×

Utolsó levél Csokits Jánosnak (1928–2011)

Sebestyén Ilona

2011 // 10
„Otthon vagy megint.”
(Csokits János: Utolsó üdvözlet Ted Hughesnak)

Kedves János, bár maga már nem válaszolt az én utolsó, 2011. június 25-én írt levelemre, holott mindig postafordultával, elsőbbséggel szokott válaszolni, én mégis írok Magának még egy levelet, amelyben el szeretnék búcsúzni, hiszen a halál után hat hétig szinte minden ősi vallás és misztérium a lelket-szellemet még a halott körül találja, persze a Maga fizikai valóját, porát a tatai Öreg-tóba szóratta, de azért lehet, hogy lelke ott van a tó fölött.

A mi barátságunk áttételes volt, de éppen férjem, Domokos Mátyás miatt örökké tartó és igen közeli.

Amikor Matyi eltávozott, és búcsúztunk tőle, maga is utánaindult. Úgy értesültem, hogy nem is egyszer, többször. Kárhoztatta a magyar egészségügyet és a magyar mentalitást, barátja, a fiatal költő önzetlen segítségét, hogy nem engedték útjára.

De hát a sors, úgy látszik, úgy rendelte, hogy a végleges távozás legjobb barátja, Domokos Mátyás halálának éppen ötödik évében „sikerüljön”.

Utolsó levélváltásunk is egy-két betegséggel kapcsolatos mondat, illetve a Hungarian Review előfizetésével kapcsolatos gyakorlati problémák mellett Matyiról szólt.

Ezt írta nekem utolsó levelében:

„Kedves Ilona! Köszönöm levelét és Matyi fényképeit, illetve a Nap Kiadó D. M. asztaláról készült képet. Nem felejtjük.”

Hát, kedves János, mikor az MTI-ből felkerestek a temetésről érdeklődve, hátha én, a kiadója és közeli barátja tudok róla, akkor értesültem a távozásáról… Pedig tudtam, éreztem, hogy valami baj van, hiszen ilyen hosszú idő sohasem telt el válasza nélkül. És az utolsó levélben is utalt betegségére. Egy orvosi beavatkozással „…kihúzták alólam a lovat”.

Elsírtam magam, gyertyát gyújtottam, és felidéztem a ’90-es évek közepétől tartó barátságunkat, hiszen akkor ismertem meg Magát. Mikor Andorrából végleg hazatelepült, kialakította a szinte már semmit sem változó életstílusát.

Matyival rendszeresen együtt ebédeltek, maga eleinte általában vonattal érkezett Pestre, és a Mosonyinál, a Párizs-kertben vagy egyéb előkelő-megbízható helyen találkoztak, étkezés közben megbeszélve a magyar irodalom, a költészet, Magyarország, a világ múltbéli és jelenlegi helyzetét.

Maga az igazságában kérlelhetetlen volt, a Kádár-korszakbeli lojalitást sem bocsátva meg ítélt az emberek viselkedéséről.

Elzárkózott, nem szerette a tömeget, nem szerette, ha zaklatják, és nagyon hamar meg lehetett bántani. Nem véletlenül választotta Budapest helyett Tatát. Telefonján kizárólag a rögzítő szólalt meg, legtöbbször Maga mellette állt, várva, hogy ki szól bele, hogy felvehető-e; címe is csak postafiók volt – nagyon kevesen tekinthették meg kőzeteit, kincseit, értékes festményeit, melyeket az utóbbi esztendőkben sorra elajándékozott.

Matyival való közös ebédjeiken én is gyakran részt vettem, bár engem sokszor akadályozott a munkám, kevés alkalommal értem rá.

Ez a közös ebédelés maradt meg nekünk 2006. június 16., férjem halála után, és mi ketten már csak a Tabáni Gösserbe jártunk, Matyi és az én törzshelyemre, ezáltal Ő is velünk volt ilyenkor.

Két könyvét is kiadtam Öntől, és a harmadik, a Pilinszky nyugaton javított, második kiadása „sajtó” alatt van, de pénz híján jobb időkre várakozik, ám kapcsolatunk baráti volta nem innen fakadt.

Sikerült még Budafokon is többször vendégül látnom, és minden versét (nagyon keveset írt) elküldte nekem megírás után, ezért mindegyiket többször is megkaptam, már az újabb és újabb javításokkal.

Őrzöm őket.

Mindig kézzel írt, ez volt az egyik külsőleges jele annak az „úriemberségnek”, ami a 21. századra szinte kiveszett már. (De Maga igazi úriember maradt.) És ha reszketett is a keze a betűk kanyarítása közben, nagyítóval mindig ki lehetett silabizálni az értelmét.

Utolsó személyes találkozásunk a Gösserben volt. Akkor már nem vonattal jött, a sok-sok késés miatt Tatáról már évek óta taxival érkezett. Nagyon sovány volt, az öltönyébe kétszer is belefért volna. De igazán jóízűen evett-ivott, ahogy szoktuk, és derűsen beszélgettünk – órákig!

Nem ment haza aznap, az Orionban szállt meg, ehhez a kis Döbrentei téri szállodához mindvégig hűséges volt. Nem tudom felidézni, hogy 2011 tavaszán vagy 2010 őszén történt-e mindez. De régen.

Betegsége, egyre romló állapota nem engedte meg az újbóli találkozást, Telkibe kellett járnia a magánkórházba, ez elvitte az erejét és az idejét. De mindig tudtam, mikor megy át taxival Pesten, mert akkor az Írók Boltjában fogyott az Egy tükör cserepei, a Sötétedés című könyvéből, és Domokos Mátyás könyveiből is ilyenkor vásároltak leggyakrabban.

Kedves János! Maga már ott van, ahová fél évtized óta oly nagyon vágyakozott. Ahogy barátjának, Ted Hughesnak írta: „Otthon van”.

Nagyon-nagyon remélem, hogy a magyar irodalom, amelynek kiemelkedő költőjét veszítettük el Magában, nem fogja elfeledni – én biztosan nem.

Szeretettel

Ilona

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben