválják fejüket tettei láttán, mások lelkesen tapsolnak: igen, így is lehet és érdemes élni.

Az első igazán jó szavakat Bóka Lászlótól hallottam róla az egyetemen. Igaz, nem elsősorban Esti Kornél állt Kosztolányiról tartott órái középpontjában, hanem Heller Ágnes dicstelen könyve az erkölcsi normák felbomlásáról, Kosztolányival a célkeresztben. Heller Ágnes nem kevesebbet állított, mint hogy Kosztolányi művészete a nihilizmus és relativizmus „példatára”. Ez az állítás elképesztett. Azt a meggyőződésemet erősítette, hogy a bölcselőket kevés humorérzékkel áldotta meg a Teremtő. Kosztolányit – és Esti Kornélt – enélkül nehéz megérteni. A szigorú tanító nádpálcájával hadonászik, összevonja szemöldökét, s a kiátkozás szavait fogalmazza, miközben Esti Kornél szamárfület mutat neki.

Ezek a szentségtörő gondolatok aközben ötlöttek fel bennem, míg az Esti Kornél kritikai szövegét Veres András minden dicséretre érdemes kiadásában olvasgattam. Mondhatnám bravúrosnak is ténykedését, hisz bámulatos biztonsággal közlekedett a szövegváltozatok erdejében, a különféle Esti-novellák egymást követő sorában, s mint a megelőző kötetben, az Édes Annában, itt is nyomon követi a mű befogadástörténetét, amelyben a legkülönfélébb, olykor egymásnak homlokegyenest ellentmondó értékítéletek születtek. Hogy az általa véglegesített szöveg lesz-e alapja a mű további kiadásainak, abban – sajnos – kételkedem, hisz a rossz, de futó szövegek utánnyomása egyszerűbb és olcsóbb, holott az oly népszerű író mindenképp megérdemelné, hogy művei úgy jelenjenek meg, ahogyan ő, s nem a szövegei mai kiadói „véglegesítik”.

A könyvről megjelenésének évében, 1933-ban több mint harminc bírálat, ismertetés jelent meg, köztük Babitsé a Nyugat Könyvről könyvre rovatában. Rég megfakult már nagy barátságuk, Babits nem is lelkesedett a műért. Annál nagyobb elismeréssel írt róla Németh Andor A Tollban, s talán az ő szempontjai voltak a legtalálóbbak. Érdemes eltűnődni, hogy egyenetlen-e a mű, amint Németh László gondolta, s hogy ennek részben a főhős egyéniségének megváltozása-e a magyarázata. (Megkérdeztem a kötetet és Kosztolányi szemléletváltását a Magyar Kultúrában kritizáló Ijjas Antalt, tulajdonképpen mi a fő kifogása, ő is olyasmit dörgött el jellegzetes raccsolásával, amit Németh László egyértelműbben fogalmazott meg: hogyha a művet egy regény mozaikjának tekintjük, kiváló és gyengébb részek váltakoznak benne. A Magyar Kultúra szokásos hangneméhez viszonyítva Ijjas írása nagyon toleráns volt, készséggel elismerte Kosztolányi kvalitását.) Németh László általában erős fenntartásokkal írt Kosztolányiról, a Tanu hasábjain ebben az ismertetésében azokat a fejezeteket emelte ki, amelyek leginkább a költőt reprezentálták, a „filozófiája” nem nyűgözte le. Valószínű, hogy Kosztolányinak nem is volt bölcseleti mondanivalója, erre utal az Esti Kornél énekében: „Hát légy üres te s könnyű, / könnyű, örökre-játszó, / látó, de messze-látszó, / tarkán lobogva száz szó / selymével, mint a zászló, / vagy szappanbuborék fenn, / szelek között az égben, / s élj addig, míg a lélek, / szépség, vagy a szeszélyek, / mert – isten engem – én is, / én is csak addig élek. // Menj mély fölé derengni, / burkolva, játszi színben, / légy mint a semmi, / te minden.”

Babits alighanem épp ettől a könnyedségtől, a mélység ironikus megvetésétől idegenkedett, ezen már korábban is összekülönböztek. Kosztolányit nyilván felbosszantotta a kritika „híg” jelzője. Gellért Oszkár erről szóló híradása nem feltétlenül hiteles; tény, hogy a hajdani fegyvertársak irodalomfelfogása merőben különbözött egymásétól. Kosztolányi a Veres András által felszínre hozott, 1930-ból való Műhelytitkokban ekként összegezte a sajátját: „Lehet, hogy a búvár a tenger fenekén kotorászva fölhozott egy marék iszapot, bemaszatolva magát vele. Azok, akik igazán mélyek, mások. Azok a tintatartójuk fenekére ereszkednek le. Azoknak sikerült valami, nem tudni, hogyan. Minden remekmű mélysége hasonlatos a tengeréhez, melyet csak a felületen észlelünk, vagy inkább sejtjük a ragyogó fölszínen, a türemlő, játékosan-illanó hullámokon, melyek roppant titkok fölött könnyedén gördülnek tova és dalolnak.”

Fölösleges nyomon követni Babits és Kosztolányi nézeteltérését, hiszen annak személyes motívumai jól ismertek. A Nyugat tekintélyes munkatársai sem azonosultak Babits véleményével: a kiváló irodalomértő Schöpflin Aladár egészen más szemszögből elemezte az Esti Kornélt. Vizsgálatának középpontjába a lélektani indítékokat állította. Szerinte a műben az önvallomás igénye fogalmazódik meg: írója azokat az anarchikus erőket ábrázolja, amelyek a lélek mélyén rejtőznek, s megfékezésükből művészet sajtolható ki. Elismerően szól Kosztolányi művészetének egyik legfontosabb eleméről, a játékosságról. „Az Esti Kornél esetében a játék az élet és világ gyökér-kérdéseivel folyik. A játszó ember grimasz-mosolya, néha ideges kacagása mögött egy új bánat vonaglását érezni. A játszó ember azzal teszi kibírhatóvá ezt a világot, hogy játékká komplikálja és egyszerűsíti. A forma bravúrján, a stílus ragyogásán túl ez az új bánat, igazi Kosztolányi-bánat teszi az Esti Kornél könyvét feledhetetlenné.”

Németh Andor, aki talán a legérzékenyebb méltatást írta a műről, észrevette benne azt a jellemzőjét, ahogy írója az izmusokat meghaladva „a megújulás lehetőségeit kereste”. Joggal emelte ki Veres András Németh Andornak azt a meglátását, hogy az író korai műveinek esztétizálódásától való „eltávolodását” kívánta érzékeltetni. „Esti Kornél alakjában egykori önmagát sikerült szembeállítani azzal, akivé vált…” Esti Kornél és a világ viszonya a bírálatok fontos eleme, így jó néhányan saját világszemléletük igazolását vagy tagadását (Babits és például Kunszery Gyula) érzékelték a novellákban. Voltak, akik nem fogadták el, hogy a világot csak „föntről”, ironikus mosollyal lehet kibírni, ilyen volt Babits; mások a hit tagadását gondolták vezérszólamának, ezért bírálták, mint Kunszery Gyula. Ismét mások a humort és iróniát épp orvosszernek tekintették, amely megajándékozza az embert azzal az érzülettel, amelyet más irányt mutatva, más kiváló szellemek – például Kerényi Károly és követői – is kiútnak tekintettek. Végelemzésben annak tekinthetjük Kosztolányi híres ellentétpárjában a „homo aestheticust” is, aki a „homo moralisszal” ellentétben nem hangoztat hamis jelszavakat, amelyekre hivatkozva elnyomhat és kifoszthat másokat.

A friss szenzációt követően természetesen megcsappant a mű iránt tanúsított érdeklődés. Noha az író számára jelentős kitüntetésnek minősülhetett a Weiss Fülöp-jutalom elnyerése, a bírálóbizottság egyik tagja, Császár Elemér az Alszeghy Zsolttal és Szinnyei Ferenccel együtt fogalmazott indoklásban megismételte, amit az Édes Annáról írt kritikájában is szóvá tett, hogy a gyilkosság „érthetetlen”. Ő már a mű megjelenésekor sem tudott mit kezdeni azzal, hogy a cselédlány megöli alkalmazóit.

Érdekes, kivált a mából visszatekintve, Kerecsényi Dezső írásának egyik mondata, amely szerint „[n]em volt népszerű, de népszerűtlen sem”. A sors furcsasága, hogy az az író, aki vezérségre vágyott, s kijelentette, hogy Magyarország őt fiaként becsüli, halála után a Tengerszem elbeszéléseivel lett igazán olvasott, s jó néhány esztendővel a novelláskötetek után a legnépszerűbb költő, a magyar próza csúcspontjára emelt alkotó, s prózájának csúcspontját sokan épp az Esti Kornélban látják. Az irodalomban nem ritka, hogy egy jeles írót újra felfedeznek, de ilyen diadalmas visszatérésre alig-alig van példa. Sík Sándor, aki, mondhatni, baráti kapcsolatban volt az íróval, felismerte ugyan nagyságát, és bölcsészdoktori témának adta, de mind Szegzárdy-Csengeri József, mind Baráth Ferenc értekezése életműve más területeire is összpontosított, s jelentős irodalomtörténészek Kosztolányi életművét méltató tanulmányaiban sem esik találó szó az Esti Kornélról. Veres András kivételként hivatkozik Gönczy Gábor tanulmányára (Protestáns Szemle, 1943/8. 250–251.). Az általánosságokat tartalmazó recenziók sorából „kivétel Gönczy Gábor írása, amely igen pontosan jelölte ki Kosztolányi művészetének néhány alapvető sajátosságát, s nemcsak kitért az Esti Kornélra, hanem még az életműben betöltött szerepéről is fontos megállapításokat tett”. Találó megfigyelésekkel gazdagította a novellaíró Kosztolányi portréját a poétikai szempontokat érzékenyen megfigyelő Kenyeres Imre is. A kivételes beleérzéssel Kosztolányihoz közelítő Devecseri Gábor keveset szólt az Esti Kornélról, holott alkatához is közel állhatott alakja.

1945 után készült az a doboz, amelynek felirata a lekezelő „polgári író” volt, s ennek legalsó részébe került Kosztolányi életműve. Hosszabb szünetet követően jelent meg novellaválogatása, melyben nyolc fejezet szerepelt az Esti Kornél-kötetből; erről a kiadásról egyetlen mértékadó bírálatot (Szabó Edéét) említ Veres András. 1957-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó három kötetben adta ki Kosztolányi novelláit, alkalmat adva Sőtér Istvánnak, hogy érdeme szerint méltassa írásművészetét: „Kosztolányi novellái igazi költészettel és mély értelemmel főként az Esti Kornél ciklustól kezdve telnek meg – írta a többi között. – […] Az Esti Kornél-, a Tengerszem-korszak Kosztolányijánál nagy változás megy végbe: világa megtelik szeretettel, könyörülettel – az ötletek hidegsége, villogása helyébe megértés, az együttérzés melege lép… A kisember, a nagyváros valódi képe: íme, az író legkedvesebb témája – olyan téma, melyhez nem csak ismeret, de a szeretet köteléke is fűzi.” Jóval hűvösebb Pándi Pál bírálata; szerinte Kosztolányinak csak illúziója volt, hogy „az estikornélság kiszabadítja kötelékei közül”.

Heller Ágnes 1957-ben kiadott könyve (Az erkölcsi normák felbomlása) Kosztolányi életművének etikai szemszögből történő vizsgálatával azt bizonyította, nem feltétlenül szerencsés, ha a filozófus mond ítéletet az irodalomról. (Ez Lukácsra, mesterére is érvényes.) Sajátos nézőpontból kiindulva azt bizonygatta, hogy Kosztolányit „prostituálta” a rendszeres újságírás (vajon hasonló meggyőződésre jutott korábban is, a Rákosi-korszak Szabad Népének olvasása közben?), „cinikus közömbösség alakult ki benne írásai tartalma iránt, az elv helyett csupán az elv megfogalmazása érdekelte”. (Rejtelem, miképp olvasta Heller Ágnes az író regényeit.) Mint említettem, Bóka László kelt Kosztolányi védelmére az Irodalomtörténeti Társaság 1961-es vándorgyűlésén elmondott előadásában, hasonlóképpen a XX. századi magyar irodalomról hirdetett kollégiumán, Kosztolányi leghitelesebb önvizsgálataként értékelve az Esti Kornélt. Bóka, Sőtér és a többiek tanulmányai és esszéi azt bizonyították, hogy sokkal jobban értik írótársukat, mint akik bölcseleti sémákba erőltetik a művészt és művét, s politikai meggyőződésük is belejátszik ítéletalkotásukba. Bóka legnagyobb érdeme a Kosztolányi mellett való kiállása és az Édes Anna méltánylása volt, az Esti Kornélt viszont meglehetősen ellentmondásosan értékelte. Lehetett ebben taktikázás is, de hogy a novellaciklus értelmezésében és értékelésében jottányit sem haladt előbbre – mint erre Kiss Ferenc is figyelmeztetett –, az tény. Kiss Ferenc a hatvanas évek végétől vezérszerepet játszott a Kosztolányi-kutatásban, joggal elemzi kiemelten a Fordulat című fejezetben tanulmányait, majd Az érett Kosztolányi című monográfiájának idevágó részeit Veres András. Kiss Ferenc esetében külön méltánylást érdemel az a tény is, hogy ízlésétől elég távol állt hőse, mégis beleéléssel és nyitottan értelmezte műveit, s számtalan fontos megfigyelés, sok adat feltárása fűződött tevékenységéhez. Kosztolányi lírájának emelkedésével párhuzamos jelenségként értelmezte az öntanúsítás szándékával meglepő formában írt Esti-novellákat. Jól látta, hogy – Bóka véleményével ellentétben – a novellák hajdani olvasóikat nem borzasztották el „gátlástalan cinizmusukkal”, hiszen azonosulhattak az író szándékával, mely nem a drámai leszámolásban, hanem ellentétes érzések harmóniateremtésében érte el csúcspontját. Kitűnő megfigyelése volt a ciklus „mosolygó nihilizmusának” érzékeltetése, amely azonban semmiképp sem az erkölcsi normák felbomlását vagy tagadását jelentette, hanem humorral oldott életszemlélet bizonyítékai.

Az 1970-es évek elején értékes megfigyelésekkel gazdagította a Kosztolányi-irodalmat az író prózájával foglalkozó könyvében Bori Imre, aki érezhetően szintézisteremtő szándékkal szólt a novellákról, színpadi művekről és töredékekről. Úgy emlékszem, ez a kitűnő könyv itthon kevesebb méltánylást kapott, nem épült be szervesen a hazai gondolkodás folyamatába, holott Bori Imre, mint minden művében, eredeti meglátásaival előkészítője volt azoknak a kutatásoknak, amelyek a Kosztolányi-próza s benne az Esti Kornél poétikai jellemzésére (is) törekedtek.

A Kosztolányi-életmű értékelésében megmutatkozó szemléletváltás okait Illyés Gyula tárta föl a szabadkai Üzenetben: „A lényeg az, hogy korszakunkban egész Európában mindenütt áttolódott az etikai értékelés az esztétika irányába… Az esztétikai szempont lett úrrá, ahogyan látom, például csaknem az egész francia lírán, az új regényen. Már nem is érdekes, mit mondanak, csak az, hogy miképp. Teljesen a mallarméi irány győzött, tehát a játékosság, a szemnek való. A maga módján Kosztolányi is vátesz volt; a művészi jövőt jobban megérezte, mint Ady és Babits, mert lám, a jelen a homo aestheticusra néz.”

Hatalmas fordulatot hozott Szegedy-Maszák Mihály két változatban (1980-ban bővítette 1978-as írását) megjelent tanulmánya, amelynek radikális újdonsága abban rejlett, hogy az Esti Kornélt „nyelvi megformáltsága felől vizsgálta”. Valóban szenzációt jelentett ez a megközelítés, de hasonló izgalmat hozott Ottlik Géza Kosztolányi novelláiról írt tanulmánya is, amelyben a megformáltságban és a mondanivalóban kifejezett szigorú és következetes erkölcsiségről írt. Esszéjének s az abban megnyilvánuló szempontoknak bízvást ösztönző hatása volt a következő nemzedékek legjobbjaira, akik az Iskola a határont a modern magyar próza alapművének, magát Ottlikot pedig enigmatikus írónak tekintették.

Szegedy-Maszák egyik döntő felismerése volt, hogy a novellákban az író meghaladta a lélektani prózát. „Minél jobban megerősödött abban a hitben, mely szerint a nyelv nem a közlés eszköze, hanem a tudat létezési formája, annál kevésbé a lélektani hitelességet kereste regényeiben. Esti Kornél alakját nem lehetett beilleszteni a lélektan segítségével megformált jellemeknek előre megtervezett sorába, másféle jelrendszert, a szöveg fölépítésének nagyobb szabadságát kellett létrehozni, melyben központi szerepet tölthetett be olyan szereplő, ki még álmában is szavakkal bíbelődik, akinek tudatában nincs olyan mély réteg, ahol a nyelv csak szabályozná, s nem alakítaná a belső történést.” Szegedy-Maszák Mihály szerint Kosztolányi pályáján fordulatot jelentett az Esti Kornél nyelvszemlélete: „Kevés olyan mű akad a magyar irodalomban, melynek világképében annyira nagy súllyal esnék latba a nyelv megítélése, mint az Esti Kornélban. Érthető ez, hiszen keletkezésekor íróját erősen foglalkoztatták a nyelv mibenlétének kérdései. Esti Kornél olyan játékot lát a nyelvben, amelyet maguk a szabályok teremtenek meg, s olyan jelrendszert, amely egy egész kultúrát magában rejt.” Tragikus vagy játékos látásmód uralja a történeteket? – vetette föl a kérdést a tanulmányíró. Nehéz válaszolni. De hisz éppen e kettősségben rejlik izgalma s folytonos újraértelmezésének esélye.

A következő fejezetnek joggal adta a Diadalmenet címet Veres András. A nyolcvanas évek elejétől a kilencvenesek végéig tartó periódusban az Esti Kornél már a gimnáziumi tankönyvekben is szerepelt. Újvidéken Tanulmányok címmel öt jelentős írást közöltek az íróról, köztük a Veres András által kiemelt szellemes, továbbgondolásra érdemes Jósvai Lídia-tanulmányt, Az Esti Kornél ars poeticáját, melynek megállapítása szerint a költő és az ember egységének gondolata hatja át az egész ciklust. „S hogy nem kapunk Kosztolányitól a művészet egészét átfogó esztétikai rendszert? Emlékezzünk Esti Kornél kitörésére: »Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.«”

Két nagyformátumú irodalomtudós is foglalkozott Kosztolányival; Németh G. Béla és Király István. Az iskolateremtő Németh G. Béla megközelítésében a morális szempontok uralkodtak: meglátása szerint Kosztolányi mint erkölcsi lényt mutatta be az embert, mégpedig lényének mindkét oldalát, a jót és a rosszat egyaránt mérlegelve. A világot tehát nem jóvá, hanem jobbá kell tenni, úgy, ha mód nyílik az emberben rejlő, a jobbra irányuló adottságok megvalósítására. Persze ez a folyamat szükségszerűen véges, ahogy az ember élete is az.

Király István Kosztolányija „vita és vallomás”, némiképp önrevízió, Kosztolányival történő korábbi szembefordulásának magyarázata és újraértékelésének kísérlete. Alighanem az ő elemzése nyomán érthetjük meg igazán a Babits–Kosztolányi ellentétnek az Esti Kornél értékelése kapcsán történt betetőzését. Kosztolányi számára ugyanis Esti Kornél megteremtése nem játékos ötlet, hanem „világnézet, szépirodalmi mezbe burkolt filozófia, én- és létmagyarázat, önlegitimáció volt”. (Talán nem jogtalan az a feltételezés, hogy az akkoriban „a marxizmus reneszánsza” lehetőségét kutató professzor számára is egyfajta önlegitimációt jelentett Esti Kornél magatartásának és gondolkodásmódjának részleges elfogadása.) A mű forrását az Ady-revízióban kereste: „Az önmagával való számvetés igénye, a saját életén való eltöprengésvágy hozta előtérbe ezt a figurát. Meg akarta fejteni rajta keresztül az én az egyéniséget, az író önmagát.” Izgalmas elemzésének végkövetkeztetése is tanulságos. „Tragédiaérzés s ironikus felette lebegés, melybe azonban az ösztönös életszeretet következtében, az azzal együtt járó elemi etikai készségek hatására belejátszott két, az énen túlmutató, a világ – a másik ember és a természet – felé utat mutató érzés: részvétetika és vendéglét-tudat.”

Poszler György Esti Kornélra is hivatkozva, a műből is merítve bizonyítási anyagát, öt vonást rajzolt Kosztolányi arcképéhez, melyek mindegyike igen lényeges adalékokkal járul hozzá az életmű megértéséhez. Ezek: lázadás, játék, ellenkultúra, veszélyérzet és az action gratuite jelenléte. Remek elemzését adta a játék személyiségőrző és -kiteljesítő funkciójának, értékvédő szerepének.

A kilencvenes évek sok és találó tanulmánya, elemzése közül Balassa Péter A bolgár kalauza tartalmazott revelációt, Szitár Katalin pedig egészen új szempontokat adott remek tanulmányában az Esti Kornél-novellák értelmezéséhez. Esti Kornél „olyan hős, aki nem csupán életének adottságain belül áll, hanem kívülállóként is tudja nézni azokat – egyszerre átélő és értelmező szubjektum. Élettapasztalata viszont egyáltalán nem (még a fikció keretei között sem) materiális, hanem nyelvi természetű tapasztalat. Azt a különbséget látja meg, amelyet mások nem; viselkedése a létről szóló beszéd konvencionalitását s inadekvát kliséit veszi célba. S mivel ez az eltérés nem a beszélők szándékának következménye, működése automatikus… Az Esti-történetek lényege, hogy hősük tudatosan a valóság és nyelv közti »résben« él.”

Az új évezred első évtizedében íródott tanulmányok azt bizonyítják, hogy Kosztolányi prózájából napjainkban is az Esti Kornél a legnépszerűbb. Persze egyetlen életművön belül is vannak hullámhegyek és hullámvölgyek – Bodnár Zsigmond ezzel a metaforával érzékeltette korszakok irodalmi változásait –, bizonyos azonban, hogy ez a ciklus talán épp sokoldalúsága, talányos létfelfogása miatt egy ideig még a csúcson marad. Ezt segíti a kritikai kiadás és Veres András példamutatóan alapos tevékenysége is, mely e kötetben is megnyilvánul. (Kalligram, 2011)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben