A
Kortárs történetének egyik legmarkánsabb főszerkesztője,
Kis Pintér Imre idén júniusban töltötte be hetvenedik életévét. Méltánytalanul mi, utódok nem köszöntöttük őt nyilvánosan (mentségünkre szolgáljon, hogy nem úgy, nem abban a formában készült el a tervezett interjú, ahogyan azt szerettünk volna). De most, év végén, különösen, hogy 2012-től a
Kortárs új formátumban, új címlappal és új tördeléssel fog megjelenni, pótoljuk mulasztásunkat.
Az ő korszaka volt talán a legösszetettebb a
Kortárs változatos történetében: 1991-től húsz éven át jegyezte a lapot – a leghosszabb időt szolgáló főszerkesztőként. Az ő négy lustruma lényegében átfogja a rendszerváltás utáni teljes korszakot, és mint cseppben a tenger, mutatja saját történetünkben is a kortárs irodalomét. Ami történt: a külső és belső bajokat – végül is a kultúra és az irodalom fokozatos térvesztését, ezer baját és krízisét. A szellemi megosztottságtól, a lapfinanszírozás nyavalyáitól az anyagi stabilitás fokozatos elvesztéséig. A kezdeti lendületektől (ma már elképzelhetetlenül együttműködő szerzők szerepeltek az általa vezetett
Kortárs első évfolyamaiban) egészen az áldatlan pillanatokig: az általános presztízsvesztés és az olvasókhoz való eljutás ezer nyűgéig. De ő e nehéz és olykor válságos időszakokban mégis a
Kortárs legjobb hagyományait folytatta: tartózkodást a szélsőségesebb irányzatoktól egy közösségen alapuló világnézet és koherens gondolkodás jegyében. A klasszikus nemzeti hagyományok ápolását értelmezte saját irodalomtörténészi, kritikusi magatartáseszménye szerint. S ezzel azt az elemet választotta ki a lap tradíciójából, amely a magas ízlést, a szellemi komolyságot és a feltétlen minőséget tolerálta. Amely viszont sohasem tartózkodott az éles polémiáktól. Nem csak az ő személyes vesztesége, hogy közben lassan kiszáradt kritikusi tolla – egy igen fényes kritikusi, irodalomtörténészi pálya szakadt meg; gondoljunk az
Esélyek című válogatott tanulmánykötetére, Füst Milán-könyvére vagy számos mértékadó, szinte kánonképző írására.
Vannak az életnek feledhetetlen helyzetei: annyi személyességet hadd engedjek meg, hogy amikor a laphoz kerültem 1994-ben, évekig egy szobában dolgozhattam Orbán Ottóval, Fodor Andrással, Ács Margittal és Szakolczay Lajossal. Ma már, a két költő halála miatt is, elképzelhetetlenül érdekes és boldogító volt ezekkel a kiváló emberekkel dolgozni. De mindenekfölött, számomra akkor kissé meglepő módon, szóval az egész lapnál valahogy mégis Imre tekintélye honolt. És ma is úgy látom, egy megváltozott világban is, amikor beindítjuk a lap online-változatát és egy új print-formát is, hogy sem a
Kortárs, sem a magyar irodalom nem nélkülözheti Kis Pintér Imre szigorú tekintetét. Ehhez a szerencsés visszatéréshez kívánunk boldog születésnapot, jó alkotókedvet és egészséget. Isten éltessen, Imre!
Egyházashetye, 2011. november 25.
Ambrus Lajos
főszerkesztő
