Erjedő eper

Huszonegy évvel azelőtt járt utoljára a városban. Akkor látta utoljára ezt az utcát is, amikor a szülei a pattanásig pakolt Wartburggal kikanyarodtak a főútra. Úgy érezte, a helyzet pattanásig feszült, emiatt a száját is nyitva felejtette. Egy pattanást kapargatott az állán, ami később be is gyulladt, undorító gumóvá dagadt, az anyja varrótűvel szúrta meg a közepét, úgy sajtolta ki belőle a sárga gennyet és a halványpiros, ki tudja, miféle nedvektől hígult vért. Emlékezett, hogy az apja az öklét rázta a házak felé, és ocsmányul káromkodott, a bátyja meg szipogott, mint valami pisis lány. Az utca szélén a házfalhoz simuló vézna teremtést is fel tudta idézni, ahogy integet nekik. Huszonegy év telt el az integetés óta, most üres volt az utca széle, a házak faláról mállott a vakolat, de képtelen volt fölidézni, hogy ez egy új jelenség, vagy annak idején ugyanígy mállott. A részleteket elfelejtette. És a főbb vonalakat is nagyrészt. Leginkább arra a pillanatra emlékezett, ahogy a Wartburg kikanyarodik a főútra, és az apja száján árad a mocsok.

Elindult a templomtorony felé. Azt hitte, két torony van a városban, meg is mert volna esküdni erre, ha kérik, a másikat azonban sehol sem találta. Csalódott az emlékezőképességében, amitől még jobban elkeseredett, mint a megérkezése utáni pillanatokban. A templom melletti téren szállt meg egy panzióban, amelyet átitatott a mosogatólé szaga. Három öregasszony álló nap egymástól függetlenül pasziánszozott a teraszon egy-egy napernyő alá tolt kis asztalkánál. A recepciós olyan kövér volt, hogy el se tudta képzelni, hogyan préseli ki magát a pultja mögül, a reggeli megszottyadt vizes zsemléből, éretlen paradicsomból és nyúlós parizerből állt, a falak vékonyak voltak, egész este a szomszéd szobában lakó család veszekedését hallgatta. Lement a tóhoz. Egykoron itt tanult meg úszni. Beleereszkedett a vízbe azon a néhány négyzetméternyi részen, ahol nem lepte be a békalencse. Utána kifeküdt a partra, el is szenderedett. Álmában újra látta, ahogyan aprócska dióhéjhajókat úsztatnak a vízen. A dióhéj hajótestbe gyufaszálat erősítettek, arra keresztben egy másikat, arra feszítették a zsebkendőcafatot. A dióhéjhajók szépen úsztak a tavon. Fölriadt, fölöltözött. A zsebében megtapogatta a félbetörött dióhéjat. A gyufaszál is ott fityegett még rajta.

A tóhoz vezető úton, a hajdani cukrászda helyén, amelyben két forintért árulták a gépi fagyit, presszó üzemelt. Betért meginni egy feketét. Öt-hat atlétatrikó üldögélt a márványmintás asztallapoknál, egykedvűen itták a sörüket. A pultos lány hosszú, vékony cigarettát szítt, minden egyes slukknál olyan arckifejezéssel, mintha csókot cuppantana egy kutya seggére, de – mint csakhamar bebizonyosodott – legalább barátságos volt, és jó kávét főzött. Kért egy kólát is. Csak lightot tartottak.

– Annak nem olyan az íze – mondta.

– Akkor igyál mást – tett egy konstruktív javaslatot a pultos lány.

– Jó – felelte. – Iszom mást. Csinálj nekem egy hosszúlépést.

A lány gyakorlottan öntötte a bort a háromdecis pohárba, fölengedte szódával. Egész jó volt az is. A pulton helyi lapok hevertek, beléjük lapozott. Később egy felest is ivott, majd újabb hosszúlépéseket. Szürkületkor úgy érezte, mégis jó itt, mégis érdemes volt visszalátogatni.

– Szívesen beléd lapoznék, biztosan érdekesebb vagy, mint ezek az újságok – mosolygott a pultos lányra.

– Tízkor zárok – vetette oda az, miközben újabb cigarettára gyújtott. Az első szippantást úgy szívta, hogy az arca egészen behorpadt.

Tudomásul vette a választ, és elköszönt. Kicsit a fejébe szállt az ital. Visszabaktatott a panzióba. Amint belépett az épületbe, a mosogatólé szaga úgy orrba vágta, hogy nyomban a szobájába rohant, és öklendezve hányt egyet a vécén. Lezuhanyozott, fogat mosott, átöltözött. Kilencet mutatott az óra, megivott hát egy üveg bort a bárnak nevezett hosszú asztalnál, ami a recepció mellett állt. A szomszédjában lakó család éppen akkor érkezett valahonnan, a gyerekek sivalkodtak, akár valami kismajmok, akiknek a fülét húzzák, a szülők egymást hülyézték fennhangon, nagy dérrel-dúrral vonultak el a bárasztal előtt. Az öregasszonyok lámpafénynél még mindig pasziánszt raktak, mikor elment. Tíz előtt két perccel ért a presszóhoz, a pultos lány abban a pillanatban lépett ki az ajtón, gondosan bezárta maga mögött, aztán beült egy ott vesztegelő Golfba. Az autót vezető alacsony homlokú fiú azonnal indított. Bután nézett utánuk, talán el is pirult. Röstellte magát. Azt érezte megint, mint amikor megérkezett. Az állomáson az ajtók kilincsét borító ragacsos kosz, a padokra töppedt mocsok, az összefirkált falak, a központba vezető hosszú, kanyargós utca árkaiban a fölmagzott gyomok, a házak előtt üldögélő nénikék gyanakvó tekintete, a város széli gumigyár felől szivárgó disznóhúgyszag minden egyes orrába jutó molekulája egytől egyig sajgó, alattomosan a bőre alá hatoló mérges szálkát jelentett számára, aljas orvtámadást az ellen, amit tervezett, amit várt. Holott nem tudta volna megfogalmazni még saját magának sem, voltaképpen mit is várt ettől az úttól, a visszalátogatástól, a szembesüléstől. A huszonegy évvel korábbi időszak nem élt benne, soha nem szervesült belé igazán, idegen tetem gyanánt hordozta magában azt a megdöbbentően kevés mozzanatot, ami úgy-ahogy megőrződött. Mégis, mikor egy reggelen fölébredt, s úgy érezte, vissza kell térnie – a bátyja kómában feküdt egy kórházban hónapok óta, testéből csövek lógtak ki; az apja évek óta halott, az anyja az új férjével régóta Németországban élt már –, valamiféle nosztalgiára, édesbús bizsergésre számított. Képtelen lett volna okát adni, miért, ezért nem is tűnődött ezen.

Huszonegy évvel azelőtt, amikor a Wartburg kifordult a főútra, úgy emlékezett, virágzott az orgona. Vagy a bodza, nem tudja már, melyik, de az erős, bódító illat az orrába kúszott újra. Disznóhúgyszagra viszont egyáltalán nem emlékezett – s ebben, ebben az egyben legalább igaza volt. Tíz esztendeje vásárolta meg az elhagyott gumigyári épületeket egy bolgár üzletember, hogy sertéstelepet rendezzen be a helyén. A szerelőcsarnokokat azóta a rozsda eszi, körülöttük disznók nyüzsögnek a kőből rótt ólakban, senki sem tudja, miként újíthatják meg a telep engedélyeit időről időre. Az aranyláncokkal, pecsétgyűrűkkel ékesített, kékre borotvált nagydarab bolgár feldolgozóüzemet is ígért, amiből persze a mai napig nem lett semmi, csak a disznóhúgy szagát és a kamionokat érzékelte a város a nyilván virágzó vállalkozásból.

Mindezt egy gyerekarcú, kellemes hangú lánytól tudta meg. Olyan volt a hangja, akár a csillagos éjjel. A templom melletti tér egyik padján üldögélt, csokit eszegetett. Nem tudható, hogyan elegyedtek szóba, mindenesetre szóba elegyedtek, s a lány készséggel mesélte el, mi minden történt a várossal az elmúlt években, évtizedekben. Ő figyelmesen hallgatta, bár mindvégig azt érezte, egyetlen szó sem ragad meg benne.

– Te miért jöttél ide? – kérdezte egyszerre a lány, félbeszakítva saját mondatát.

Megvonta a vállát, az alsó ajkát lebiggyesztette.

– Egy kép miatt, azt hiszem.

– Miféle kép miatt? Festmény, fotó?

Újra megvonta a vállát.

– Inkább festmény – mondta. – De lehet fotó is. Huszonegy éve költöztünk el innen, tizenkét éves voltam. Halványan emlékszem egy rakás dologra. Annyira halványan, hogy az már-már áttetsző derengés csupán. Nagy részükről így is kiderült, hogy rosszul emlékeztem. Ami ellenben pontosan, hajszálpontosan bennem maradt, az egy kép. Egy kép, ahogy a Wartburg kikanyarodik a főútra, az utca szélén, a házfalhoz simulva áll egy vékonyka lány, és integet. Hangok is tartoznak a képhez: az apám káromkodik, a bátyám szipog. Lehet film is, fénykép is, festmény is. Esetleg színdarab. Nem tudom, igazán nem...

A lány egy ideig nem szólt semmit. Aztán megkérdezte, hogy nem az-e a neve, ami. Nem úgy kérdezte, hogy minek hívják, hanem enyhe kérdő hangsúllyal a hangjában megmondta, hogy milyen néven nevezik.

Bólintott, igen, ez a családneve.

A lány is bólintott.

– Nem az utca szélén álltam, a házfalhoz lapulva, hanem az útpadkán, majdnem elütött az anyád.

Tudomásul vette, hogy ezt is rosszul rögzítette magában.

– Virágzott az orgona vagy a bodza? – kérdezte.

A lány elgondolkodott kicsit, csak utána válaszolt.

– Nem. Cefreszag terjengett inkább, mert az eperfákról lehullott az eper, és erjedni kezdett a földön.

– Szóval cefreszag – mormogta. – Basszus…

– Ez ilyen – mondta a lány. Fölállt.

– Jó éjszakát.

Egyedül maradt a padon. Cefreszagot érzett. A lába alatt már rohadásnak indult a fákról lehulló eper.