×

A pillanat képírója

Gáll Ádám: Terrénum

Cukor György

2011 // 11
Elmúltak azok az idők, amikor az új cellafalra eme újszerű verset karcolta föl Nagy László: „Ilyen időről soha / nem csikorogtak atyák / a holnap kölkeinek / ilyen időről magam / vérhólyag-ajkú diák / dadoghatnék de kinek.” Most hatalmas üvegfalak kerítenek be, itt az újabb, halállal bágyasztó történelmi kísérlet. S mindenki cellalakó, tintanyalók és celebek, küszködő kisemmizettek és glaszékesztyűs sikkasztók zakatolnak hegyek-völgyek között e száraz akváriumban. Zakatol a halálmenet: az üveg túlfelén édes hologramvilág hívogat. Az érzékenyebbek olykor nekiütődnek fejjel, megszédülnek, lám, az élet egyszeri csoda, a szédületet elnevezik létnek, s meglehet, az értelmes halálig is eljutnak. Olykor megállnak páran, aztán elszélednek. Egyik ott marad, s erre az átjárhatónak hazudott üvegfalra, e fojtogató akváriumlétre, mint a maltert, odacsapja az életét. Hogy lásson, bevakolja az üveget. Jelet hagy. Kinek „dadog”? Hogy fölfigyel-e rá valaki a digitális proletártömegből, rég eldőlt. Ám ez, a kifejezés művészi szintjén, már teljesen mindegy, hiszen alkotni annyi, röviden s elnagyoltan szólva, mint a tárgyat megjeleníteni. Minden igaz mű újrakezdés. Innen ered a kételkedés az eszközök használhatóságában. Harc, ha van, itt már csak a kifejezés minőségéért folyik, hogy ti. mű keletkezett-e a beavatottság által, vagy csak egy sablonlelkület kópiája. (Mindez nem olyan misztikus, mint ahogy hangzik.) A többi már aligha az alkotó, inkább a kevésbé kényeskedő és még kevésbé vérzékeny kinti világ ügye, az esztétikáé, a fura művelődéspolitikáé, efféléké. Jelet hagy tehát, önmagának tán a jel kedvéért, s nekünk, hogy lássuk a falat és magunkat a falnál. Hogy belássuk: egyanyagú a kint és a bent, s bármi választana is el tőle, az Űr s a mi sötét sejtésünk ugyanaz a matéria.

Az eddigi életmű az album bevezetőjében korszakolva van. Lapozzunk hátulról vissza, „végemben a kezdet” (T. S. Eliot). Beszédes címek a kötetbeli utolsó korszakról: Continuo, Tér-torzó, Post mortem, Vak fény, Szeglet, Megkettőzött magánvaló, Holt tér, Invokáció. E műveken az innen és a túlnan adja a pillanat helyszínét, a kettő között sejthető sáv. Akril, perlit, pigment, agyag, homok – efféle anyagok esszenciális kevercsével jeleníti meg Gáll Ádám a mű tektonikus jelenségeit, vulkánképzeteit, üledéktömörülését. Első pillantásra minden földfelszín, kéreg. Gejziritkúp, homokgát, szakadék. A föld kontra víz örökös perének nyomai. Üres, repecskes meder. Kiszáradva a semlyékes. Széljárta kővidék. Horhos és fjord, fenyérnyomok és jeges bakhát, karszt és fosszíliamező. Évszakok egybezuhanva. Most éppen tél, hófoltok. Jégtüskék bökik a képet tapintó ujjbegyet, a képterület öbleiben ott a mi időnk Szécsi Margit szavaival: „Zizeg a csontvázas hétfő. / Ég és föld szikla-fehér. / Lerágott vadmadár-lábbal / söpör a jégen a szél.” Itt még a hőmérséklet is absztrakt, a karcos levegőt üvegesedett halpénzvillanássá sikálja az űr szálló pora. Innen az a finom, örökös zizegés? És Petőfi-vers borzong át a tájon: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj, / Haldokló hattyúm, szép emlékezet!” Rombolódás és keletkezés. A vulkánkürtő újabb kitörésről morog. A múlt, mint Ország Lili városa, jövő is, a mű bontja és építi magát. A karcolt jelek egy múlékony játék strigulái, kihajnalodik, s lesz, ami volt, önfeledt forgás a napsütésben, a körtáncot elnyelte a kő, de tovább ballag a fény a csillámos ásványokban, és kiszabadul megint. A tér maga árapály-jelenség, felébredés, amint az alvó anyag önnön tériségére ébred, amint a szem konstruál, rekonstruál, aggályosan formatoposzokat képzelve restaurál. Az innen és túlnan közös pillanatában dominál a tartalom s a világperspektíva: „s a hattyú ott a tóban / kialudt bolygót fürkész” (Tadeusz Nowak). Hajtsunk fejet a reménynek, mint Madách? Ebben a képtartományban? Sejlik párhuzamosság a ma és a Tragédia-írás ideje közt. A mai időnek is van annyi önmarcangoló zsenije és őrültje, mint a vesztes szabadságharc utáni éveknek. Elismerőleg kínáljuk oda Gáll Ádámnak Madách Imre tót kalapját.

Hogyan jutottunk ide, a keretben mint öntőformában szikkadó anyag fényéhez, benyomataihoz, karcaihoz? Enyhüljön az absztrakt, nézzünk fotón havas tájat. Vágjunk neki a hegynek. Portschy Tamás fotói közül a téli Somló-képeket* idézzük meg. A távlati Somló mintha víz közepében állna a kékségben. A hegy drasztikusabban foglalja el a képet, mint a Mont-Sainte-Victoire a Cézanne-festményen, a francia nyárban. A havas téli kék s a tengerkék a honi lírát idézi. Tengerszín s egyazon kék színű tél: egybeolvadó történelmi látvány az időben, a mennybolttól a fogalmi Mária-kékig. Allegorikus lett a tél, mitikus a Somló, fészekmeleggé meglakott a hideg: „és megfordult a lelkünk, csak vissza, / vissza az északi kard-élekbe, / ahol immár természetes a tél” (Nagy László). A lencse az évszakváltással irányítja a figyelmet a táj absztrakt kifutású lendületére. Mint ahogyan az első hó estén a természet új arcát bámuljuk meg, és mintha e karakteres jelenségért ugyanarra a földrajzi helyre vándorolnánk vissza. A Portschy-fotó művészi minősége e zarándoklat révén naturális és absztraháló. A megművelt táj figuráiból – annak ellenére, hogy a szőlőművelés nem land art – e fotóművészi ábrázolás a maga finom érzékével új benyomást, absztrakt élmény kelt. Közeledve a Somlóhoz, az uralkodó fehér alapon barna vonások: utak, sövények, szántás, tőkesorok, gyümölcsfák. Éles kontúrral körbeírt fehérek, sárgák, barnák: házak, pincék, templom. Íme, a nyári fáradozással termőtalajjá művelt hegy téli kényelme. Pinceszag, s a bor színén rezdülő fénybagatellek téli tájrajzzá nagyult absztrakciói: a lencse úgy dolgozta át elvonttá a tájat, hogy valódiságát nem egyszerűsítette le tetszetős, ám genezisétől megfosztott dísszé. Innen-e vagy a gondolatvilágból áll elő az absztrakt? Hogy a tájból Nagy István-, Klee- és Somogyi György-festmény legyen. Vagy a keretbe anyagkeveréket meregessen Gáll Ádám, s lassú simításokkal, bevésésekkel építsen és erodáljon: komplikáljon teret.

Ez történik itt a könyvben: a tér a maga genetikája szerint az Univerzum közepén félolvadtan, darabosan átzuhog, a túloldalon szétterül a fantáziában, benne átsodródott rögök, idejük szerint alig kiszálazható fénybogok, és új térré hűl: megjelenik a képpé fokozott gesztus. Új értelmet kap a régi mondat: „ysa pur es chomuv uogmuc”. E földkérgekhez közelebb hajolva: finomodik a táj, a durvított-simított felület klasszikus időket, alakokat, épületeket, jeleket sejtet. Kapuboltozat. Mozaikpadló. Freskó restaurálás előtt, vagy a majdani falfestmény lendületes fölvázolása. Áldozatiasztal-szarkofág. Egy derengő folt: Michelangelo Pietŕja. Törés, megrepesztés. Utalások, térzúzódások sejtetik, hogy a kép síkja alatt másik kép takar képet, hogy az időspirál lenyomatát képszelvények őrzik úgy, mintha közös pillanatukban – s ez a pillanatkép van megörökítve itt – egyszerre mosódnának el és derengenének elő. „Kezdetemben a vég” (T. S. Eliot).

Tisztázó korszak ez a naptár szerinti ezredforduló. Tisztálkodás csontig, első ceruzavonásig, első hangig. Gáll Ádám képi gondolata egyszerre sejtetés és csiszolás, ez az ember csiszol, mint az idő. „Bolond festő, hát ilyen fénytelen- / színtelen a világ? / Ezért súrolták-csiszolták / évszázadokon át?” (Szilágyi Domokos) Végül mindent simára csiszol, sötét anyagú, tükröző felületet simít elénk, újszerű tükröt. Ez a csiszoló mozdulat csendes, nyugodt, alig hallható sikárolás, mégis olyan felkavaró, hogy érzelgősség nélkül kijelenthető, olyan tett ez, mintha itt, az ablakon túli nyári pázsiton honi béklyóját, láncot húzna végig. Hát különös alkotói mámor. Így szabadul ki? És különös, hogy minél simább a képterep, számunkra annál botladozóbb járás esik rajta. Mint Portschy Tamás téli fotója, ez a nyári kert is helyszínné változik. Időszögletté a Gáll-műben. A helyszín előérzet: ránk szakad a csapás. Bárhonnan. Keresgélve a ragyogás elemeit, fény esik a légbe vájt kutatóárok rézsűjére, ám nyomban beborul, és szakad a zápor. Mintha csak természetes félrehallás történt volna. Öreg este is más a helyzet, a nyári lassú alvadásban. Vagy fényes délben, ha marék szénát tettünk fejaljnak, s egyetlen felhő sincs odafönt. Alattunk egyre erősödő, apró rándulások. Ha eddig észre sem vettük, most kellemetlen fordulat érződik minden csekély torlódásban. Mondanám, a lehunyt szemhéj alatt két fényfolt egybeszakad. Hirtelen kicsapódik a kapu, és végigvág a fertőzés a kerten. Kezdődik. Az. És elgennyed a horzsolás. És mélyebbre harap a rozsda. Pedig még minden a konkrét helyén van: süt a nap, bicegve jár a szél.

Lapozzunk visszafelé tovább. Már fölsejlőbb a figuralitás. Versek is, elemzések is vannak. Vegyük előre a képeket. Aztán a versek. Tegyünk így, végül minden egyszerre látszik. Néhány jelentésvonzat. A Vega a fényes csillag, s folytatása is lehetne Az eltávolodás fokozatainak, ahol a hínárhajú Ophelia úszik a gyűrt festékhullámokban. Hamleté, Millais-é, Rimbaud-é. Víztestűen Tarkovszkij Solarisában fellebeg a felszínre. A Várakozás már olajkép. Finomabb elmosódások, hosszasabb epikum. Mint a Térbomlás, Túlpartról, Visszaszületés című képeken, síkok válnak ki, vagy mosódnak egymásba. Mítosztöredékek. A Túlpartról Kondor Béla grafikáit idézi. A túloldalon áll az emberpár, közöttük angyal (?), mellettük s fönt a tetőn is páros alakok, fényzuhatag, elmosódás, és két tanulmányfej az innenső parton, túlról idesugallva, vagy ezek múltjává téve a túlnani jeleneteket. Mintha ugyanebben a hangnemben mesélne a Visszaszületés. Képhalmozással: most formálódik testté – az emlékezet transzcendens zónában vajúdó kuszaságából, az idők egybeszakadó pillanatában – a túlparti szellemlény. Egyszerűen: eucharisztia. Középen az arcképzet körüli fénysuhogások Kondor Késes angyalát idézik, az tovább Egry Aranykapuját. Az említett Várakozás több történetté is bogozódik. Íme, az egyik. Fent két ülő alak jelenete, alattuk jobbra a sorsos személyiség portréja, mellette sírkő vagy könyvlap, mely szöveghulladék-forma ívvel egy térdeplő (?) nőalakhoz ér. A felső bal sarokból a jobb alsóba húzott átló kontrasztot hangsúlyoz a jelen cseveje s a múlt teljessége közt. Az átló olyan időn vezet át, ami megszakadt, a jelen szóöblögetéséből száraz köhögés lesz. Szomjúság valami ismeretlen forrás iránt. A tehetetlen jelen nem lel múltépítő kontinuitásra. Túl vagyunk Csontváry élet-képén, ott még közös térben, a fénybe vont ősi falak tövében motoz az élet. A kép elhagyásában, noha a felzúgó energiaörvények anyaggá képződhettek volna, hogy feltűnjön a sziluett, nem történt meg a jelenlét. A visszavonulásban sejlik föl a közeledés, de itt egyirányú mozgás nem lehet, hiszen Gáll-fölfogásunkban a teljes pillanat a múlt–jövő, a közvetlen–transzcendens pulzálása. Ha a korszakolást idézzük, a festő elhagyja a táblakép formát. És a könyv elejére értünk, a tanulmányok, portrék, majd a vegyes technikájú alkotások után a Meghatározások-sorozat következik. Robbanás, forgácsolódás, kavargás, zuhanás. Egyszerre menny és pokol, jelenet és homályló arcmás, időmozaik, tértorlódások. Kézben zöld ág. Töprengő filozófus, repülő ördög. Hatalmas terek és távolságok, mint Bosch képein. Olykor pár négyzetcentiméternyi nyugalom. Ugyanaz, mint a kötetzáró opusokon, csak közelebbről, vadabbul s határoltabb monumentalitással, helyszínekkel.

Gáll Ádám írásai tárgyilagos, fekete hátterű versek. A képíró író. A kötet utolsó verse a Végokszerű következtetések: „Az evilág csak annyiban sajátom, amennyiben a létezés / belső világom költészete lehet. / A vizualitás számomra e különös »másik« élet immanens megfelelője. / A kép – az emlékezés és a felejtés között feszül – szövetén a hiány rajzol, / ahogy a csukott szemhéjakon kiszivárog a múlt időtlensége. // Eltűnőben civilizációs ábrándjaink. / Látszatoktól távolodva, megszabadulva vizuális beidegződéseinktől, / nyomot hagynak tudatvillanásaink és a nem-tudás méltóságát visszanyert mozdulatok. / Elménk, ösztöneink szüntelen keresésben – mellőzve az alkotás pátoszát – mintegy / lényünkkel azonos tárgyat hoznak létre, eggyé válva az átlényegült anyaggal. // Értékeink, mint egy félbehagyott feltáráson / a kallódó leletek, elmosódó képnyomok, létezés-lenyomatok / – hiányjelek a kulturális metaforák ritkuló erőterében. / A szellem boltozata alatt buddhaülésben együtt zuhanva az idővel / árnyékom idegenül int a falakra festett elmúlásból.” Öntudatos, nyugodt kijelentések. Töprengés, megfontoltság. Halk szavú „kiáltvány”. Egyszemélyes kiáltvány. S mint annak idején az avantgárdnak, már a létezése is tett, mert viselkedés.

A vers és a kép magában is többféle idő. Egymás mellett széttartóan, párhuzamosan, a másikba átütve, hol nyíl-, hol gömbképzet alakban teljesek. „Hallott-e már olvasónk valamit a párhuzamos idősávokról a kétvágányú időben?” (Bruno Schulz) Az Egyenes labirintus Pilinszky-vers címe is. Tempóváltás. Gáll-ütötten vissza kell fordulni az eredethez. Hová? Megint ideírom, ha életszintre kapaszkodtunk, egyrészt a régvoltak jelenünkbe tuszkolt fantazmagória-variánsai vagyunk. Mi árnyak, fejtegeti Hajnóczy Péter a színművében, s idevág Ratkó József életigenlő verse a kikapart magzatokról. Samuel Beckett és Sinka István a sír fölött lovaglóülésben szülő anyákat lát, s hogy elfelejtett nemzedékek születnek-halnak. Másrészt nem a felmenőktől származunk. Nagy László oratóriumában a megérkező ifjak köldökén azbesztpecsét. S gödölyét öl a pátriárka. „…minden, ami él, jövőt termel; Székely János megfogalmazásában: a világ nem előrehalad, hanem hátulról épül. De az ember számot vet azzal, hogy a jövő mindig más lesz, vagyis nem olyan és nem az, amit ma tudunk, ahogyan ma megsejtjük (vagy ahogy szeretnénk, hogy legyen) (Gagyi József). Schmidt Éva szibériai nyelvrokonaink, a hantik közt belehalásig járta a múlt–jelen–jövő egyidejét, s ígéri, visszatér antropomorf állatalakban. Ez már olyan mélységes élet, hogy nem a kíváncsiakra tartozik, leírható ugyan, de átélve halálos. Nehéz a lelkek körében tartózkodni (megperzselő erőtér: Ady-vers ébreszti Vitéz Mihályt). Táncos Vilmos Hegy-leírásából idézett szavakkal: „Ez a hely, ahol a három kozmikus sík – a föld, az ég és az alvilág – kapcsolatba lép egymással.” Szünet. Hatalmas nyárfa a zsivajgó óvodaudvaron. Száz éve bámulom? Jegenyenyár. Fölér az égig, levélvillanások a magasban. E gyerekkiáltozásban átélhetetlen az eredendő bűn, bevallása édelgő szerepjáték volna. Ez a Labirintus. A Pilinszky-vers visszaröpülés. A Gáll-vers mozdulatlan zuhanás. Másik versében így ír erről Pilinszky: „Zuhanás, miben szállni kell / sebesség és égtájak nélkül.” Egy tér a kettő, mint visszaszületés és halál, egybeolvadó fekete és fehér transzcendencia, van ilyen. A két írás színhelyét saját labirintusunk szerint érezhetjük meg. A kettőt a tudatban vékony, áttetsző hártya választja el, mely könnyen átszakad. Vagy sáv, mert senki földje. Allegorikus sorskép. Ott hosszan időzni életveszélyes. Az ajtó becsapódik, dörömböl a belső visszhang. Minden forgács, törek szimbolikus erővel gyötör, minden pillanat vészt sejtet. És ránk járnak a démonok. Beszűkül a terep, a két tér egybeszakadt, eltűnt a határ, eltűnt a világ. Időtlen sötétség. Szétcsapódik, amint felkattintjuk a villanyt. Ott állunk mezítláb. Kiürült tudattal nézünk abba a fakó, kisavazott, sistergő fénybe. Fejbőrt, csontokat, gyomrot, beleket jár át a maradék testi tudat, hogy az űr mélyén állunk. Aki innen visszatérhet, nem bizonyos, hogy mindent el kell mondania. Ezek után, hogy egyáltalán beszélni kell, az sem bizonyos. Halál, hol a te fullánkod?

„Enyém az igazi labirintus: a lelkem, Thészeusz / próbálj ki bennem egy bála zsinórt!” (G. Corso)

Még néhány versről. A Terítéken az alkotó áldozatsorsa. A Valaki tiszteletére felsorolásában – minden sorkezdő szó a csukott – a merev feszületszimbólum a jelen idejű szenvedéseket láttatva válik élővé, múlhatatlan szenvedővé: Emberfiává. Más versekben is újszövetségi utalásokra gondolhatunk. A Pszichopolisz világépítménye a megengedő lehetekkel, e lakhatatlan létre mondott nemekkel a hiányból hívja elő az élhető sors helyszínét, hozza felszínre az elsüllyedt Atlantiszt. Valóság az, amit a hiányérzet teremt: „lehet hogy az értelem rideg geometriája egyszer még / testünkhöz idomul és a kör mi leszünk. Lehet.” A képek és a versek értelmezik-e egymást? Olykor biztosan, vagy az van a versben, amit a kép nem tudna elmondani. Bizonyos, hogy a kép a verset és a vers a képet bonyolultabb látványosságok, hosszasabb belső idő felé viszi. Gáll Ádám képpel, szóképpel a mi időnk tömény pillanatáról tájékoztat, ahol együtt van a keletkezés és elmúlás, s olyan sajátos ez az együttlét, hogy egymásba áthatolva, átütve, átvérezve teszik súlyosan megélhetővé a jelent. Munkáinak műminőségét az adja, hogy lét- és nyersanyagaival élményszerűen azonosul. Korszerűen, tragikusan történik ez, az érzékenység mintha a kinti világ fantomfájdalma volna, s ebből keletkezne az ábrázolt hely. Mintha azt mondaná: az időérzet fájás, az idő egyik szinonimája a fájás, sajgásunk az idő. Ezt kimondva, megmutatva segít élni.

A szép, érdemes könyv bevezető tanulmányában a szerkesztő Szeifert Judit az alkotói tettet korszakolja. Egy-egy Gáll-idézet a fejezetek címe. Elemzéséből a „tériség eltűnését”, az „értelmezési lehetőségek határtalanságát”, a „végtelenbe vesző perspektívákat” emeljük ki. Meghatározása: lírai archaizmus. Alapos tanulmány! Utána kiállításmegnyitó szövegek hozzák közelebb a képeket. Zalán Tibor megközelítése baráti, elemzése átélő, és láttatóan tárgyilagos: „Ezt a reneszánsz-imitációkon át megjelenő világbahelyezkedést zavarja meg egy idő után a fölerősödő transzparencia, azaz rétegek egymáson átderengtetése, azaz tükör- vagy tükrözés-problematika [...] nincs megváltó, nincs megváltás, és nincs világpusztulás sem, a világ csak elromlik, csak elromosodik. [...] A szép felület engem nem inspirál – így a festő önmagáról újabb műtermi elszólásában – hagyni, hogy az anyag éljen, csak annyira jelen lenni, hogy az anyag mondhassa a magáét.” Wehner Tibor így indítja elemzését: „Az első és talán legfontosabb, Gáll Ádám művészetét determináló fogalom az enyészet… Még vannak valaminő rekvizitumaink, s habár tragikusak és romszerűek, még élők, jelenvalók az emlékképeink. Még hivatkozhatunk a dolgokra.” És így zárja: „Az enyészetet, a hanyatlást, az elmúlást tükröztető, de az enyészet, a hanyatlás, az elmúlás felett úrrá válni vágyó szándékokat élesztő műveket szemlélve és átélve létünk és helyzetünk hallatlanul pontos, tragikus mélységeket feltáró, transzcendens szépségeket is csillogtató képi-plasztikai lenyomataival szembesülhetünk. Itt állunk hát e kevés reménnyel kecsegtető művek körében, ebben a reménytelenségekké foszlott őszben, és mást aligha tehetünk.” Súlyos szavak. Novotny Tihamér Gottfried Benn-, Leonardo- és Paul Klee-idézettel a látás, a kifejezés problémáját részletezi. „Az én és a valóság különbsége újra megszűnik és visszavétetik” – idézi Klee-t. Textusa a képtárgyak fölött így levitál: „Gáll Ádám is ilyen khároni vizeken evez, a látható és a láthatatlan, a megfogható és a megfoghatatlan, a lét és a nemlét határán. Ebben a műfajban kevés olyan magyarországi művésszel találkoztam eddigi pályafutásom során, aki ennyire erős sorsközösségben, az anyagot és a szellemet illetően ennyire természetes és mély átminősülésekben él és lélegzik a képeivel. Sokszor az az érzése az embernek, hogy azért építi és vakolja be, hogy magát áldozatul rejtse beléjük.” A citátumokból kitetszik, hogy Gáll Ádám a műveihez méltó, impresszionisztikusan megjelenítő, érzékeny, egyéni hangú és tájékozott kritikusokra talált. Magában alkot, ám vigasz, hogy eszerint csapatban él.

Csukjuk be a könyvet. Ez volna egy alkotó kezének kontúrja az ezredforduló második évtizedében. Mészöly Miklósé a végszó: „Artisztikus ugrással kéz bekerül a fénypászmába. Ettől kezdve nem tágít, benne marad: birtokolja. Győzelmi tánc: kéz és fény összefonódik.” (EX-BB, 2009)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben