×

A pad

Meskó Bánk

2011 // 12
Dr. Hajagos Árpád emlékére

A férfi fiatalosan, könnyed lépésekkel haladt az enyhe lejtésű földúton, mely a magas partra vezette, fiatalsága, boldog óráinak színhelyére. Útközben arra gondolt, milyen régen járt itt fenn a hegyen, milyen régen látta innen kedvelt tengerét, a Balatont. Miért nem jött fel ide? Mi tartotta őt távol ettől a gyönyörű látványtól, ahol a színek szinte percről percre változnak a nap járásától és a felhők különleges, kiszámíthatatlan játékától függően, ahol a madarak megmagyarázhatatlan ívű pályákat szántanak az égbolton, ahol a szél hol neszezve, hol dörögve, harsogva jelzi, hogy én is itt vagyok, és ha kedve támad, magasba repíti a kora ősz jeleit, a fák alatt téli álomra készülő avart, a barnába sárgult, még itt-ott fáradtan zöldellő leveleket – nem tudta megmondani.

Vénasszonyok nyara volt, szeptember vége. A férfi látta, érezte, hogy a nyár maradni akar, nincs kedve átadni helyét az ősznek. A közeli templom harangja megkondult, dél után a harmadik órát ütötte el.

Tudomásul vette, hogy egy kicsit fújtatott, mire felért, tudomásul vette, hogy már nem fiatal, bár öregnek sem érezte magát. Korosodom – gondolta magában.

A látvány meglepetéssel hatott rá, korábban hol fiatalon hosszú órákon keresztül álldogált, vagy ült a fűben, most egy kőpad állt, mellette egy kőkereszttel, rajta a szenvedő Krisztussal. Elszégyellte magát, hogy nem is tudott ezek létezéséről, felállításukról. Mentségére, sok munkájára, elfoglaltságára gondolt, de valójában szánalmas védekezésnek tartotta ezt maga is. Kik állították ezt ide? – a helybeliek vagy a környéken a régi házakat felvásárló németek? Nem tudott válaszolni. Tekintetét a feszületre emelte, és egy, a gyermekkor mindennapjaiban elhangzott imát rebegtek el ajkai: Ó, édes Istenem, hálát rebeg lelkem, hogy egész napon át úgy szerettél engem…

Körbenézett, egyedül volt. A csend, a magány most különösen jólesett lelkének. Egyedül akart lenni, egyedül akart beszélgetni az őt körülölelő természettel. Leült a padra, annak közepén helyezkedett el, de aztán lassan félrehúzódott a pad széléhez, hiszen a padok nem egy személynek készülnek. A padok társkeresők.

Ismerte a Balatont, hétvégéken mindig kint volt a tavon, vitorlázott. És most mintha új távlatokat fedezett volna fel, repesett a lelke, szemei, mint a fényképezőgép optikája, nyelték, habzsolták a látnivalókat. Ismerte az égboltot, a felhőket, a hófehér bárányfelhőktől a sötéten tornyosuló viharfelhőkig, de most meglátta az ismeretlen kezet, mely a hatalmas kék vászonra, az égboltra festi csodálatosabbnál csodálatosabb képeit, a színek kavalkádját, melyet mi emberek hol túláradó örömmel, lelkesedéssel, hol pedig elképedve, félelemtől reszketve látunk, szemlélünk mint mindennapjaink valóságát, a végtelen nyugalmon át a tomboló viharokig, a mindent adó szeretettől a gyűlöletig.

A férfi nem tudott betelni az égbolt csodáival. Aztán lassan tekintetét a tó felé fordította. A tükörsima vízen a nap ferdén sütő sugarai széles utat formálva messze vezettek a távolokon által, különös, magas hullámhosszra emelve a férfi hétköznapi gondjaiban botladozó lelkét. Ki tette ezt, ki volt ez a varázsló? – kérdezte Kosztolányi szavaival.

Ismerte és számtalanszor látta a felbukó halak játékát, de csak most fedezte fel ebben a játékban a pajkos incselkedést, a tréfát, az önfeledt szeretetet, s hogy ehhez a játékhoz, földi életünkhöz legkevesebb két ember szükséges, két ember az elengedhetetlen feltétele – egy férfi és egy nő –, mely a jövőnk záloga.

A férfi átszellemülve csodálta a most felismert valóságot, Isten földi ajándékát. Kós Károly kilencvenévesen elhangzott szavai jutottak eszébe. „Én megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott, a családot és az egészséget, és az Istennek azt a sok-sok szép ajándékát, amit az emberek nem tudnak elrontani, megcsúfolni, amit minden ember ingyen kap ajándékba, csak a szemét kell kinyitni a meglátására, fülét a meghallására, lelkét a befogadására.”

Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy egy úr állt meg a pad előtt. Csak a kérdésre riadt fel: Leülhetek? Tessék, parancsoljon, felelte. Köszönöm! Az úr leült, egy szót sem szólt, hallgatott. Majd fekete rongy iszákjából egy mappát vett elő, és csendesen olvasni kezdett. Ha egy lappal végzett, letette maga mellé a padra. A férfi félénken megkérdezte: Megnézhetem? Tessék, nyugodtan – felelte az úr. A férfi kezébe vette a lapokat, versek voltak rajta. A magyar irodalom gyöngyszemei, Aranytól Kosztolányiig, Vörösmartytól Adyig, József Attilától Nagy Lászlóig, Pilinszkyig, Reményiktől Dsidáig. Boldogan olvasta őket. Ady egyik versét többször is elolvasta, s a végén már kívülről mondta: A batyum a legsúlyosabb nincsem, az utam a nagy nihil, a semmi, a sorsom menni, menni, menni, s az álmom az Isten. Vele szeretnék találkozni az álmommal, nagy bolond hitben, s csak ennyit szólni: Isten, Isten és újból imádkozni.

Az idő szárnyakon repült. A torony órája hatot ütött. Az úr papírjait iszákjába süllyesztve lassan felállt, a férfi felé fordult és kicsit meghajolva csak ennyit mondott: Köszönöm a helyet! Isten áldja! A viszontlátásra! És lassan megindult lefelé a hegyről.

Ettől a naptól kezdve, anélkül hogy megbeszélték volna, mindennap három óra tájban ott ültek a padon. Most már a férfi is egy kis fekete aktatáskát hozott magával, melyben kézzel és géppel írt papírlapokon a számára mindennél kedvesebb versek, gondolatok, idézetek szerepeltek. A lapokat egyenként az úr mellé helyezte, aki lelkesen kezébe vette őket, és figyelmesen, átszellemülve olvasta azokat. Nem beszéltek. A csendet csak a kicserélt papírlapok zizegése törte meg. Így ültek csendesen napokon át egymás mellett, mégis beszélgetve, kicserélve gondolataikat a világról, földi életünkről.

Az egyik délután különös látványra figyeltek fel. Két madár, alig húsz-huszonöt méter távolságra tőlük, különös koreográfiát adott elő. Egymás mellett repülve, szinte a két ember feje felett megálltak, egymással szembefordulva csőreiket a másik nyakához érintették, mintha csókolták volna egymást, aztán egy méterre szétváltak, szembefordultak, és csiviteltek, énekeltek, trilláztak. Majd egymásnak hátat fordítva elrepültek. Kisvártatva ugyanazon a helyen, szinte gongütésre, egyszerre megjelentek. Az egyik madár csőrében jól láthatóan egy kis földigiliszta volt. A másik madár finom mozdulattal lecsípte a kis állat fele részét, melyet jókedvűen elfogyasztva szárnyai mozgatásával köszönt meg. Még egy pár másodpercig beszélgettek, trilláztak egymással, majd egy kört leírva a két férfi feje fölött, végleg elrepültek. Látta őket? – kérdezte az úr. Igen, csodálatos volt, szinte megmagyarázhatatlan – felelte a férfi. Az úr iszákjából egy hordozható, fülhallgatós CD-készüléket vett elő. Bekapcsolta, és a férfi felé nyújtotta: Massenet Meditatiója. A férfi fülére illesztette a fülhallgatót, és áhítattal hallgatta a fantasztikus hegedűjátékot, a páratlanul szép zenét. Szemei könnybe lábadtak, a felhőtlen boldogság, az öröm könnycseppjei gördültek végig az arcán. „Köszönöm, uram! Az Isten tenyerén éreztem magam” szavakkal adta vissza a készüléket.

A toronyóra hatot ütött, az úr felállt, és a szokásos „Isten áldja! Viszontlátásra!” köszöntéssel lassan elindult. A férfi még maradt egy pár percig, hálát adott az Istennek ezért a különös, szép napért, e páratlan ajándékért, Isten két kis madárkájának bemutatójáért, különös játékukért és az ahhoz kapcsolható zene szépségéért.

Másnap a férfi már fél háromkor ott ült a padon. Egy kis kosárkában egy üveg Szentgyörgyhegyi Rizlinget hozott egy üveg szódával és két pohárral. A toronyóra már a hármat is elütötte, de az úr még nem jött. Elmúlt a négy, majd az öt óra is, de a pad bal oldala üresen maradt. A férfi csalódottan ment le a hegyről. Az úr másnap, harmadnap sem jött. A negyedik nap egy kedves, ősz hajú asszony állt meg a pad előtt. Szabadkozva szólította meg a férfit. Ne haragudjon, Ön az, akivel a férjem naponta három órakor itt szokott találkozni? Igen, én vagyok – felelte a férfi. A férjem üzeni, ne haragudjon, hogy nem tudott eljönni, de kibicsaklott a bokája, és rögzítő kötéssel pár napig feküdnie kell. Az a kérése, hogy holnap a szokásos időben, ha teheti, látogassa meg. A faluban, az Arany János u. 24-ben lakunk. És még azt üzeni, hogy nagyon várja, mert eddigi életében senkivel nem tudott úgy elbeszélgetni, senkivel nem tudta úgy megértetni magát, mint Önnel. Ugye eljön? Boldogan! – mondta a férfi. Az asszony elköszönt, és lassan megindult lefelé a hegyről. A férfi még ott maradt a padon, és átértékelte korábbi gondolatait, hogy ehhez a játékhoz, földi életünkhöz legalább két ember szükséges – egy férfi és egy nő. Nem. Kell még egy harmadik, egy negyedik, talán még több is, az önzetlen, mindig segíteni kész barátok, akikre életünk bármely percében számíthatunk, akik önzetlenül megfogják a feléjük kinyújtott kezünket. A férfi felállt, tekintetét még a csodálatos mennybolt felé fordította, aztán Ő is megindult lefelé a hegyről. Tudta, hogy másnap délután fontos találkozója lesz…

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben