A zsarnokság írói leleplezése

Tompa Andrea: A hóhér háza. Történetek az Aranykorból

A múltat be kell vallani – mondhatná József Attilára hagyatkozva a kritikus. Mindenekelőtt a személyes múlttal – no meg azzal, amit a történelemből magáénak tud – teheti meg ezt az ember, hiszen azáltal lehet jórészt önmaga, ha tudja és megvallja, hogy felmenői hol, mit és miért tették azt, amit tettek. S ha igazán mély és hiteles ez a megvallás, akkor akár mások önismeretének is komoly iskolája lehet, amire vállalkozott. Kinek-kinek olyan feladata lehet ez – íróemberé meg különösen –, amelynek vállalása és teljesítése nélkül önmagához sem férhet közelebb; sem jelene, sem jövője megértése, illetve belátása nem lehet teljes. Szabaddá egy mély és teljes körű megvallás teheti az embert. Nemkülönben az írót.

Ennek az állapotnak az eléréséhez adott esetben elegendő lehet akár harmincnyolc mondat is. Tompa Andrea első regényét ugyanis mindössze ennyi (!) mondat teszi ki. Igaz, mindegyik mondat egy-egy kerek egész történet foglalata, s ugyanakkor része a regény „nagytörténetének”, amely mintegy távolságtartóan, a harmadik személyben kislányként, iskolás lányként, kiskamaszként, kamasz lányként, egyetemista lányként emlegetett főhőssel történik élete első tizennyolc évében. Tulajdonképpen egy családtörténetbe ágyazott fejlődésregény központi alakja ő, akinek jellemében és cselekedeteiben jelen van a személyes és családi múlt, mert hiszen azzal él együtt elsősorban az ember. S ez a harmadik személy, ez az ő ugyanakkor behelyettesíthető bármely ővel, s így az olvasó érintettsége eleve biztosított az írói szándék és megoldás alapján.

Ugyanúgy távolságtartást, sőt személytelenséget tükröznek a regény fejezetcímei, hogy aztán az író tartalmukban annál inkább személyes töltetet adjon a fejezeteknek (például Kórus, Négyszög, A száj, Kocka). Amely cím viszont szubjektivitást, közvetlenséget tükröz (Édes Pistám!, Édes hazám), abban a fejezetben elhatárolódás érzékelhető az illető szereplővel szemben, egy könyörtelen, megsemmisítő kritika fogalmazódik meg Tompa István (1924–1996) íróval és közszereplővel szemben, aki véletlenül a főhős nagybátyja.

A megvallás lírai töltetet feltételez. Erős érzelmek hatják át ez esetben is a vallomástevőt, s ezek végig jelen is vannak a regényben, amelyet különben a teremtett világként tételezett irodalmi műalkotás egyik figyelemre méltó, élő példájának tartok, különösen a rendszerváltást követően fellépő írónemzedékek által „termelt” magyar irodalomban.

„Az a legnagyobb dolog: világot teremteni…” – választotta irodalomtudományi műve nyitó mondatául Tamási egyik szereplőjének szavait Cs. Gyímesi Éva, s hogy A hóhér háza szerzőjének ez sikerült, bizonysággal kijelentheti a kritikus. Egy teremtett világgal találkozhat az olvasó, habár ennek a világnak minden kis részlete és eleme fellelhető volt a romániai kommunista rezsim utolsó két évtizedének mindennapjaiban (az utóbbi években megjelent, de a diktatúrában keletkezett írói tanúságtételekben vagy a szintén újabban napvilágot látott, de a letűnt rendszert dokumentáló kötetekben megtalálhatjuk e teremtett világ tárgyiasításainak megfelelőit – például Sütő András, Gáll Ernő, Fábián Ernő naplóiban, Cs. Gyímesi Éva szekusdossziék feldolgozását tartalmazó kötetében), illetve egy kolozsvári családdal a huszadik században megesett történetsorban, egy olyan családéban, amelyet impérium- és rendszerváltások tettek próbára időről időre. S mivel a próbára tevő nagytörténelemről szóló történetet az egyén mint érzékeny műszer hitelesítheti leginkább, az író egyfajta alulnézetet választott az eseményeket elbeszélendő, előadásmódként pedig a legszemélyesebbet, amit az epika elbír, a belső monológot. A szereplők szavai is, amelyeket egyenes vagy szabad-függő beszédet választva reprodukál az elbeszélő, valamiként ebbe a belső beszédbe „ojtottan” hangzanak el, sőt a választott megnyilatkozási formának köszönhetően jelenben előadva elevenednek meg a mintegy száz évet átfogó események. Ezzel a választással mintha az igazolódna, hogy a regény – akárcsak az élet – valószerűsége bonyolultságában, szövedékességében keresendő. Leegyszerűsítés helyett az elbeszélendő külső eseményeket s a hős belső világát feltáró gondolatfolyam egyes szakaszait célozza meg egységben ábrázolni az író. Sem előbbiről, sem utóbbiról nem kronológia szerinti krónikát, illetőleg tények felsorolását tartalmazó jegyzőkönyvet készít Tompa Andrea, hanem egy, a lehetséges legösszetettebb képet rajzol tárgyáról, a zsarnokságról, s ezáltal oly egyszerűen áll össze a főhős alakja, jelleme és cselekedetei, amilyen egyszerűen például a hegyek mögül vagy a tengerből kiemelkedő nap megjelenésével eljön a reggel, vagy az elvetett magból jó esetben növény sarjad.

Mindaz, ami az adott, elbeszélendő eseményhez (például házkutatás, kolozsvári Hamlet-bemutató 1987-ben, kolozsvári színészek áttelepedése az anyaországba, az anya éjszakai kihallgatása a titkosrendőrségen, városrészek lerombolása területrendezés címén stb.) kapcsolódik a főhős tudatában, múltbeli és jövőbeli történések elevenednek meg a vissza- és előretekintések révén. Az ilyen „összeolvasott” képek teszik ki az egyes „kistörténeteket”, amelyek a harmincnyolc mondat valamelyikében formát nyernek.

A valószerű, azaz a való „égi mása” az elbeszélt egyes „kistörténetek” megjelenítésében is tetten érhető tehát. Az éppen bemutatott esemény jelen idejébe belejátszik, azt kibővíti és telíti a múlt, abból is éppen az, ami az egyéni és családi emlékezetből elválaszthatatlanul hozzátartozik – József Attila mondotta: „érzem őket és emlékezem” –, illetve az, amit magába foglalhat a főhős gondolatfolyama. A pillanat ezáltal kibővül mind a múlttal, mind az eljövendővel. Hogy a pillanat mintegy feltöltődik a múlttal és jövendővel, a személyes és családi emlékezet „fekete kockáival” – de történelmi, sőt esetenként mitológiai távlatot is kap megfelelő asszociációk és utalások elhelyezése révén –, az a késleltetés mint elbeszéléstechnikai eljárás gyakori alkalmazásának köszönhető.

Ha a megidézés így történik, a főhős minden pillanata csakis a sajátja lehet, minthogy önmagával azonos is csak így lehet bárki, s így maga a regényt kitevő „nagytörténet” is csakis a főhősé lehet. Ki-ki egyéni módon éli át ugyanazt a helyzetet, más-más értelmezést ad annak, s akciói is ebből adódóan egyéniek, tehát ellenállnak mindenféle kívülről jövő uniformizáló kísérletnek, még a zsarnokság erőszakra épülő hatalmának is.

A bemutatott sajátosságoknak köszönhetően lehet A hóhér házát olyan regénynek tekinteni, amely teljesen egyéni és élő képet rajzol a romániai kommunista hatalom utolsó tíz-tizenöt évéről, történeteket mond el – az alcím meghatározása szerint – az Aranykorból, tulajdonképpen a diktatúra legsötétebb időszakából. Éspedig olyan, Kolozsvárhoz köthető történeteket, amelyek mindenkivel megeshettek ugyan, de ezek mégiscsak Tompa Andrea sajátjai, amint A hóhér háza teremtett világában tárgyiasultak; hitelüket a mély személyesség adja, írói értéküket egy teljesen egyéni gondolati és nyelvi megformáltság.

A személyesség e regény esetében egy gyermeki nézőpont érvényesítésében teljesedik ki. Ennek egyik legjobb példája A száj című fejezet, amely a kommunista diktátor egyik születésnapi ünnepségének előkészítését foglalja magába. Amint Illyés versében, az Egy mondat a zsarnokságról címűben az érett férfi nézőpontja érvényesül (vö. „mert álmaidban / sem vagy magadban, / ott van a nászi ágyban, / előtte már a vágyban, // mert szépnek csak azt véled, / mi egyszer már övé lett”), ahhoz fogható mélységben és hitelességgel ebben a fejezetben egy kolozsvári iskolás gyermek szólal meg. Ő az, aki arról fantáziál padtársával, hogy talán nem is létezik az, akinek a születésnapjára éppen a soros gigantikus ünnepséggel készülnek iskolások ezrei, akiket gyúrható masszaként kezel a pártpropaganda, s akiknek mindössze a testére van szükség, hogy hol a diktátort éltető jelmondatot, hol az arcképét rakják ki belőlük.

Szemléltetésként íme, néhány passzus a hivatkozott fejezetből:

„(…) – Lehet, hogy mégsem fog eljönni – kiáltott utána Ürögdi Csabi (…), Nem jön el, mert talán nem is létezik, gondolta a lány, vagy csak a hasonmása jön (…), nem lehetetlen, hogy csak a fénykép létezik, meg a hasonmások, ő maga nem, így aztán meg sem halhat, hiszen sohasem létezett, valaki kitalálta, és mindenki más meg elhitte, Kitalálták, mint a kolozsváriak a hóhér házát a Petőfi utcában, senki sem tudja, hogy ki és mikor eszelte ki, hogy rettegésben tartsa a várost, mi pedig már kételyek és gondolkodás nélkül elfogadjuk, hogy van, hogy legyen mitől rettegjünk, mondta magában a lány, aki a Petőfi utcában mindig a túloldalon ment, mert félt attól a háztól, Most meg az undorító szája vagyok, jutott hirtelen eszébe (…), én vagyok ő, pontosabban mi mind ő vagyunk, mert együtt, szép fegyelmezett rendbe állítva és vezényszóra fordulva vagyunk ő: hiszen ő maga nem létezik sehol, senki soha nem látta, de nem: Tátá látta és Pista bátyám is, valaha együtt ültek a gyűléseken, de most már csak kép, kép, kép, nem ember, hanem kép, amit mi együtt találtunk ki és öntudatlanul rakjuk ki a testünkből, mint akiknek fogalmuk sincs, hogy miben vesznek részt és meddig tart (…), maguk ünneplik, amit öntudatlanul és tehetetlenül kitaláltak, ő nincs sehol, mert csak egy álom ez, egy jeges januári rémálom, amiből föl kellene végre ébredni (…)”

A mű nyelvi megformáltságának két aspektusát föltétlenül ki kell emelni. Egyik a regényben bemutatott nemzedékek nyelvváltozatainak differenciált megszólaltatása (nagymama és unoka például), valamint a különböző társadalmi rétegekre (a család polgári és értelmiségi tagjai, illetve Sándor néni, a hóstáti zöldségtermelő) jellemző nyelvváltozatok érvényre juttatása; másik a román beszédtöredékek, nyelvi „mozaikok” beépítése, s ugyanakkor a jelentésbeli akadályok áthidalásának biztosítása anélkül, hogy megtörne a gördülékeny mesemondás.

Példaként azt a részt idézhetném, amely az érettségi előtt álló diáklány konfliktusát foglalja magában, akihez ellenségesen viszonyul romántanárnője, az osztály nyilvánossága előtt megvádolja, hogy lenézi a román irodalmat, és zsidó származását sem hagyja szó nélkül, s akivel szemben azáltal vesz elégtételt az irodalomból eminens diáklány, hogy kitűnő világirodalmi tárgyú iskolai dolgozatot mutat be ugyanazon tanárnő óráján: „(…) kissé túltengett benne a mitológiai lecke és az emberi megalázásról való prédikáció, literatura nu e moralá, da’ má rog, mármint hogy az irodalom nem erkölcsi példabeszéd, na de mindegy, az erkölcsi tartalom teljesen érdektelen, szóval kérem az ellenőrződet, tízest kapsz, adá carnetul, îti dau un zece, tízest, ismétli, aztán hátat fordít és kimegy, de az iskolából már csak két hét van hátra, tele izgalommal, jön az érettségi meg a nehéz felvételi, így a májusi, emeleti lányvécében beígért tízesről, mint valami túlságosan nagy és betarthatatlan ígéretről, többé sohasem beszélnek.”

A mű nyitánya (Kórus) és zárása (’89 karácsony) a felnőtté vált, tizennyolcadik életévét fél éve betöltő egyetemista lányt mutatja be; az elbeszélt események mintegy körszerűen abba a pontba térnek vissza, ahonnan elindultak. A lány résztvevője volt a zsarnok elűzését, hatalmának megdöntését követelő kolozsvári tömegtüntetésnek, de egy, a kommunista rendszer megszüntetését jelentő, egészen új lehetőség felmerülése előtt – mivelhogy a tömeg ezt kezdte követelni ’89 decemberében egy adott pillanatban – már megtorpan, hiszen azt a szabad, demokratikus világtól sokáig elzártan élt nemzedékekből sokan még csak el sem képzelték („de hát milyen más világ van egyáltalán?”). S így kinek-kinek személyes szabadságában állt, hogy saját felelősségére mit kezd az életével azokban a zavaros forradalmi napokban: „ti pedig csináltok, amit akartok, lányok” – mondatja ki az elbeszélő az anyával a regény legvégső szavait. Azt viszont érezték, hogy nem kell félni, illetve hogy győzni fognak. Ez utóbbi mint lehetőség összecseng a kultúra iránt különös módon érdeklődő lány tudatában Pán isten athéniaknak szóló üzenetével, miszerint elkezdhetik a perzsák elleni harcot, mert győzni fognak, holott a spártaiaktól várt valós segítség elmaradt. De a futó, a hírnök nem érkezhetett vissza rossz hírrel, mivel az annyit jelentett volna, mint meghalni – elmélkedik a mítosz értelmén a tüntetők között vonuló egyetemista lány.

Tompa Andrea fejlődésregényének hőse az elbeszélt történet – felnőtté válásához köthető – végén kettős üzenetet visz magával: a bibliai mélységű „Ne féljetek!” és egy mitológiai jelentéssel feltöltött „Győzni fogunk!” biztatást, illetve az anyai intelmet, miszerint azt teheti, amit akar. S mindkettő a romániai zsarnokság végét jelentő 1989 decemberének forradalmi hangulatában kap a főhős számára aktualitást, konkrét eszmei és cselekvési töltetet. És mindezt bizonyára magáénak tekintheti egy egész nemzedék, amely a kelet- és közép-európai rendszerváltásokkal vált felnőtté. Elsősorban is annak köszönhetően, hogy az író irodalomként, egy teremtett világ útján fogalmaz meg fontos üzenetet. (Kalligram, 2010)