×

Utazások Erdélyben

Bogdanov Vaszilij

2011 // 10
(Részletek)

A bogáti erdő

Ebben az erdőben érezni, hogy Erdélyben egy másik Erdély van, ördöglakattal belelakatolva. A kettő néha érintkezik egymással, néha nem. Amikor mégis összeérnek – a kiszámítható következményekkel és a kiszámíthatatlan, zűrös eseményekkel teli súrlódások után –, néha feszikráznak a felismerések, akárha falon az írás: „Megszámláltattál. Híjával találtattál. Darabokra szaggattatol.” Ülünk egy zsebkendőnyi tisztáson, a hatalmas faóriások zöldellő lombfátylain át csak egy-egy foltban ér ide nap, mégis hunyorgunk. Május van, a feltámadó erdő illatai megszédítenek. „Voltak betyárok ebben az erdőben?” – kérdezi Zsenya, és nevet. „Minden erdőben voltak betyárok!” – legyint Stancu, és előveszi a pálinkásbutykost, körbekínálja. Alattunk remeg a föld, harangoz a másik Erdély a mélyben.

A szászkézdi orgona

Ó, a szászkézdi orgona
bárha még egyszer szólana,
Vivaldi, Händel, Messiaen,
César Franck, Liszt és szeliden
Monteverdi, egy Bach-korál…
Öreg esperes orgonál
átszellemülten, és az ajtón
leskelődik lilán az alkony.
Csendesen hull le ránk az este,
mit adott, vissza mégse vette
az Úr, és búg az orgona,
ó, bár örökké szólana!
Kerengőznek a dallamok,
s a világ lustán elforog,
sötétségbe vész, megszünik,
rettentő sok van reggelig.
Ma már nem megyünk sehova.
Hova is mehetnénk, hova?!
Elvarázsol ez a zene,
bárha örökké zengene.
Egy Bach-fúga most foglyul ejt.
Az ingó nádszál nem felejt,
tragikus sorsát panaszolja,
veszteségeit sorolja.
Megnyílnak az égi mezők
Vivaldi ábrándja előtt.
És a karácsonyi kolindák
mesélik egy nép árvaságát,
ráadásként vadászkolindák,
mondják eszelős bolyongását
a mioritikus terekben,
hol nem találhat rájuk Isten.
Növényi nép, de boldogan
élhetne, ha tudná, mi van!
De megszólalnak méla dojnák,
magányosságát panaszolják.
És ismét szólal egy Bach-korál,
valaki ma még ránk talál,
erdőben kóválygunk vakon,
s a halál nyomunkban oson.
Vízi zene, tűzi zene,
elbűvöl Händel szelleme,
Vivaldi megint! Nincs halál.
És felhuhog a jósmadár.
Ez már a mélakóros Schumann,
tündökletes árnyalatokban.
Nagy, sötét erdőbe viszen.
Nincsen kiút semerre sem.
A szívünkbe vagyunk bezárva,
mint bogarak a borostyánba.
De felkészít az elmúlásra
Händel orgonamuzsikája.
Az agg esperes meghajol,
kilép az orgona alól,
sötét, néma sípok alatt
ejti rabul az áhitat.
Homályba vész, imádkozik.
És hamar eljut Jánosig,
sorolja Jelenéseit,
a fenevad pecsétjeit,
a láthatatlan jeleit.
És látomása bekerít.
Kopár fennsíkon egyedül
retteg az ember, menekül,
de tudja már, hogy nincs hova.
Bárha örökké szólana
ama szászkézdi orgona.

A vers nagyapám romániai és erdélyi utazása alatt íródott. 1964 tavaszán fiatal költőkkel, Jevtusenkóval, Voznyeszenszkijjel, Bulat Okudzsavával járhattak itt, voltak Bukarestben, a tengerparton, Brassóban, Marosvásárhelyen, Kolozsváron, és útközben megálltak egy szász falban, Szászkézden, megnézni a templomot. Egy öreg pap fogadta őket, aki a templom híres orgonáján (akkoriban Románia egyik legjobb orgonája volt) játszott nekik, és a rögtönzött hangverseny láthatólag nagy hatást tett nagyapámra. Utána utaztak tovább Marosvásárhelyre, ahol megismerhette a székelyeket is… A város különös atmoszférája és fekvése is megejtette, Léna nagymama szerint sokszor idézte ottani élményeit. – Tatjána Bogdanova

A Maros mágikus völgyei

Ahogy elhagytuk Segesvárt, a kanyargó szerpentinen hirtelen nyílott ki a táj, és vibrálva jelentek meg előttünk a Maros mágikus völgyei. A délutáni nap felszívta a réteket, a patakokat, fölöttünk ott lebegtek a Maros varázslatos völgyeinek tündöklő tükörképei. Borzongtunk. Szinte vártam, hogy megjelennek a tündérek, de pulzálva esett szét a délibáb, s váratlanul, mintegy a varázst megtörve, hatalmas seregélycsapat sötétítette el az eget. „Ezektől félnek ősszel a gazdák – mondotta Stancu komoran. – Mindent letarolnak, amit csak találnak, főleg a szőlőt…” A seregélyek árnyéka ott kanyargott a völgyekben, de alig tűntek ki a képből, máris megjelentek a varjak, sűrű, sötét rajokban razziáztak fölöttünk, a csillogó fekete Volga kelthette fel érdeklődésüket. Ránk vetültek mozgó árnyékaik. Remegtünk.

Marosvásárhelyi töredékek



1. Episztola

Innen írok, Léna, Néked, Székely Marosvásárhelyről,
Flekkenvárosnak nevezik, szereti hasát a polgár,
a sült húsra csúszik a bor, vulkán az indulat, feltör,
bicska villan meg a fényben, felrebben a Katibogár.
Különben víg, mókás népek a székelyek, észjárásuk,
lobbanékony természetük kozákokra emlékeztet.
Hullámzik a fala ugyan, mégis áll dombon a váruk,
Somos-tetőn a tündérek táncot járva lengedeznek.
Két pravoszláv székesegyház fénylő hagymakupolája,
akárcsak a Baltikumban, áll a főtér két oldalán,
Vilniuszban vagy Rigában, tán azért, hogy deklarálja,
kik is vettek kézhez kiket, meg ne törjön a hagyomány.
Vannak itt más templomok is. Mindenki a maga nyelvén,
saját felekezetében imádkozhat istenéhez.
Azaz imádkozhatna, ha engednék, de követelmény
itt a vallásellenesség. Nemcsak tervez a párt, végez.
Nem folytatom. Te is tudod, hisz egy rémálomban élünk.
Holnap halál lesz a neve, mindegy, hívő, ateista,
ha elszólítja Guttmann úr, hisz egyforma lesz a végünk,
combját nyakunk köré fonja mademoiselle Embólia…



2. Elégia

Lengeti hajnali álom. Madárként tovarebben.
Ingó nádszál az ember. Rávetül sötét árnyék.
Kibújna, ha tehetné. Elfutna. Nem mozdulhat.
Várromok, kastélyok tűnnek kápráztató, ferde fénybe,
gödörbe süllyednek lassan málló beton kártyavárak.
Az enyészet angyalai kerengőznek Erdély felett.
„Egy az isten!” – mondják büszkén székely unitáriusok.
Rozsdás szélkakas csikorog egy omladozó kúrián.
Romok, roncsok mindenfelé, rothad, málladozik minden.
Valaha itt morajlottak Thétisz-tenger hullámai,
harangoz, egyre harangoz láthatatlanul Atlantisz.
Erdély bizarr ördöglakat. Múlt és jelen összefogja,
nem engedi el, szorítja egymást. Halálos a kötés.
Minden zugban érezni a história levegőjét.
Az a koldus hétszáz éve kéreget a templomlépcsőn.
Lehet kisebbségben élni? Mint a Szovjetunióban.
Felrebbennek most a varjak. Megsüketít a károgás.
Vásárhely minden harangja egyszerre kezd el kongani.
Lilák az alkonyi utcák. Tovarebbennek a lányok.
Élt itt egy ezermester is, épített zenélő kutat,
de már nincs meg, elköltözött. Jár, egyre jár az a malom.
Hallom, amióta csak betettem a lábam ide,
jár, zakatol szakadatlan, őröli a búbánatot,
ahogy egy székely dal mondja, azon búbánatot őrnek.
„Nékem is van egy bánatom – hallod, süvöltöz a végzet! –,
odaviszem, lejáratom.” Képzeletben újraélem,
akár közös életünket, immár több mint ötven éve
búvok meg az árnyékodban, nélküled már nem is élek.
Egy ismeretlen világban segít-e az empátia?
„Nem érthet meg szovjet költő, még akkor sem, hogyha herceg!
Itt rothadunk, delirálunk a Balkánon ötven éve,
mióta kézhez vehettek a románok Trianonban.”

Trianonba kéne menni.
Igazságot kéne tenni!
Én fognám a tigris fülét,
visszakapnánk Erdőfülét.


Ezt egy részeg magyar költő súgta, pohár borral kínált.

A fejemben járt a malom, törte, zúzta az éjszakát.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben