×

Főhajtás XLVII.

Névtelenek

Szigethy Gábor

2011 // 11
1956. november 4-én, vasárnap hajnalban szikrázott az ég, ágyúdörgésre ébredtünk. Két világháborút megélt nagyanyám az ablakhoz lépett, leeresztette a redőnyt, és annyit mondott: Visszajöttek.

Kiment a konyhába kávét főzni.

Tizennégy éves voltam. Ma már tudom: abban a pillanatban lett vége a gyerekkoromnak.

Talán aznap délután, talán másnap a nagy háztömb belső udvarán keresztül átlopakodtam a Bartók Béla úti egyik épület lépcsőházába, kiszöktem a nyitott kapun, és néhány kíváncsi felnőtt árnyékában sokáig bámészkodtam a Móricz Zsigmond körtéren.

Csend volt. A Bartók Béla utat átívelő vasúti híd alatt felénk irányított lövegtornyokkal egymáshoz tapadva sorakoztak az orosz tankok. A fal mellett álltunk, jártunk. Néha valaki átszaladt az út másik oldalára. Lehet, hogy csak ijesztgettek, de ilyenkor az oroszok gépfegyverrel végigpásztázták az utat. Elmosódó emlékkép: férfi és nő – az asszony zöld lódenkabátban – hason csúszva kúsznak a Szabadság mozi felé. A falhoz lapultam. Átértek. Riadtan elindultam hazafelé.

Kettesben éltünk nagyanyámmal Budán, a Fadrusz utca 6-ban. A harmadik emeleten lakott három évvel idősebb barátom, Vass Sanyi. Hétfő délután erkélyükről látcsővel jól belátható volt a Bartók Béla út, a Villányi út, a vasúti hidak alatt felsorakozott orosz tankok fenyegető falanxa.

A teniszpálya bejáratával szemben, a Fadrusz utca túlsó sarkán omladozó italbolt előtt néhány fiatalember homokzsákokból épített géppuskaállást. Fiatal férfi, akkor sokak által hordott, combközépig érő, világos színű viharkabátban. Ismertem. A nevére nem emlékszem.

Mi a félemeleten laktunk, átellenben éppen az első emeleten a hajdani háziúr, Steiner úr magányosan élő lánya, Szántó Piroska. Nekem akkor Piroska néni. Szép (így emlékszem), szőke asszony, májusban minden délután állt az ablakban, elmerülten locsolta a muskátlikat, s közben finoman, de kajánul érdeklődött a lakása másik szobájába társbérlőnek betelepített, az erkélyen üldögélő, izzadtan tankönyve fölé görnyedő ávéhás tiszttől: Mondja, kedvesem, ön most mivel foglalkozik?

A néhány elemit járt hórihorgas katonatiszt 1956 tavaszán éppen az általános iskola nyolcadik osztályát igyekezett elvégezni. Én is. Nekem sikerült, neki nem. Október 23-án elbújt a WC-ben, aztán novemberben leszerelt. Hazamegyek parasztnak – mondta nagyanyámnak. Piroska néni karácsonykor újra birtokba vette saját lakását.

1956. november 5-én a harmadik emeleti erkélyről bámultam az italbolt előtt homokzsákokat cipelő, aztán géppisztolyával bíbelődő viharkabátos férfit: Szántó Piroska huszonéves fiát.

Este tíz órakor indultak el a szovjet tankok a Móricz Zsigmond körtér felé a Fehérvári, a Bartók Béla és a Villányi úton. Folyamatosan okádták a tüzet: féltek. Amikor remegni kezdtek a házfalak, félbehagytuk a bridzspartit (hiányzott a negyedik játékos, a felnőttek asztalhoz ültettek: tanuljon a gyerek!), és lerohantunk a pincébe. Az utca felől védett alagsori lakásban éltek Céh Istvánék. Úgy emlékszem, így írta nevét a segéd-házfelügyelő, akit a nagyanyám úgy hívott: a vice. A lakás nyitott ajtajában üldögélt pislákoló lámpafényben Piroska néni, és egy francia regényt olvasott. Természetesen franciául. Akkor nem tudtam, ötvenöt év távlatából ma azon töprengek: vajon volt fogalma arról, hogy a fia – akinek a nevére nem emlékszem – most a torkolattüzektől világos éjszakában szinte puszta kézzel próbálja megállítani a hazánkra zúduló, bolsevik ideológiával vérvörösre mázolt barbárságot?

Ültünk a pincében, itt-ott pislogott néhány gyertya. Az egyik sarokban kucorgott jó barátom, és a riadt csendben elmotyogta egysoros „versét”: A forradalom leltár miatt zárva.

Aznap délután láttam utoljára Szántó Piroska néni fiát, akinek a nevére nem emlékszem. Aki talán akkor és ott hősi halált halt. Aki talán túlélte az orosz tankok eszeveszett, rémület csiholta össztüzét. Soha többé nem láttam. Az édesanyja sem. Aki az ágyúdörgésben elmerülten egy francia regényt olvasott. Aki túlélte Auschwitzot, túlélte Rákosi Mátyás rémuralmát, túlélte 1956 őszi tavaszát, túlélte 1956. november 4-ét.

A fia talán meghalt, talán eltűnt, talán Nyugatra menekült. Ötvenöt éve.

Névtelen hős.

El nem felejthető pillanat az életemben: a dermedt csendben homokzsákokat rakosgató viharkabátos, fiatal férfi, aki akkor – rettenetesen régen! –, 1956. november 5-én éjszaka kész volt az életét áldozni azért, hogy ez a pici ország megmeneküljön a bolsevik barbárság igájától!

Istenem! Hogy hívták? Mi volt a neve?!

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben