Szabadság és ellenszerei

Jókai Mór: Szerelem bolondjai

Jókai első regénye, amely külföldön immár egy nem Ausztriában készült, hanem a „valódi”, birodalommá vált Németországban fordított szöveggel (1874) lett közismert és egy idő után világhírű – hiszen hamarosan elkészültek francia és angol fordításai is –, a Szerelem bolondjai (1869) című regény volt.1 A regény a Schmerling-korszak kegyetlen karikatúrája. Ez a korszak a magyar szabadságharc után következő osztrák megtorlásnak a második szakasza volt: miután az olaszországi vereség után Alexander Bach kormánya megbukott, Ferenc József egy ideig alkotmányos megoldással kísérletezett; ezt azonban 1861 őszétől egy újabb abszolutisztikus kísérlet követte, ez fűződik Schmerling lovag nevéhez. Ez utóbbi derék államférfi szobra ma is áll a jelenleg elit gimnáziumként működő hajdani, Mária Terézia által alapított akadémia parkjában; mikor először láttam, elégedettséggel töltötte el szívemet, hogy a szobor orrában egy pók lakott.

A regény nem véletlenül keltette fel a nyugat-európai irodalmi körök érdeklődését. Egy elmebeteg arisztokraták által szervezett klub története a kerethistória. A klub abszolút zártkörű: minden évben csak egy új tagot vesznek fel, és erre a helyre igen sokan, írásban pályáznak. Az kapja meg az új helyet, aki szerelmi téren a legnagyobb bolondnak bizonyul – a jelentkezőnek ezt kell dokumentálnia. A regény előszavát követő bevezető rész két ilyen pályázatot, tulajdonképpen a jelentkezők által írt önéletrajzot tartalmaz. Az egyiket egy olyan gróf írta, aki beleszeretett egy norvég tigrisszelídítő nőbe. Hűségesen, egyre növekvő vágyakozással kísérte őt a világban, bárhol is fellépett a derék hölgy, szigorú édesatyja felügyelete alatt. Egy idő után azonban elkövetett egy könnyelműséget: mivel sehogyan sem tudta megkapni a derék germán szépséget, házasságot ígért neki! A tigris azonban ezt megjegyezte. Közben az egyébként oroszlánidomár papa meghalt, a derék lovag elfeledkezett ígéretéről, és megvesztegette az al-állatidomárt, hogy engedje be őt a misztikus pillanathoz, amikor a leányzó éppen végez a tigrissel, és kimegy a porondról. (A papa egyébként úgy halt meg, hogy az oroszlán elfeledkezett arról, hogy nem kell becsuknia a száját, amíg a papa feje a szájában van, megunta az ásítást, és a papa feje elvált nyakától.) A tigris sem volt kevésbé felvilágosodott, tehát amikor a lovag egy puszit kért a kijövő idomárnőtől, rögtön ráugrott, és megpróbálta megölni, de a hősies leányzó öntestét közbevetve megmentette hódolóját – akit csak háromnegyed évig ápoltak különböző törésekkel –, viszont ő azonnal elhunyt, mikor a tigris megölte. A lovag ugyan bosszút állt, mert megvásárolta az elárvult tigrist az elhunyt, oroszlán leharapta fejű atya öccsétől, le is lőtte és kitömette, de azóta sem tud nyugodni, mert egy szőnyeg az szőnyeg, egy nő pedig nő.2

A rémtörténet szerzőjét mint jelentkezőt nem veszik fel az őrült szerelmesek klubjába. Helyette viszont egyhangúlag beválasztják azt a másik arisztokratát, aki egy bécsi kirakatban látott, sokszorosított fénykép nyomán beleszeret a bajor királylányból lett osztrák császárné, Erzsébet nővérébe, Mária Zsófiába (Maria Sofia). Ő történetesen II. Ferenc nápolyi király felesége, és éppen – férjével és annak teljes, még megmaradt hadseregével együtt – Gaeta városában áll ostrom alatt. Mint igaz magyar hazafi és mint őrült szerelmes el is utazik Olaszországba, hogy megmentse a királynét. Rómában nekilát a felmentő sereg toborzásának.

Mikor Rómába értem, már akkor javában szervezkedtek a legitimista szabadcsapatok, amik az ostromolt Gaeta felszabadítására az Abruzzókba betörendők voltak.

Ott találtam néhány párizsi ismerősömet, az ottani jeunesse dorée-ból, kiket szintén azon magasztos eszme vezetett ide, hogy egy megtámadott királyi hölgy segítségére siessenek. Mindnyájan beedzettük karjainkba a meztelen bőrre az ő nevének előbetűjét a királyi koronával; az olaszok nagyon értenek ehhez. Apró tűszúrásokból alakult betűt bedörzsölnek valami piros festékkel, s az holtig ott marad.

Én elmondtam ismerős barátaim előtt szándékomat. Magam alakítok egy szabadcsapatot, s azt személyesen fogom vezetni. Igen helyeselték. Mindjárt eszközöltek ki számomra toborzási irodát, szereztek impresszáriót, megismertettek fegyverszállítókkal, emberkufárokkal, s én gyönyörrel számítgattam minden estén pénzem fogyatkozásáról, mily mértékben növekedett csapatom. – Derék napbarnította fickók voltak; regényes viseletekben: ahány, annyiféle alakú fövegben; ritkaság volt náluk a csizma. Izmaikat igen kevés öltöny takarta, és az is ritka összefüggésben állt saját magával. Nálunk parasztosan úgy mondanák, hogy nagyon rongyosak voltak a fickók. De ki néz ilyesmire az igaz ügy bajnokainál? Elővigyázatból mégis megnyirattam valamennyit.

Párizsi bourbonista barátaim, a saint-germaini negyedből, azt tanácsolák, hogy legalább kétszázra engedjem felnőni szabadcsapatomat, s miután néhány hétig hadgyakorlatokat tartottam velök, akkor csatlakozzam a kitűnő vezér, Rossolino Pilo zászlója alá. Ezt azonban nem fogadhattam meg, mer azt tapasztalám, hogy mikor én egy nap harmincat fogadok, másnap húsz hiányzik belőle, amit hajlandó vagyok azon szórakozottságnak tulajdonítani, aminek valószínűleg a klíma az oka Olaszországban; annálfogva elhatározám magamban, hogy mihelyt hatvannégy emberem lesz együtt, azokkal én rögtön megindulok a határ felé.

Ez a hatvannégyes szám nekem stratégiai szám volt. A hadseregnek minden része folytonosan négyfelé elosztható. Ebből én saját hadműveleti tervet alkottam. A hadsereg minden ütközet után megkétszereződik, míg végre az ellenségé fölé kerül.

Vettem mindegyiknek egy pompás karabint, két pisztolyt, egy vágó szuronyt; a többi magától fog jönni. Hisz én magam is csak annyit ismertem a hadi tudományból, amennyit a sakktábla és a Napóleon-pasziansz után el lehet sajátítani. Elég is az!

Lőni, vívni a magam részéről még hazulról jól tudok: aztán mikor a csatába megy az ember, fölteszi az ellenségről, hogy az mindezekhez nem ért. Ez szüli az önbizalmat.

Csapatomnak még trombitása is volt, aki igen jó fiú volt, csakhogy külön adag rum kellett neki, mert mindjárt kiszáradt a torka.3

A szedett-vedett társasággal át is lépi a pápai állam és a nápolyi királyság határát, részt is vesz egy irtóztató vérengzésben. Itt azok a bűnöző elemek, akik a csapatába tartoztak, még örömmel vesznek részt az öldöklésben, később azonban az ostromlott város alá érve természetesen megszöknek, őrült vezérüket, ezt a szerelmes Don Quijotét magára hagyják. Ő veszedelmesen megsebesül, de áttör a piemonti seregek által képezett ostromzáron, és – hosszú sebláz után – egy gaetai hadi kórházban tér magához. Mégsem sajnál semmit, mert a királyné angyali módon végiglátogatja a sebesülteket, így ideáljától ő is kap egy homlokára lehelt csókot és egy dedikációt a fényképére.

Jókai rendkívül ironikus író volt. De azért még ő sem gondolta volna, hogy ez a regénye nem csupán világsiker lesz, hanem még a családilag érintett, a regényben szereplő nápolyi királyné húga, Erzsébet királyné személyében is szerez magának egy rajongó olvasót.

Szerencsére fennmaradtak Jókainak azon noteszei, amelyekben ezen regényéhez is készített előzetes vázlatokat.4  Ebből egyértelműen kiderül, hogy a valóságos regény, tehát a bevezető két rémtörténet után következő elbeszélés főhőse megfordult az olasz szabadságharcban is. Természetesen Garibaldi oldalán, és nem a nápolyi Bourbonok védelmében! Egyetlen, de elég erős indokot tudok felhozni annak a magyarázatául, hogy Jókai átalakította eredeti regénytervét. Az első elgondolás szerint ugyanis a főhős, aki Magyarországon az önkényuralom korában képtelen kibékülni saját családja és politikai környezete elviselhetetlen reakciós és abszolutisztikus politikájával, elmegy külföldre harcolni a szabadságért, hiszen a szabadság – és ez a mártír Petőfi és legjobb barátja, Jókai közös meggyőződése – egy és oszthatatlan. Az egyes népek szabadsága a világszabadság eszméjének eseti, egyedi megnyilvánulása. Azonban az osztrák–magyar kiegyezés (1867) után az a bizonyos „fátyol”, amelyet Ferenc József császár és most már megkoronázott magyar király is vetett a közelmúlt éveire, annyit jelentett, hogy lehetett írni az önkényuralom korának belpolitikai szenvedéseiről, azonban hallgatni kellett az akkor még viszonylag fiatal, de rendkívül hiú császár külpolitikai kudarcairól. És az kétségtelen, hogy Ferenc József hadvezéri és külpolitikusi tehetségtelenségének legékesebb tanúbizonyságát éppen olasz viszonylatban vívta ki, ha szabad ilyen ironikusan fogalmazni. Ezért került anatéma alá a magyar belpolitikába, sőt a politika által csak érintőlegesen befolyásolt közvéleménybe is kiirthatatlanul beivódott magyar–olasz barátság, amelyről a legszebb tanúbizonyságot azok a ma is élő magyar népdalok adják, amelyek például Garibaldi csárdás kis kalapját emlegetik. (Egyébként a Garibaldi-szakirodalom szerint a hős egy idő után tényleg magyar kalapot hordott, élete végéig.)5

Jókai a lehető legbrutálisabb és leghatásosabb eszközökkel szegte meg a tilalmat. A regény pozitív főhősével szemben egy idiótát állított az előhangot képező két mini-rémregény egyikében, aki magyar létére a Bourbonok mellett küzd az olasz egység ellenében, másrészt a pozitív főhőst – hogy ne érintse a hallgatólagos „fátyolborítást” – valódi természete szerint mégiscsak megteszi szabadságharcosnak, csak éppen nem Olaszországban, hanem Amerikában! A derék hős, aki addig egyébként folyamatosan Milánó és Palermo között cirkált, hogy az olvasók egészen hülyének ne nézzék, hirtelen feltűnik a Washington melletti csatában a Potomac folyónál mint a rabszolgaság ellen küldő északiak hőse.

Jókai nem is árult zsákbamacskát, hiszen a regénynek A Föld másik oldalán című fejezetét így kezdi:

Undorodol már a légkörtül, tisztelt olvasóm? – Én is.

Fojt, elüli a keblet ez a közelmúlt emléke. Minden idegünk érzi azt a fájdalmat, amelyben akkor betegek voltunk.

Jer velem egy szabad lélegzetet venni. Odáig takarjuk el arcunkat, ajkainkat, hogy amidőn egy merész röpülés után a föld másik oldalára érünk, azt mondhassam: nézz ide, és szídd tele kebledet a levegővel.6

A halni készülő, végrendelkező hős, Harter Elemér Petőfi szavaival búcsúzik az élettől.

– Győztünk-e? sir – kérdé most az ifjú harcos félkönyökére emelkedve.

– Tökéletesen, colonel – dörmögé rá a vén huszár. – Az ellenség szét van verve.

– Akkor hurráh! – kiálta fel az ifjú vitéz, s mind a két kezét a levegőbe emelte. – Hurráh, Lincoln! Hurráh, Grant! Hurráh, világszabadság! Hurráh!

– Az Istenért, ne kiáltozzon ön! – csitítá az egyik orvos.

– Kötelékei felszakadnak, a vér tüdejébe tódul, megfullad ön.

– Hadd szakadjanak, hadd fulladjak, csakhogy győztünk! De ordítok még egyet utoljára életemben. Ez az utolsó lélegzetvétel még arra való, amit elhallgattam eddig! Hurráh, te szent szabadság! Hadd fojtson meg ez a kiáltás engem! Hengerítsetek le oda a pocsétába, ami a hóhérok vérével van tele, hadd fulladok abba bele! Hadd hörgöm el ott utoljára: hurráh, világszabadság!7

Ez az epizód bizonyítja azt, hogy Jókai számára – és ez vonatkozik akkori lelkes és értő olvasóközönségére is – a megbukott és osztrák–orosz erőszakkal levert magyar szabadságharc logikus folytatása és a jövendő, végső győzelmet előkészítő csatatere volt maga a nagyvilág, minden szabadságküzdelem, amely a zsarnokság ellen folyt. Ez vonatkozik az olaszországi harcokra is, amelyekről nemcsak mindenki tudott, hanem mindenki várta is azt az olvasóközönség körében, hogy logikusan Magyarország felszabadításával fog befejeződni. Hiszen ezen olvasók keveset tudhattak a francia és a porosz diplomáciai húzásokról, amelyek végül is megakadályozták, hogy az olasz egységmozgalom küzdelmei egy Magyarország felszabadításáért indított háborúban folytatódjanak. Egészen biztos vagyok abban, hogy a váratlan fordulat, amellyel Jókai a hős apoteózisát áthelyezi Amerikába, senkit sem tévesztett meg; noha természetesen az elnyomás korában élő magyarok rokonszenveztek az amerikai polgárháború északi hőseivel, azonban köztük és az olasz szabadsághősök közötti párhuzamot, illetve azonosítást mindenki könnyedén elvégezhette.

Hogy Jókai hogyan vélekedett Garibaldiról, azt egy kiváló és ma sem elfeledett verse tanúsítja, 1867-ből:

Garibaldi.

Szegre már a borostyánnal
Hős vitézek legbátrabbja,
Hazádnak szabadítója,
És most ten-hazádnak rabja!
Eszeveszett idők járnak,
A koszorus fő most szégyen;
Villámvonzó a borostyán,
Azt mesélik róla régen.

Nincsen már többé dicsőség,
A gyáváké most az érdem;
Az erény most szennyesben jár,
S a bűn jár fényes fehérben.
Sebet hoz magának a hős,
Az áruló rendcsillagot,
Azt gúnyolják, ezt üdvözlik
Csuszómászó országnagyok.

Nincs már többé szabad nemzet,
Csak egymásra törő csordák,
A kik egymás szabadságát
Parancsszóra eltiporják;
A kik saját lánczaiknak
Hogy ne hallják a csörgésit,
Zsolozsmáikkal üdvözlik
Testvérnépek temetésit.

Nincs már többé vallás; – nem az
Történik mit az ég rendelt;
Nem tisztelnek láthatatlant,
Nem imádnak itt: csak embert.
Embert, ki a földet bírja,
Ki e világon hatalmas,
Ki nem utal fel az égre;
De megfizet, úgy jutalmaz.

Nincs már haza; – darab föld az,
Mit az egyik vérrel öntöz,
S öntöz nehéz verítékkel
Lelánczolva a göröngyhöz;
A másik meg arat rajta,
Maga számára asztagot,
Föld, mit ura, kedve szerint,
Elád, elveszt, elosztogat.

De Te maradsz, a ki voltál,
A hősöknek eszményképe,
S sötét börtönöd falán át
Világítasz az éjfélbe.
Mozdulatlan, lelánczoltan,
Mégis harczolsz, mégis küzdesz,
Néma ajkad szikrákat szór,
A világba, s abból tűz lesz.

S lesz még ára a babérnak,
Lesz még szabad, dicső korszak!
Lesz még haza! s a hon földén
A kik Istennek áldoznak!
S a midőn a szabad szellem
Lánczaitól megmenekszik,
Fogjuk mi is énekelni:
„Garibaldi resurrexit.”8

Jókai nem lett volna Jókai, vagyis a mindenkori jelen közvéleménye iránt is a lehető legérzékenyebben érdeklődő író, ha nem vette volna észre, hogy alig néhány év alatt hogyan halványodott el az olasz szabadságért hajdan küzdő magyar hősök emléke Dél-Itáliában. Felesége halála (1886) után nevelt leányával hosszabb utazást tett Olaszországban. Nápolyban is jártak. Természetesen magyarul beszéltek egymással, ezek után orosznak nézték őket a helyi jámbor olaszok! Ezt azért megjegyezte, és a hazautazása után írott remek tárcasorozatban (Utazás egy sirdomb körül, 1889) a következőképpen reflektál erre a „kedves” nemzeti azonosításra. (Egyúttal félreérhetetlenül utal a hajdani Garibaldi-kultusz elhaványodására és egészében a hajdani olasz reménységek köddé válására.)

A bárka még jó messze jár; idő fog bele telni, a míg a hálót a zsákmánynyal a partra teremtik; az alatt mi leülhetünk ide a sziklára, vagy akár a puha fövénybe. Időtöltésképen neveket írhatunk a homoktáblára: – nem a magunkéit, hanem hires nagy emberek neveit, a kiket megörökített a hazai népdal (már a míg a népdal maga is meg nem halt). – Vajjon ezeket inkább tiszteletben fogja-e tartani a mindent nivelláló hullám? – Biz azokat is csak úgy elsimította az egy nyaldosással, mint a vezetéknév nélküli „Rózá”-kat.

Hát hallgass ide, kedves leányom: hadd mondok neked valami mesét, a míg a halászok kihuzzák a hálót.

Régen … nagyon régen … huszonöt éve már! tehát emberemlékezetet kifárasztó idők előtt, ugyanazon a vidéken, a hol mi most járunk, széltében hangzott a vidám magyar dal, a körmönfont erős mondások, a miket az idegen csak eltanulni szeret tőlünk; de le nem fordíthat a maga nyelvére. Itt a közelben, Nocerában, volt a főhadi szállásuk a magyar vitézeknek, a kik kijöttek idegen földre, hogy egy száműzött zászló körül csoportosúljanak. Magyar vezérük volt s az parancsolt az egész Capitanatoban. Amott a hófedte hegyek mögött gyakorolta kegyetlen hatalmát Crocco, a félelmes rablóvezér, czimborája a reactiónak, a sötétség hatalmának hőse, pusztítva, égetve, gyilkolva a szabadságért lelkesülő olasz népet. Nápoly minden katonája nem bírta őt éveken át sziklaoduiból kipusztítani. Ekkor ide küldték ellene azokat a magyar vitézeket s azok elkészültek a hírhedett rabló-hadakkal két hét alatt. Olyan tiszta lett előttük, utánuk az Abruzzok hegysége, mint a szinház előadás után. – Hej, de volt is becsülete a magyar fiúknak, innen is, túl is Appenninákon! Még Calabriából is jöttek hozzájuk küldöttségek, könyörögni, hogy csak „egy szál” magyar legionáriust küldjenek a falujukba: az jobban meg fogja azt védelmezni, mint egy egész csapat nápolyi sbirró. S a hová bevonultak, minden faluban, városban „éljen”-nel kevert „evviva” rivallás fogadta őket, szép leányok törülgették le homlokukról a verítéket; az öreg emberek fiaiknak hítták őket, az olasz vendégszerető lett a megérkezésükre. Nocerában mindennap eljátszották a színházban a Rákóczi-indulót, meg a Kossuth nótáját, meg azt a Klapka-rohanót s a színpadon, díszelőadásban Pannonia nemtőjének öltözött művésznő fűzte a koszorút ama bizonyos négy fehér folyó és három zöld halom czímere körül. S aztán ha jött egy magyar e halmok, e folyók országából, nem kellett annak sehol bilétet váltani, vendéglőt keresni, azt ingyen szállítá minden olasz vasút és gálya, nem kellett neki más, mint egy magyar vezérnek az útlevele; kapott érte szállást, bő ellátást, még ölelést is szívesen. S mikor bevonúlt ez a hősök legiója harsogó dob-, trombitaszóval a büszke Nápolyba, még a vén bolond Vezuv is úgy kijött a lomha nyugalmából, hogy azon az estén a holdvilágig dobálta fel a tüzes köveit, az ő üdvözlésükre, s bevilágította éjjel az útjukat fölséges lángoszlopaival … Épen most huszonöt esztendeje annak! … 1861 deczember havában …Tenger idő! …

S mai napság azt kérdezik tőlünk itt ezen a vidéken, mikor meghallják, hogy magyarúl beszélünk, hogy „ugyebár, ti muszkák vagytok?”

Mit is írtunk erre a fövény lapra az imént? Kinek a neve volt?9

Azóta az abszurdum csak elmélyült. 2010-ben vásároltam egy nemrégen megjelent olasz monográfiát, amely részletesen ismerteti azokat a vérengzéseket, amelyeket az északiak követtek el a nápolyi királyság elfoglalása során a polgári lakosság ellen.10  A könyv szenvedélyes, nem elégszik meg a sokkoló tényekkel és az archívumból elővarázsolt, rendkívül felkavaró képekkel. A végén ugyanis szépirodalmi ambíciókat táplál, átmegy látomásba, és elképzeli, hogy a Lenta völgyében, a Campobasso és Benevento közötti országútról letérve hirtelen megképződhetne előttünk, Pontelandolfo előtt a csonka piramis, úgy 50 méter magas, fehér márványból, ragyogva. Mintha nem is emberi erő, hanem valami felsőbb hatalom helyezte volna ide. És ha közel megyünk, nagy betűkkel ez ragyogna a tetején, egy névsor élén: Itália Söpredéke (Feccia Italia). A megnevezett söpredék-tagok névsora természetesen II. Viktor Emánuel királlyal kezdődik, Cavour miniszterelnökkel folytatódik, és – Jókai nagy örömére, ha megérte volna – Garibaldival és Türr Istvánnal fejeződik be. Rangok és címek helyett mindegyikük neve után egyetlen minősítés olvasható: Háborús bűnös (criminale di guerra).11

Talán nem árt, ha a történészek és az irodalomtörténészek közösen figyelnek oda valamely témára. A nemzeti sztereotípiák változnak, új elfogultságok lépnek a régiek nyakára. A világ ugyanis különös, vagyis mindig olyan, mint volt, megköveteli tehát a legsokoldalúbb figyelmet.12

Jegyzetek

1 Jókai Mór, Szerelem bolondjai (1869), kiad. Harsányi Zoltán, Akadémiai, Budapest, 1963 (Jókai Mór Összes Művei: Regények, 17.). A berlini fordításról (ld. i. m. 459.) megjegyzendő, hogy ez a szöveg a neves O. Janke Kiadónál még további három kiadást is megért (1881, 1884, 1891).

2 E bevezető novella címe: Első bolond, akinek vetélytársa egy király. (Önéletírás), ld. i. m. 14–28.

3 E második, bevezető novella címe: Második bolond, aki egy királynéba szerelmes. (Ez is önéletírás), ld. i. m. 29–47., az idézett részlet: i. m. 31–32. A novella történeti hátteréről vö. Gigi Di Fiore, Gli ultimi giorni di Gaeta, L’assedio che condannň l’Italia all’unitŕ, Rizzoli, Milano, 2010.

4 Vö. Jókai Mór, Szerelem bolondjai, i. kiad. 461–462.

5 Vö. Csorba László, Garibaldi élete és kora, Kossuth, Budapest, 2008.

6 Ld. Jókai Mór, Szerelem bolondjai, id. kiad. 294.

7 I. m. 297.

8 Jókai Mór, Költemények I–II, Budapest, Révai Testvérek, 1898 (Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás, 98–99.), I, 20–21. Modern kiadásban ld. Magyar költők, 19. század, I–II, Kortárs, Budapest, 2001 (Magyar Remekírók – Új Folyam), II, 56–58.

9 Jókai Mór, Levente – Utazás egy sirdomb körül, Révai Testvérek, Budapest, 1898 (Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás, 95.), 276–278. A regény modern kiadása: Jókai Mór, A fehér rózsa – Utazás egy sírdomb körül, Unikornis, Budapest, 1995 (Jókai Mór munkái. Gyűjteményes díszkiadás, 67.), 142–258.

10 Antonio Ciano, I Savoia e il massacro del Sud, Grandmelň, Gaeta, 1996.

11 I. m. 188–189.

12 Az általam ismert és a hagyományos, hivatalos, az olasz egységet mindenek fölé helyező történetírással szembeszálló revizionista iskola könyvei közül különösen figyelemre méltónak találtam a következőt: Giordano Bruno Guerri, Il sangue del Sud, Antistoria del Risorgimento e del brigantaggio, Mondadori, Milano, 2010. A Magyar Légió irgalmatlan bevetéseiről a „brigantaggio” ellen ld. i. m. 56., 140.