×

A kapustestvér és a csodalabirintus

Szigethy Gábor: Évezredtöredék

Tallós Péter

2011 // 12
Egyetlen reményünk a múlt. Hányszor hallhattuk húsz-huszonegy évvel ezelőtt Szigethy Gábor szájából „a múltunk, a mi legfőbb reményünk” mondat átfogalmazását! Reminiszcencia Pilinszky Jánostól. De így „szigethysen” még tömörebb és töményebb – amint a szerző könyvének mottójául választott (szintén) Pilinszky-idézet képe is így kondenzálta elénk: „mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb tény, hogy röpülünk.”

Életútkutatók közelítenek úgy az emberélethez, hogy a hatvanharmadik (a háromszor háromszor-hetedik) életév után kapott életszakasz a jutalom idejébe tartozik. Jó esetben ekkorra már kiegyenesedett a labirintus. Hatvanöt év emlékezetkegyelmével megáldott időszaka már egy lehetségesen teljes emberi út körképe lehet: az 1945–2010 közötti évekre való visszapillantás óhatatlanul ennek a körképnek felvázoláskísérlete is lesz. Hogy 1945 korszakhatár a magyar történelemben, ma sem kérdés – de az is látszik: Szigethy Gábor életének egyik legjelentősebb, 1989-es ellenzéki kerekasztalos éve utáni (a harmadik) háromszor-hetedik, a 2010-es év is korszakossá alakulóban van.

A műfaji „hovatartozásról” az írás első ötödében többször hallunk. „Sajnos ez nem regény, így e történetben regényes fordulatok sem akadnak” – hangzik el Dajka Margit, Királyhegyi Pál, a gyermek Szigethy Gábor és egy ávós tiszt sorsának szinkronicitását fejtegetve. A szerző (a mesélő, aki márpedig igenis van!) ars poeticaként leginkább emléktöredékről, emlékszilánkról beszél: itt a „regény” első szakaszaiban nemegyszer érzékeltetve azt, hogy az ezekből az időfragmentumokból kirakódó „látható történetek” (Pilinszky) egymásnak ellentmondók is lehetnek. Ugyanakkor lényegmegvilágító pedagógiai tantörténetekben a tudós, a kutató-találó ember ars poeticája is felhangzik: „Évek múltán már nem láttam ilyen szórakoztatóan vidámnak az ötvenes éveket. De csak felnőtt fejjel tanultam meg, hogy egy-egy korszak roppant sokszínű, a nagy események árnyékában apró történések, szomorú és vidám hétköznapok húzódnak meg, a legkilátástalanabb pillanatokban is megcsillan az emberekben az életkedv, az élni akarás olykor rettenetes nagy erő, s egy korszak történetét nem csupán a hivatalos és történeti dokumentumok, de a mindennapi élet emlékei – levelek, naplók, tárgyak – és az emlékezet is őrzi. Sokszor sokszínűbben, mint a hivatalos és hivatásosabb történetírók elemző értékelései.” Van ennek valamilyen „tudományos botrány íze”; de éppen a művészi alkotásmódjából eredően a könyv élvezettel olvashatósága ebből az alapállásból is fakad. Valami lényegi.

S így, ha műfajilag meghatároznánk ezeket a nagyon jól felismerhető, jellegzetesen pontos, szinte alkatilag szikár és lendületes-tüzes mondatokból, ugyanakkor az ismétléses változataiban vissza-visszatündöklő, finom japáni gondolati rajzolatokból születő írást: (ismét szigethysen) leginkább időnovellának nevezhetnénk. Az idő, az elmúlt idő, a múló idő – az élő idő az, ami a tárgya az irodalomtörténész-művész örökös figyelemmérlegelésének.

Gyönyörű arányok mutatkoznak Szigethy írásának szerkezetében. Az első tizenkilenc „időnovella” a labirintusbolyongásból való híradás. A második felének tizenkilenc írása az állandóan egyenes úton haladásban látszó őrfák megpillanthatóságáról tudósít. A nyitó és a záró fejezet, a mindig (újra) eljövő múlt és az útmúltból születő jövendő részecskéi: hat-hatos, az oktaéderes megbonthatatlanság, a gyémántkeménység erejét adja. A szimmetria szépsége egyértelmű akkor is, amikor az ember rápillant az egymással szemben álló kétoldalas tartalomjegyzékre: tizenkilenc-tizenkilenc kis idő-gyémántocska. De az is szembeszökő, hogy a mű szerkezetében az aranymetszés arányai jelennek meg: az archaikus szerkesztési mód nyolc-öt-tizenhármas alapszámaival összevetve az oldalszámokat (százötvennégy, kilencvennégy, kétszáznegyvennyolc; első fél, második fél, egész terjedelem) – rövid számolás után kiadódik a már említett tizenkilenc mint arányszám… Nyilvánvalóan nem „szándékolt” ez – mint az almavirág ötágú gyönyörűségében sem „akart” (vagyis a teremtésében nagyon is az) –, ez a bizonyíthatatlan egyértelműség. De már önmagában szép.

Évezredtöredék

Tömény szókapcsolat ez. A Szigethy Gábor által teremtett szavak a múlttal, vagyis az idővel tömöttek. A címmel a nyolcvanas évek már-már (ma már?) szakrálisnak mondható könyvsorozatának, a Gondolkodó magyarok elöljáró beszédeinek összegző műve, az Ezeréves utazás is megidéződik. A történelmi labirintus-spirálon felfelé haladva azonban most nem „pusztán” az átlagos irodalmi-történelmi tudatunk (amúgy mindenki számára fellelhető) elbújó-leírott töredékei, szilánkjai emelődnek föl, hanem az elmúlt két emberöltő „nem látható történetei” lesznek irodalommá. Igazolván azt, hogy az irodalom (ami leíródott) meglétének tényszerűségében történelmi – akkor már az ember(iség) adott tudatállapotú dokumentuma; a történelmet meg „csupán” írják, újraírják – „csak irodalom”.

Múltlabirintus, Politikalabirintus, Időlabirintus

A könyv első három fejezetében így kígyózik a múlt. A Szigethy által elénk vetített huszadik századi útvesztőképek összefüggéseit most kibontani nincsen terünk: csak próbafúrásokra van itt lehetőségünk.

Az első hat személyes érintettségű írásának záró darabja az egyik legmegrázóbb pillanata a könyvnek: az író írógépéről is szól. Mintha ismernénk már ezt a történetet. Mert ismerjük is. Ez már az időlabirintus mozdulása. Az író ír. Pötyögtetnek az ujjai.

És hogy érzékeltessük, miként is születik az írás Szigethy Gábor „tollából”, álljon itt egy darab a Múltlabirintusból, egy másik „mozgókép”: „A boldog színésznő természetesen nem feltétlenül boldog ember.” Jól előkészített mondat: ez előző többszörösen összetett (de mégsem krúdysan szétáramló belső-egyetemes világú, sokkal inkább szikáran szigethys, a pontos kimondás megtalálására örökösen készülődő) mondat már elhinti a magot – „Dajka Margit épp boldog színésznő volt”. Jól ismerten, jellegzetesen pötyögnek az ujjak. A Múltlabirintus történetei példázzák: a személyes igenis egészen történelmi; a Politikalabirintus pedig igazolja, hogy a „történelmi” is igen személyes! Például: „Néhányan úgy emlékeztünk…” mondat a második fejezet kilencedik, utolsó időnovellájából finom ítélet emberi működésünkről. Vagy egy villanás az elsőből, a Híradó címűből: az időszilánkok szinkrón–diakrón egymás mellé és egymásra vetítettségében mozdul bennünk és köröttünk a politikalabirintus – örkényi groteszk a történelemről: a kiskőrösi álburzsuj polgármester élettragédiájáig jutunk el a meglőtt hordóból bort szájba pisiltető, kedéllyel megmosolyogni való ruszki katonák képétől.

A következő fejezet megidézett sorstörténéseiben („eltűnő nevű” író, „névvé” sohasem válható színésznő), kaleidoszkóp-moccanású időlabirintusában helyükre rázódnak a már első két fejezetben megcsillanó múlt–politika–idő történetek. S a könyv kellős közepén belezuhanunk a leghosszabb, Napló, 1990 című írásba. A legfontosabb szabadságkérdésekkel és azzal összefüggő emberi magatartás kérdéseivel, az erkölcsi alapállásokkal szembesülhetünk. Ez az a pillanat, amikor a történelmi idő egybeért Szigethy Gábor személyes idejével, az idővel – és Idő lett belőle, Minden-semmivé lehetett. Megállni látszék az idő, mondja a negyedik „időnovella” címe is: Szigethy Gáborban ismét ott lobog Petőfi. Az útvesztőből kiegyenesedett kiút felé lendül tovább a könyv.

Útjelzők, Úton

A labirintusból miként lesz út: hisz az adott pillanatban nem is mindig látszik a mindig egyenes szemléletű jelen. Az évezred-, huszadik-századfordulós múlt–politika–időútvesztő „Ariadné-fonalát” az Útjelzők tizenhárom történetének Szigethy Gábor életébe szövődött sorsú emberei fonták: többszörösen is a profántól a szakrálisig felfeszülő és mégis szilánkos ívekben szivárványlik a negyvenöt utáni magyar történelem valósága. Az utcalány a költészet iránti érdektelen (de nagyon is érdekteli) „érdeklődésétől” Mezei Mária háború végóráiban születő csodatörténetéig; Weöres Sándor kávészürcsölős gyorsfordításától a Budapest utcáin „közönséges” ecce homóként pokolra szálló Pilinszky Jánosig. Márai, Cs. Szabó, Latinovits, Ruttkai Éva, Örkény, Tót Imre, Nemes Nagy Ágnes – művészek. Gerinces emberek: Lajtai Andor. A „tamáskodó” tanítvány: szerzetes. A közös magyar szellemiség magja csírázik velük, általuk, bennük.

Az Útjelzők középső darabja, őrfája A kitelepült. A tizenháromból a hetedik: Cs. Szabó Lászlót – ahogy a szerző idézi –, „a végleg és alku nélküli” ember alapállását helyezi középpontba Szigethy Gábor. S hogy az időlabirintus-kaleidoszkóp tényleg 1989 után sem áll meg, egy élő (és továbbírható) példája int a mesternek. Cs. Szabónak – akinek 1980-as magatartásáról Szigethy a könyvben így fogalmaz: „Elveiből tapodtat sem enged. Művei megjelenését engedélyezi, de egyetlen szó csonkítás nélkül.” –, éppen ennek a kivételes következetességű íróembernek a művével, az Erdélyben című kis kötetével teszi meg a „működő kapitalizmus” (Szigethy) az alábbi sajátos furcsaságot: a Magvető 1993-ban, ötvenhárom év után újra kiadta, az első Nyugat-kiadás utolsó mondata nélkül! „Fönn a tetőn, az öreg nyárfa körül számolom a halhatatlanokat. A tizediknél abbahagyom. De ezekhez a híres sírokhoz hozzágondolom a többi névtelent s ehhez a temetőhöz hozzágondolom a többi erdélyit s ezekhez a halottakhoz hozzágondolok egy halottat a segesvári síkon. A sírja még nem magyar föld.”*

„Formál-grammatikai” szempontból egy, a kilencvenes években politikailag kényesnek gondolt (?) mondatot hagytak el a szabad világ szerkesztői. De a Szigethy által is irodalomtörténetileg felvázolt – Cs. Szabó egész életével, minden leírt, kimondott szavával hirdetett – virtuális Magyarország irányaiból tekintve mégiscsak árnyaltabb képe rajzolódna ki legszabadabb akaratú Petőfink sírjának, illetve annak, hogy „benne” mitől lesz magyar föld a magyar rög – ha megjelenhetett volna 1993-ban is: „A sírja még nem magyar föld.” A műegész és a történelem észlelésében, értelmezésben lehetett volna poétikusabb is a pragmatikus utókor.

Az utolsó rész (Úton) az útonlét egyedüli boldogulásáról tanúskodik. A hat fejezetecske mintegy ellendarabjai a szintén hatdarabos nyitó résznek. Újból és újból fölbukkan az első fejezetben megismert Zsuzsanna nővér alakja. S „legmegittasultabb” pillanatában a szerző kivételesen „jövőt ír”: Szent Márton-hegyi diákok írásait forgatgatva a még múlttalan „szerzők” jövendőjét látja meg. Majd a városra – ahová minden út amúgy is tart – villantva emlékező tekintetét: Rómáról a csodalabirintus szóval mond el mindent. Ő is mint kapustestvér.

A könyv földi utunkról elhangzó végső válaszait megadó részletében (Et resurrexit tertia die) megidézett, Pilinszky legkedvesebb Simone Weil-példázata világítja meg a kapustestvér-hivatást. Reisinger János tolmácsolásában: „A világ labirintus [...] és a labirintus nyílása nem más, mint a világ szépsége. Befelé csalogat mindnyájunkat [...] Kevesen vannak, akik nem veszítik el bátorságukat, és folytatják útjukat a labirintus belseje felé. És ott a labirintus középpontjában, Isten várja, hogy fölfalja őket. Istenben átváltozva, Istentől »megemésztve« nyernek ezek kibocsáttatást, és lesznek ezek után őrállók a labirintus bejáratánál. A nyílás elé állnak, hogy szelíden befelé tessékeljék az arra igyekvőket.”

Életútkutató embernek, ha „magyarságtudománnyal” foglalkozik, szembe kell néznie Simone Weil szépséglabirintusának bejáratánál egy Gáborral: mint egy őrző arkangyal áll: Rá(!) bízták – annyi mindennel igazolta már ötven év alatt – az Időt, ezt a labirintusosan bonyolult magyar időt. Ebben a könyvben olyan mondatok hangoztak fel (!), amelyeket olyan jól ismerünk Szigethy Gábortól. A kiegyenesedő labirintusból, a kiszélesedett időből. Mintha – ha olvastuk is – hallottuk volna már őket. Hallottuk is. S leginkább tőle. Pedig még ebben az egységben nem hangoztak fel (!). Megnyugtató ez a biztonság, hogy hallhattuk már. És tőle. Megnyugtató, hogy létezik ez a tömörített-tömény évezredesség. Hogy a magyar múltnak van ilyen ízlése-ízlelése – szava. Egyetlen reményünk a múlt. (Helikon, 2010)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben