×
Tovább a kapcsolódó galériához

A kísérletezés állandósága

Bács Emese munkáiról

Szabó Noémi

2011 // 11
„A legegyszerűbb dolog, hogy saját környezetemet dolgozom fel… Egyre mélyebben tudom magamat beleásni, tehát nem kifelé megyek, hanem egyre beljebb…”

(Bukta Imre)


Akár Bács Emeséről is szólhatnának a fenti sorok, amelyek elő- és példaképétől, Bukta Imrétől származnak. A brassói születésű, de Budapesten élő művésznő aktív és termékeny tízéves múltjának elsődleges jellemzője, hogy az ürügyül szolgáló városi tájkép csupán tematikai mankója annak a művészi folyamatnak, amely a látható valóság leképezésétől az egyre elvontabb, ironikus világlátás kibontása felé viszi-vezeti alkotóját.

Bács Emese 2004-ben diplomázott a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, ahol Maurer Dóra és Gaál József volt a mestere. 1999-től aktívan foglalkozott grafikával, manapság a figyelme elsősorban az épített és festett tárgyak, reliefek és festmények felé irányul.

Amikor pár évvel ezelőtt egy csoportos kiállításon először találkoztam Bács Emese festményeivel, rögtön feltűnt munkáinak keresetlen őszintesége, egyedi karaktere, nyers ereje, amely reprodukciókon keresztül soha nem a valóságnak megfelelő módon érzékelhető. Az is nyilvánvaló volt, hogy Bács Emese nem a decens polgári szalonok szépen kárpitozott kanapéi fölé festi képeit. Munkái kifejezetten súlyosak, és magukban hordozzák a formai esztétizálás teljes tagadását, amely egyszerre teszi e produktumokat kortalanná és egyben örökké divaton kívülivé. (Nem véletlenül hanyagoljuk a hagyományos festmény vagy szobor fogalmát, hiszen Bács Emese lazán és kötetlenül kezeli a képzőművészet műfaji határait.) Nem új keletű tendencia az, hogy egyes művészek az egész életművüket arra szentelik, hogy automatikus ösztöneikre hagyatkozó alkotásaikon keresztül jussanak el a visszahozhatatlan gyermekkor nyílt őszinteségéhez, amely az intellektus tudatos háttérbe szorításával az elveszettnek hitt hitelesség megtalálásának egyik lehetséges útja. Ha történeti példákat szeretnénk felemlegetni, idesorolandó a szürrealizmus automatikus alkotásfolyamata, a CoBrA csoport tagjainak tevékenysége, de ezt kutatták az informel festészet képviselői és Henri Michaux is. Tagadhatatlan, hogy Bács Emese alapvetően a klasszikus avantgárd festészeti tradícióiból (expresszionizmus, Kurt Schwitters Merz-művei) építi saját művészi világát, de munkásságára az újabb keletű arte povera szintúgy hatott. Öntörvényű és örökösen kísérletező festői látásmódjában izgalmas módon elegyíti a hagyományba illeszkedő és azon kívül álló, kortárs jelenségeket. Így merül fel műveivel kapcsolatban a trash-kultúra vagy -látásmód, illetve az újrahasznosítás (recycling) kultuszának párhuzama. Ócska bulvárújságokból meríti kompozícióinak motívumait, a tetszetős helyett a banális, az egyszeri, a mulandó inspirálja. Azon túl, hogy munkái sokszor romlandó anyagból készülnek, tehát magukba hordozzák a megsemmisülés lehetőségét, Bács Emese mégsem a tudatos trendkövetés vagy ideológiai megfontolás céljával választja meg műveinek anyagát. Kifejezésmódjának őszintesége már-már zavarba ejtő. Önmagáról azt vallja, hogy realista, azonban van művészetében valami nehezen szavakba önthető, gyermeki kíméletlenség. S ennek egyik oka éppen anyaghasználatában keresendő. A felvállalt ösztönszerű festésmód, ami sokszor elnagyolt, absztrahált formákkal, tömegekkel jellemezhető, „csóró” anyaghasználattal párosul. Szőnyegekre, műanyag kárpitokra, gyékényekre, vastag és brutális lábtörlőkre applikálja, építi, festi városképeit, ezeket a kakofon urbánus hangulatokat. Néha megnehezíti saját feladatát: olyan anyagokat alkalmaz, amelyek magukba szívják a festéket, vagy épp eltaszítják azt.

Bács Emese önfejű művész, s talán ebből fakad, hogy munkái kategorizálhatatlanok. Magától értetődő nyitottsággal, sallangmentesen építi világát, az urbánus létezésből táplálkozó motívumok kesernyés és fanyar humorú anzikszát, amely a nagyvárosi civilizációban élő, társas magányra kárhoztatott arctalan és személytelen tömegekről, az egyén(iség) elidegenedéséről szól. Külvárosok aluljáróit, körülkerített építési területeket megjelenítő alkotásai sokszor nem is egyértelműen festmények, hanem tárgy-reliefek. Az illúziót keltő, síkra applikált filc- és fadarabok, gyufaszálak vagy fonál- és spárgavégek plasztikusságot, térbeliséget kölcsönöznek munkáinak. S bár anyagait átszellemíti, új kontextusba helyezi, mégis, amit művel, az a legmerészebb barkácstechnika, afféle „csóró” művészet, amely már antiesztétikus külsejénél fogva is éppen elegendő okot szolgáltat a megbotránkozásra. Például rendkívül felingerlők és beugratók, a művészetet iróniával kezelők lábtörlőkre készült festményei.

Bács Emese művészi módszere az állandó, folytonos anyagkísérlet. Maguk a létrehozott művek – legyenek azok festmények, festett tárgy-reliefek vagy lécekből épített maszk-szobrok – a maguk érzéki-konkrét tárgyiasságával mindig egy adott szituációhoz kapcsolódnak. (Az utóbb említett, hulladékokból készített, archaikus formavilágú maszkok minden esetben alap-lelkiállapotokat tükröznek, így kevésbé kapcsolódnak narratív festményeihez.) Ez a szituáció pedig a városélmény, egészen pontosan a kint esztétikája, ugyanis műveinek jelentős része az utazás, az utcán való létezés, a hétköznapi közlekedés, a helyváltoztatás monotóniája körül forog. Dekompozícióra épülő művei azt mutatják meg, ami banális: külvárosok, aluljárók, buszpályaudvarok és elmosódott játszóterek képét, amelyekről nem derül ki, hogy pontosan hol vannak, azonban mindannyiunk számára ismerősek. Ez a definiálhatatlan lokalitás egyfelől általánosít, másfelől szabaddá teszi a művészt.

Bács Emese a kint és még kijjebb viszonylagosságát vizsgálja a város egyik állandó elemének a kerítés, a korlát vagy a rács motívumának segítségével. A rács minden esetben ambivalens, legalábbis kétértelmű nézőpontból kérdez rá arra, hogy mit is tekinthetünk rács mögötti világnak, ki a „bebörtönzött”, és ki van a kerítés túlsó felén, a szabadság oldalán. Választ nem kaphatunk, hiszen nincs a kérdésre helyes megoldás.

Bár a legtöbb művén közvetett módon egzisztenciális kérdéseket feszeget, mégsem tekinthető poétikus alkatnak; egyszerű, leíró jellegű címválasztásaiban a megmásíthatatlan valóság súlya némi személytelenséggel, távolságtartó művészi magatartással párosul.

Bács Emese tízéves alkotói tevékenysége egyszerre sokszínű, változatos, ugyanakkor koherens és kiforrott művészeti magatartásról tesz tanúbizonyságot. Nem másról, mint a kísérletezés állandóságáról.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben