×

Rejtélyes köznapok

András Sándor

2011 // 10
Teri

„Terikém, mi a baj?” nézett a férfi az ágy szélén ülő asszonyra.

„Nem tudom” nézett az maga elé a szőnyegre. „Nem értem.” Megrázta a fejét, még mindig maga elé nézve. Csak bugyi volt rajta. Aztán előrehajolt és harisnyáját lassan húzta fel kinyújtott bal lábára, két kézzel igazgatta, aztán a jobbra, a combjáig. „Nem”, rázta meg ismét a fejét. Felállt, úgy húzta magára a harisnyanadrág felső részét. Nem akar rám nézni, figyelte a férfi, mi baja?

„Lennél szíves...”

„Jaj, Rudi, hagyjál. Nem tudom, mi van. Valami zavar.” Hallgatott. „Zavar, érted?” A melle még mindig pucér volt, a férfi, aki már magára rántotta a nadrágját, a szíjat csatolva nézte, mi baja? Szép.

„Előfordul.”

„Nem fordul elő”, mondta az asszony határozottan. „Ez komoly, érzem. Tudom.”

Tovább öltözködött.

Amikor elkészült, kényszeredetten rámosolygott a férfire:

„Ne haragudj, de most menjünk.”

Az autóban se beszéltek. A férfi dühös is volt, értetlen is. Csak amikor megállt a fák alatti parkolóban, ahol az asszony szokta hagyni a maga kocsiját, mondta: „Nem értem, mi van veled. Hívjál.”

Aztán visszament a laboratóriumba.

Két nap múlva hívta az asszony.

„Van egy kis időd?”

„Na végre. Nem akartalak zavarni.”

„Most se tudom, mi volt, Rudi. Valami történt, nem tudom, mi, nem tudom, miért, miért éppen akkor. Megdermedtem, eltávolodtam tőled, nem is én, a testem, és azt hiszem, most is úgy vagyok. Magamtól is el.”

„Azt hiszed.”

„Érzem. Próbáltam rájönni, mi van, azért is nem hívatalak korábban. Mintha a testem meg én nem ugyanegy lennénk, ami marhaság, és mégis, ha eszembe jutsz, ahogyan, amióta együtt, amikor azt képzelem, hogy megérintesz, amikor hozzád érnék, visszariadok, összerándulok, érted, a testem, nem én, a testem. Micsoda marhaság, mintha össze tudnék rándulni a testem nélkül, és mégis úgy van, érzem. Érzem és tudom, hogy úgy van és nem tudom, miért. Figyelsz még?”

„Mondjad.”

„És nem te teszed, nem te hatsz úgy rám, értsd meg, hanem bennem, a testemben hőköl vissza valami. Nem érzek másként irántad, mint eddig, csak mintha más lennék. Nem ismerek magamra, vagyis a testemre, mert igyekszem követni, nyomon követni, mitől az a hőkölés, az az összerándulás, honnan ered. Nem belőled, hidd el, nem. Nem érzek semmi viszolygást, irtózást, félelmet, semmi ilyesmit, nem tudom megnevezni, de csakis belőlem jön. Magam csinálom, termelem ki, csak éppen nem én, hanem a testem, és nem tudom, Rudi, tényleg nem tudom, egészen el vagyok képedve, meg vagyok rendülve, nem ismerek magamra, érted? Magamra. És két nap gyötrődés után csak arra tudok gondolni, Ica miatt van az egész, csak az lehet, semmi más, esküszöm, semmi, senki, senkivel se találkoztam, senki se szólt közbe, csak az Ica lehetett, de ő meg miért és hogyan, hiszen nem is tud rólunk, nem is sejtheti, már amennyire tudom, éppen úgy vagyunk barátnők, mint eddig, ha pedig eddig nem zavart, mert nem zavart, hogy megcsalom a férjével, a férje meg őt velem, ha eddig nem, most egyszerre miért zavarna, bár tudod, beszéltem róla, egy kicsit zavart, hogy nem zavar, de az is csak az elején volt, ahogyan téged se zavart, kezdettől fogva nem, de ti férfiak azért másmilyenek vagytok, legalább is úgy tudom, de engem csak az elején.”

„Tudom.”

„Na látod. És most engem miért megint és, ez a nagy ÉS, miért így, mert így nem zavart, ugye nem, a legelején sem, ment minden csodásan, nagyszerű volt, olyan magától értetődő, hát most miért van, mi van, mi történt?”

„Nem értem, miért zaklatod így fel magad, Teri. Bolondság. Felejtsd el és vége. Mikor látjuk egymást?”

„Akkor nem érted.”

„Kellemetlen volt, igen. Nem hagyott nyugton, gondolhatod. Dehát van ilyen is. Az embert olykor cserbenhagyja a teste. Tudom, megtörtént velem is, sohase jöttem rá, miért. Igaz, nem is kutattam. Egy rövid kudarc, aztán a múlté. Eggyel több megfejthetetlen rejtély. Az ember rájön, hogy sohasem fejti meg magát igazán. Na, bumm. Csinálom a gyógyszereket, de a javuk csak szimptómát tüntet el. Hormonzavar, és ki tudja, miért. Még azt sem tudjuk, mitől van magas vérnyomás. Az is csak tünet, kezelni kell.”

„De én nem merek most találkozni veled, Rudi, nem érted, mit mondok, én most is szeretlek, mint eddig, és ha megint történne valami, olyan, mint a múltkor, az nagyon rossz lenne, nagyon nagy baj, nekem nem egyszerű kis rejtély. Úgy vagyok most is, mint akkor, akkor, amikor fel kellett öltöznöm, értetlenül, megzavarodva, és érted is fájva, figyelsz még?”

„Igyekszem.”

„Ica...”

„De mi köze van mindennek Icához? Már kérdezni akartam, mért hoztad szóba, csak nem tudtam közbevágni.”

„Siralmas az egész. Nem tudom. Csak nem jut semmi más az eszembe, buta vagyok, talán csak buta, de tudod, amikor kezdődött köztünk az egész, Ica még tanított, persze, hogy tudod, és amikor otthagyta a tanítást és elment dolgozni a bankba, mert azt mondta, elege van a tanításból, nem bírja a kölyköket, nem bír bánni velük, ami nehéz is, el tudom képzelni, szóval amikor elment a bankba, nem történt semmi, miköztünk, Rudi, minden ment tovább, mint addig. Te bírtad, nem tudom, hogyan, de bírtad és igen, én is, minden színlelés nélkül voltam és maradtam barátnő, amit persze nem értek, sohasem értettem, hogyan nem színleltem, amikor persze mégis, már hogyan is ne, hiszen veled, és ha rólad volt szó, mintha alíg ismernélek, ment az egész, mint egy betanult játék, pedig csak úgy magától, természetesen, olykor ámultam is magamat, de most, Rudi, most nem megy, nem menne, és azért van minden. A testemben, azért, miatta, ha tényleg. Jézusom, nem tudom, mi van.”

„Miatta? Hirtelen feltámadt a nem is tudom mi, de miért most?”

„Nem tudok rájönni, nem. Úgy érzem, arra kell gondolnom, az hat rám most, talán az, hogy annyira odavan, tudom, mert mondja. Az a bankrablás, az tett be neki, azóta nem tud rendbe jönni magával.”

„Nézd, Teri, ő mondta, hogy nagyon megrázta a dolog, és tudom, hogy igen, mert furcsa lett, de neked mi közöd hozzá? Mi köze hozzánk? Igazán nem értem.”

„Rudi, esküszöm, én se. És amúgy is már egy ideje, három hete? Több is? Hogy az a bankrablás történt és pont őnála, pont tőle követelte az az alak a pénzt, és értem, hogy megrettent, amikor az ráfogta a pisztolyt, én is biztos megrettentem volna, de az elmúlik, mint a hidegrázás, de őt nem is az dúlja fel, azóta sem az, hogy ráfogták a pisztolyt és megrémült. Hanem az, hogy odaadta a pénzt, az teszi tönkre. Engem az ijedtség ölne, de aztán megráznám magam, mint a kutya, amikor kijön a vízből. Kiráznám magamból az egészet, maradna egy rossz álom, amennyire ismerem magam, az se sokáig, mint a fogfájás, tudom, volt, amikor szörnyen fájt, de már nem érzek semmit, mintha nem is én lettem volna, és igen, nem is én voltam, hiszen most nem fáj, nekem most nem. Nekem most a fejemben, Rudi, a nagy nemfáj uralkodik. De őt valamiért teljesen kifordította magából, ami történt, hogy odaadta a pénzt, dehát mit is tehetett volna, nem tudom, miért fordult ki úgy magából, de kifordult, vagy nem is kifordult, hanem valami összeomlott benne, és valami azt súgja, az a baj velem, velünk, azért van közöm hozzá, és most már neked is, miattam, van, mert addig nem zavart soha, hiszen nem zavart, tudod, hogy viszonyunk van egymással, addig nem, amíg ő magabiztos volt, amíg rendben volt magával, de hirtelen valamiért teljesen védtelen lett, elesett, és talán ezért lett számomra, a testemnek, ha tényleg ezért lett, probléma a mi együttlétünk, ha érted, mit akarok mondani.”

„Nem értem.”

„Akkor nem is akarod.”

„Nem lehetne erről szemtől szembe beszélni, Teri? Ez így nem lesz jó.”

„Nekem most így kell. Nem, nem menne másként, ne kérdezd, miért, nem menne, érzem. Tegnap összetalálkoztam Icával a szupermarketben és elég rémes volt, ő is meg az egész találkozás, mert hirtelen találtam magam szembe vele az egyik sorban, a tisztítószereknél, nem is szembe, mert háttal állt nekem, amikor befordultam, de rögtön tudtam, ő az, és már a tartása meghökkentett, valahogy előre görnyedt a válla, vagy a nyakát húzta be, mintha egy kicsit összezsugorodott volna, hirtelen nem tudtam, mit tegyek, visszaforduljak menjek át egy másik sorba, de szinte önkéntelenül megszólítottam: »Ica«, csak ezt vettem észre és már nem fordulhattam meg, pedig ő lassan fordult felém, tétován. »Szia, Teri, már láttalak az előbb, csak nem akartam odamenni hozzád, nem vagyok jól, reméltem, nem veszel észre«, mosolyodott el szomorúan. »Dehát észrevettél.« Elhallgatott, és én is hallgattam, és nem tudtam, mit mondjak, olyan kiszolgáltatottan állt ott, nézett rám, pedig iparkodott, hogy kihúzza magát. Mintha tudta volna, mi van közted és köztem, és elismerte volna a vereségét, pedig éreztem, nem tudja, nem úgy áll ott, nem úgy néz rám, hanem csak védtelenül. A szeméből látszott, szeretettel néz, szinte örömmel, csak távolról, nagyon távolról, nem is tudom, hogyan mondjam, elveszetten. Valami megsajdult bennem, amíg így néztük egymást, és ez a sajdulás az, amit most is érzek, amikor rá gondolok és amiért azt gondolom, hogy az ő változása érintett meg engem, az ő belső szomorúsága, magárahagyottsága, az hatott rám, dermesztett meg, bénította meg a testem, azért záródott be, zárt be engem előled, előtted, és azért nem akartam ezt szemtől szembe mondani neked, mert mintha féltem volna, nem lennék képes rá, meg se tudnék szólalni ilyesmiről, magamról. A legbensőmről nem. A legbensőmőről? Miért is lenne a testem a legbensőbb? Mondd, Rudi, a szégyenkezés a test dolga lenne? Mert igen, a szégyenkezés, az elbújni akarás, az eltűnésinger annyira testi, testi valómé, pedig az lehetetlen, a szememmel láttam őt, de nem a szemem tudta, amit tudott, látta, amit látott: a szemem, a két szemem nem szégyenkezhet, nem mérheti fel a helyzetet, Ica szomorúságát, kiszolgáltatottságát, elveszettségét, ilyesmit csak a lélek érezhet, mérhet fel. Igaz, most jövök rá, a lélek nem az agy, nem a test, akkor a lelkem szégyenkezne, nem a testem? De Rudi, a testem facsarodott össze, a testemben szégyenkeztem, az a pillantás, az, amit mondott ott, de előtte a pillantás, a tétova felémfordulás közben, az sokkolt, az a sokk eleven még bennem, és amíg eleven, érzem, nem tudok rád nézni, nem bírnám el, hogy hozzám érj, akárcsak a pillantásoddal is megérints, bújnom kell előled, magam elől, és őelőle is, tudom, már nem bírnék hallgatni, se beszélni rólunk, rólunk neki, magamról: mert most már kellene, és hidd el, most is fojtogat a szégyen, és nem tudom, nem értem igazán, érted, csak találgatok, igazán nem, miért most, miért nem korábban, pedig tudom, hiszen mondtam neked az előbb, és mégis érthetetlen az egész, igen, éppen az egész az érthetetlen, ami történt és történik, igen, történik most is, mert ez a szörnyű, és sejtelmem sincs, hogy meddig tart ez a most. Ki vagyok szolgáltatva és nem is tudom, kinek: neki, magamnak, magam magamnak, vagy talán, Rudi, a mi kapcsolatunknak, annak, ami történt köztünk és velünk, fáj is, rettent is, a zsigereimben sajdulok, amikor csak rád gondolok, amikor őrá, és ezért, azt gondolom, ezért görcsöltem be, előled görcsöltem, menekültem, és érzem, hozzád bújva is bújnék előled, pedig vágyom rád, most is, szeretlek, most is, de valahogyan meghasadt bennem a vágy, és ami vinne feléd, menekülne előled, az taszít, ami visz, és nem tudom, mit tegyek, meddig tart ez az átok, vagy büntetés lenne? Lelki vihar, ami átcsap a testre? Még azt se tudom, hogyan tudok olyan bedobással tanítani, amikor belépek az osztályterembe, de tudok, az megy.”

„Teri, ezzel most hogy menjek haza?”

„El kellett mondanom, Rudi. Valamit mondanom kellett neked, hogy értsed, mi van velem, hiszen téged is érint, ami engem, és nem is lett volna más, akinek mondhattam volna, akihez fordulhattam volna, beszélnem pedig kellett, kell, mert ha beszélek, akkor talán rájövök valamire, találok valami megoldást, de neked kellett elmondanom úgyis, te vagy, akihez leginkább fordulhatok, akiben leginkább megbízhatok, akit szeretek most is, így is, kificamodva.”

Rudi

A Déli pályaudvarnál szállt le a buszról, anyjához ígérkezett a Jakobinusok terére. Hetente, kéthetente meglátogatta, ahogyan magában mondta, „az öregasszonyt”. „Anyámnak” csak másoknak nevezte már régóta, „édesanyámnak” pedig sohasem. Sokáig „anyu” volt, aztán egy napon úgy érezte, elég volt az anyuzásból, abbahagyta. Ezúttal azonban nemcsak meglátogatni készült „az öregasszonyt”, akart is tőle valamit. Úgy érzete, utaznia kell, messzire, az országon kívülre, idegenbe, mindegy hova, csak el, messzire, de nem volt miből. Tudta, az öregasszonynak van pénze, és remélte, talán sikerül kicsikarnia tőle valamennyit, eleget egy hosszabb utazásra. Kivesz szabadságot és elmegy. El kell mennie, érezte, most csak ez segít, ha még segíthet valami. Amióta felesége, Ica elhidegült tőle, barátnője, Teri pedig elhagyta, egyedül maradt. Hirtelen üressé vált, zaklatóan üressé az a közeg, amelyben addig megszokottan mozgott. Teljesen semleges emberek is zavarni kezdték, sőt nyomasztani, mintha megszűnt volna körülötte egy erőtér, ami szokásosan védte másoktól, akiket korábban észre se vett. A két nőből vetült volna, vagy saját magából? Akkor is belőlük, gondolta, még a buszon. Körülötte magukba vagy magukból kifelé bambuló emberek. Lehetnének próbababák is, pillantott körül, zötykölődött. Aztán az anyjára gondolt, a megátalkodott öregasszonyra. Ül a pénzén és a meghalt férjére emlékezik, nem Rudi apjára, hanem a második férjére, arra a kibírhatatlan Viktorra, aki olyan jámboran tűrte az egzecíroztatást. Hirtelen nem is értette, miért látogatja meg az anyját aránylag rendszeresen. Valami rutinszerű indulat vitte, semmi érzelem, semmi bensőséges érzés. Beidegződés, reflex, ahogy a kutya nyáladzik, amikor megszólal a csengő, Pavlov kutyája, csak Rudi nem tudta, mi nála a csengő és mi rendezi az egészet, mi és miért. Világ-labor? Miféle laboránssal? Mit akar az egész? Háborgott magában, aztán arra gondolt, most legalább tudja, miért megy. Mindez még a buszon történt.

Ezek a jó végállomások, gondolta, amikor lelépett a járdára. A busz csak megfordul és megy visszafelé. Végállomás, pedig csak megálló, megálló, pedig végállomás, semmi álldogálás, semmi várakozás.

A pályaudvarokat szerette Rudi, de ezt a Délit nem. Talán azért, mert modern. Modern? Ez a megkopott csúf épület? Milyen is volt régen, állt meg. Nem tudott visszaemlékezni, pedig gyerekkorában mennyit látta. Csúf fehér épület, belül is csupasz, semmi hangulat. Hiányzott neki a hangulat, a pályaudvar-hangulat. Kívülről is hiányzott. Amikor ránézett, mint most, érezte, nincsen. Ahova beléphetne. Ahova talán be is fog lépni, ha el tud utazni. Bár talán repülővel. Még sohasem repült. Talán jó. Talán rossz. Talán most kiderül, hamarosan. Megindult a járdán az aluljáró felé, fejét csóválta, és kicsit kétségbeesett, milyen rossz is az emlékezete. Milyen is volt az a régi épület?

Amikor felfelé ment az aluljáróból az Alkotás utcába a Jakobinusok tere felé, egy férfi vágtatott el mellette, lefelé, szemből vele. Peterdi elvtárs, hökkent fel Rudiban. A férfi után fordult, nézte, ahogyan éles szögben balra csapódik és eltűnik lent az aluljáróban. Azóta nem láttam, ment tovább. Hány éve is? Öt, most kilencvenöt van, akkor hat. Most hogyan szólítanám? Most is Peterdi elvtársnak? Nem. De akkor hogyan? Mi lett belőle? Mit csinálhat most ez a Peterdi? Nem párttitkár a gyárban, annyi biztos. Kilencven óta biztos nem.

Felért a járdára, szeme a kis édességboltra esett. Valamit venni kellene az öregasszonynak. Megállt a kirakat előtt. Rumos meggyet? Az anyja nagyon szerette, de nem ehette, amióta cukros lett. Biztos eszi most is, gondolta, eszi titokban, maga előtt is titkolva. Aztán megbocsát magának. Kinek van manapság szüksége Istenre. És miért ne enné, elég öreg már, hadd élvezze, amíg lehet, aztán úgyis vége. Nem is lenne rossz. Sóhajtott. De mégse, nem segíti hozzá. Ráadásul az öregasszony rossz néven is venné, heccelésnek tartaná, ha tőle kapja. Magának megbocsát, nekem bezzeg nem.

Nézte a kirakatot, a jelzésszerűen kirakott dolgokat, a nyilván üres dobozokat. Tanácstalanul nézett rájuk, aztán a kirakat magasába bámult. Vajon mit csinál most a Peterdi, jutott megint eszébe. Akkor még építette a szocializmust, legalább is tatarozta. Így szokta Rudi másoknak mondani magáról, ironikus mosollyal: „építem, tatarozom”. A lassan már nem is lehetett tudni, mit. Akkor pedig azt sem, minek. Lassan már tanítani kell, nézett vissza az édességeknek álcázott dobozokra, magyarázni, hogy mit is jelentett a „párttitkár” szó. Rudi nem volt párttag, de Peterdi neki is elvtárs volt, pedig nem gondolta, hogy lettek volna közös elveik, azon túl, hogy „Ne ölj”, ami persze az esztergomi érsek elve is volt, holott Rudinak az se volt elvtársa, neki valójában, amennyire tudta, senki sem volt elvtársa, a megszólítás: „elvtárs” csak olyasmi volt, mint egykor régen, és most megint az „úr”. Csak az „úr” lehetett hajdanában „nagyságos”, „méltóságos”, „kegyelmes”, míg az „elvtársat” – demokratikusan – nem lehetett osztályozni, ahogyan most már az „úrat” se lehet. Most már. „Peterdi úrnak” kellene szólítani. Már nem a szocializmust építi, tatarozza, hanem mit? A kapitalizmust? Azt meg minek?

Rudi már bánta, hogy nem szólította meg Peterdit, úgy, ahogyan szokta. Vajon hogyan fogadta volna? „Nem ismerem magát” és továbbmegy? Nem, ezt biztos nem mondta volna. „Nocsak Gorda elvtárs, maga hogy van?” Ezt sem. Helyre igazított volna: „Gorda úr, rég nem láttam”? Vajon a Peterdi mit vinne az anyjának? Haza. Milyen lehetett neki az otthon? „Sanyika” volt akkor is, amikor a gyárban tartottak tőle? Vagy nincs is anyja? Nem is volt? mosolyodott el Rudi a kirakat előtt. „Rózsabokorban jöttem a világra, hátranéztem, hát az anyám picsája.” Akkor mi legyen, virág? Valamit vinnem kell.

(A történet mesélője ezen a ponton úgy érezte, mondania kell valamit arról, hogyan ismerheti ő Rudi gondolatait, amikor általában senki sem ismerheti a másét. Ez így igaz, a történet mesélője pedig nem kíván a mindentudó, mondjuk Isten szerepében mutatkozni, erről leszoktatták az éppen még divatos konvenciók. Van azonban egy nem elfelejtendő különbség egy kirakat előtt álló és egy történetben kirakat előtt álló ember között. A másik embert, az utcán vagy az autóbuszon állót nem az író csinálta, ő csak találkozhat vele, úgy, ahogyan az parapszichológiai képességek nélkül lehetséges. Kínzókamrákra se lett volna szükség – sokfelé ma se lenne –, ha az ember gondolatolvasó lehetne. Rudit azonban a mesélő találta ki, akkor pedig miért is ne találhatná ki, mire gondol, sőt mit érez? Legfeljebb arra kell ügyelnie, ne tudja Rudinál jobban, amit az gondol. A valósághoz hű csak akkor marad – és az efféle hűség se lehet kötelező, ha nem teszik azzá valamiféle erőszakkal –, ha mindig azt meséli, amit Rudi éppen érez és gondol, beleértve azt, hogy gyakran Rudi maga se tudja, mit. Végül is a fikciónak is megvan a maga valósága, és egy egészen másféleképpen fantasztikus fikció, fiktív személy lenne az, aki tudja, mit érez valójában, amikor nem azt, amit éppen érez, mit gondol, amikor nem azt, amit éppen gondol. Ez csakis olyan lény lehetne, akinek a fajtáját is ki kellene találni, hisz ember legfeljebb arra képes, hogy mást érezzen, mint amit gondol, mást gondoljon, mint amit érez.

A mesélő tehát csak arra vállalkozik, hogy mindig azon a ponton tartózkodik, amelyiken Rudi. Nem lát nála jobban, se előre, se hátra, ezért olykor semmit se lát, mint akinek befogják a szemét vagy tök sötétben találja magát. A mesélő, ez a mesélő, tehát nem használ olyan trükköket, mint: „Rudi akkor még nem tudta”, „Rudinak nem jutott eszébe”, „Ha Rudi sejtette volna” és a többi efféle időcsaló felülemelkedést egy olyan imaginárius pontba, ahonnan egy ember egész élete és valós-valótlan lehetőségei beláthatóak lennének. A mesélő itt egészen másféle trükkökkel él, elsősorban azzal, hogy a mesélés folyamatára bízza a mese kanyargását, abba pedig belefér, hogy Rudi az anyjához akar menni, de fogalma sincs arról, hogy mi történik vele útközben, ahogyan azt se tudhatja, hogy majd valóban megérkezik-e hozzá, és nem gondol arra, ami nem jut eszébe. Természetesen, legalább is úgy hiszi, vannak tudattalan motivációk, de azt gondolja, azokat ő épp olyan kevéssé tudhatja, mint Rudi, amikor tudattalan motivációból cselekszik, vagy érez, vagy gondol valamit: tudni legfeljebb csak azt tudhatja, mit cselekszik, érez, csinál. Később ugyan gondolhatja, hogy miért is tette, érezte, gondolta, amit tett, érzett, gondolt, tudni viszont nem tudhatja teljes bizonyossággal, hiszen ahhoz az említett imaginárius pontra lenne szüksége, ami a mesélő véleménye szerint egyikünknek sem adatik meg.)

Az anyja háza melletti virágüzletben végül három szál fréziát vett, melléjük egy kevés páfránylevelet. Amikor kilépett az utcára kezében a papírba csomagolt virágokkal, hülyén érezte magát. Vitt ő már virágot az anyjának, de cserépben, ez meg most a kezében olyan volt, mintha randevúra ment volna, pedig az öregasszonnyal biztosan nem. Úgy érezte, amikor átadja neki, az is megütődik majd. Hirtelen nem tudta, mit tegyen. Mit csináljak, dobjam el? nézte a papírba rejtett csokrot. Állt, megindult, a járdaszegélyhez lépett, előtte leparkolt autók, azokat nézte, leeresztve karját, kezében a virággal, gondolkodott. Valami ital jobb lenne, mérlegelte, így is, úgy is kilóg a lóláb, akarok tőle valamit. Megrándította a vállát: dehát akarok. Még mindig a járdaszegélynél állt, háttal a kapunak. Vagy eldobom, vagy egyből azzal kezdem, gondolta. Kihúzom a méregfogát, fintorodott el, a fréziának.

És úgy is történt. Volt kulcsa a kapuhoz, felbaktatott a második emeletre, becsöngetett. Ide is volt kulcsa, de így volt illedelmes. Az ajtó nyílt, ő belépett a meglehetős sötétbe, és a sietős csók után követte anyját a nappaliba. Odanyújtotta neki a virágot: lekenyerezés, mondta grimaszos mosollyal, aztán: de őszintén adom. Az anyja sovány magas asszony volt, apróvirágos fekete ruhában, a haja egészen ősz. Megszagolta a virágot, aztán kifejtette a papírból. Fréziák, gyönyörűek. Van éppen egy üres vázám, nézett Rudira, mindjárt bele is teszem. Köszönöm, indult meg. Hirtelen visszafordult: hát te meg mit akarsz megköszönni előre? Bólintott, mint aki nem vár választ. Legalább rögtön be is jelentetted, nehogy tévedésbe essek. Kiment a konyhába, Rudi hallgatta a vízcsorgást és próbálgatta, hogyan is kezdjen hozzá.

Na, mi kell?, kérdezte az anyja, amikor visszajött és a hosszú keskeny üvegvázát az asztal közepére tette.

Majd, sóhajtott Rudi és leült az egyik fotelbe. Ahova szokott. A másik az anyjáé volt, hímzett párna volt benne, a háttámla előtt.

Ma két éve, hogy Viktor meghalt, mondta az anyja és ő is leült. Gondolom, nem azért jöttél, eszedbe se jutott.

Hát nem, ismerte be Rudi. Azt se tudom, hanyadika van.

Megszoktam tőled.

Én is tőled, gondolta Rudi. Nem mondta ki, idejében megfékezte magát. Nem veszekedni jött.

Tudod, kit láttam az előbb az aluljáróban? Peterdi elvtársat.

Az anyja szótlanul nézett rá. Aztán homlokát ráncolva mondta:

A gyárból? Azt a Peterdit, a párttitkárt?

Őt, éppen őt, Peterdi elvtársat.

A név és a cím szabadon, furcsán lebegett a szobában, mindketten érezték, ha más-máshogy is. Balra a fal mellett kredenc állt, benne nippek, a padlón perzsaszőnyeg, a sarokban zöldbársony kerevet, diófaszegéllyel, megkopottan. Mellette üvegajtós diófaszekrény, az üveg mögött könyvek. Rudi nézte őket, velük nőtt fel, ezek között a bútorok között volt gyerek, ha nem is itt, ebben a lakásban. A rózsadombi villa, emlékezett. Elvették, amikor ki lettek telepítve ’51-ben, sose kapták vissza, csak a bútorokat vihették raktárba, onnan kerültek ebben a lakásba, amikor 153-ban visszajöhettek a faluból, ahova száműzték a bélistázott Gorda bíró urat és családját. Sose derült ki, miért B-listázták, pedig ’53 után lehetett érdeklődni, csak választ nem lehetett kapni. Ő még azt sem tudta, mit jelent a „B”, minek a rövidítése. Csak annyit tudott, hogy apja elvesztette az állását, soha nem lehetett utána törvényszéki bíró. Lehet, hogy senki se tudta? Az osztályidegeneknek senki se tartozott felelősséggel. Tévedés volt? Bosszú? Vagy talán a bírói szék kellett valakinek? Hogy megüresedjen? Vagy talán csak neki nem mondták meg a szülei? Óvták? Vagy szégyelték? Rudi nézte a bútorokat, és még visszhangzott benne a „Peterdi elvtárs”, még lebegett a fejében a csak ott elhangzott szó. Elnevette magát:

Ő, igen, ő volt az. Elrohant mellettem, mire felocsúdtam a meglepetésből, már éppen eltűnt az aluljáróban. Csak később jutott eszembe, hogy utána futhattam volna, megszólíthattam volna, vajon hogyan reagál.

Az anyja vállat vont a fotelben. Körülnézett a szobában, lassan, tétovázva, aztán újra a vele szemben ülő férfire nézett, aki a fia volt. Most is, és mint mindig, kideríthetetlenül, egy másik életből, amit valamiképpen megörökölt.

Elmúlt, mondta. Már nem tudok mit kezdeni vele. Apádnak biztos elégtétel lenne, hogy vége az egésznek. De már Viktor is meghalt. Ketten maradtunk, te meg én. Meg ez a lakás.

Meg a pénz a bankban, nézett rá Rudi.

Ahhoz se nyúlok, ahogyan ezekhez sem, mondta az anyja élesen. Szóval ezért jöttél. Ezért a virág. Pedig tudhatod, megmondtam, az marad a bankban, még szükség lehet rá, ki tudja, mi lesz. Másom sincs.

Rudi nézte az anyját, ahogy ott ült vele szemben, szikáron, szigorún. Apróvirágos fekete ruhájában. Nézte hegyes orrát, lapos homlokát, szája megvető rándulását. Hál’ isten már nem csókol, nem rúzsoz össze. Nem rúzsozza magát, amióta Viktor meghalt. Így gyászol. Vagy belátja, hogy megöregedett? A haját se festi. Vajon mit is érez ez a szörnyeteg, az anyám, a megszokott és kibírhatatlan anyám, aki mindig elvárja, hogy esedezzem, hökkent belé hirtelen a felismerés, elvárja, hogy annál biztosabban, királynői gesztussal utasíthasson el. Felpattant a dühtől. Az ő játszmáját játsszuk, mindig az övét, akármit is teszek. Kibírhatatlan, szorította össze az ajkát, nem szabad visszabeszélni, utasította magát. Nagyot nyelt, aztán: vécé, lökte oda és kiment, nehogy kiabálni kezdjen az anyjával. Most ne. Az apró vécében, ha magára csukja az ajtót, lecsillapodhat, gondolta, csak a vészterhes szobából ki.

Aztán tényleg összeszedte magát. Lehúzta a vécét, hogy jelezze, tényleg azért ment ki. Visszament, visszaült a fotelbe és az anyjára nézett. Az pedig meg se rezzent, ridegen nézett vissza rá és mondta, amit egész idő alatt tartogathatott magában:

A pénz marad a bankban. Ha bármi történik velem, szükségem lesz rá, csak az segít meg, akit megfizetek.

Rándított egyet a nyakán, félrefordította a fejét és kinézett az ablakon, a Kapisztrán-templom tornyára, ott szemben a várhegy bal vége felé.

A pénzt a kárpótlási jegyekért kapták, ’91-ben, a jegyeket pedig az egykor elvett villáért. Nevetséges összeget. Megérhetett vagy harmincmilliót, kaptak négyszázötvenezer forint névértékű kötvényt. Kaptak? Rudi megint fortyogott. Az anyja kapta és meg is tartotta magának.

Hát én?

Te csak magaddal törődsz. Mindig azt tetted.

És te?

Önző vagy, mindig önző voltál.

Hagyjál már ezzel. Az vádol önzéssel, aki maga önző. Nem tudom, hogyan törődhetnék veled, amikor nem engeded. Volt, amikor ölelgettél, emlékszem, amikor még kicsi voltam, az valamiért jó volt neked. Ha te akartad. Amikor én szaladtam hozzád, ellöktél magadtól: menj, mert dolgom van, mondtad. Dolgod, miféle dolgod. Ebben a lakásban is úgy mozogsz, mint egy sértett hercegnő.

Követelsz. Azt mondod, jár neked. Te mindig követeltél, te csak követelni tudsz.

Elfordult, megint kinézett az ablakon. Rudi sértődötten nézte.

Egy ideig egyikőjük se tudott mit kezdeni a csenddel. Az ablakkeretben a Várhegy házakkal tűzdelt csendélete.

Most menj el, állt fel az asszony, háttal állt neki, és az ablakon át látható csendéletet nézte.

Rudi is azt. És az anyja hátát, sovány alakját az apróvirágos fekete ruhában.

Mindig mindent megtagadsz tőlem. Amióta ismerlek, mindent.

A vádaskodásod.

Még az anyatejet is megtagadtad, ezt tőled tudom: üvegből etettél.

Ez nem lehet igaz, mondta anyja az ablaknak. Ekkora hitványság.

A gyereknek kijár, hogy megölelhesse az anyját, de te megtagadtad tőlem, te mindig ellöktél magadtól, el, mindig el.

Az asszony megfordult:

Nem tudom, miről beszélsz. Ha megtörtént egyszer, biztos okom volt rá. És te biztos tudtad, hogy zavarsz. Szerettél, mindig szerettél rám támadni. Nem tudom, miért. Ha megcsókoltál, közben visszavontad és lested, mit teszek, hogyan viselem el a játékodat.

És még te mondod, hogy megvontam magam tőled. Ilyesmi is csak tőled telik ki.

Nekem jár abból a pénzből, régóta jár. Most szükségem van rá.

Neked nem jár semmi.

Apámé is volt az a ház, nemcsak a tiéd.

Tudod jól, hogy apád rám hagyott mindent.

A házat nem. Akkor nem is volt a tiétek: elvették.

Mindent. Az állt a végrendeletben: „mindent.”

Rudi dühösen felnevetett:

Mindent, mindent: azt is, ami nem volt a tiétek?

Özvegyi jogon kaptam vissza. Dehogyis kaptam vissza, azt a nyomorúságos kártérítést kaptam. És nem is özvegyi jogon, ha tudni akarod. Az én nevemen volt az egész. Az én apám hagyta rám, és rám hagyta, nem az apádra. Várj, amíg meghalok, akkor a tiéd lehet a pénz, ahogyan itt is minden, nézett kerül a szobában. Tudom, arra vársz. Alig várod, hogy felforduljak, hogy felforduljon az anyád. De nem is kell, hogy rád hagyjam, arra hagyom, akire akarom. Az Állatvédő Ligára, ha úgy akarom. Különben is kiskorú voltál.

Kiskorú voltam? ’91-ben? Negyvenhét éves. De edd meg a pénzed, a pénzem, az én pénzem és igen, fordulj fel tőle, hördült fel Rudi. Majd felveszek kölcsönt a bankból, abból utazok. Mi a fenének jöttem ide?

Megfordult és kirontott a lakásból.

Az asszony merev nyakkal ült vissza a fotelbe, aztán összeroskadt és elsírta magát:

Viktor, Viktor, mért hagytál el engem?

Rudi szótlan dübörgött le a lépcsőházban, rohant ki az utcára, csak ott, amikor meglátta a járókelőket, fékezte meg magát, rántotta magát rendbe. Eltoltam, gondolta. Aztán fellázadt: én? Dehogyis én, ő. Ő tolta el megint, mint mindig. Kihozott a sodromból. Én meg hagytam. Hagytam, hogy provokáljon. Ugrottam. Beugrottam neki. Mégis csak én. Megint. Ennek csak akkor lesz vége, amikor meghal. De nem hal meg, szívós, túlél engem, már csak dacból is, hogy rám pirítson, még egyszer, utoljára. Elkeseredve nézett fel az égre, maga elé a járdára, a járdán magasodó foltokra, mozognak, emberek. Meg-megállva ment az autóbuszmegálló felé. A sarki fotóüzletnél hosszasan bámulta a kirakatot. Nem tudta, mit tegyen, szinte émelygett. Nincs kihez forduljon, érezte megdöbbenten. Nincs igazi barátja, élete a három nő, felesége Ica, a barátnője Teri és az átkos öregasszony, az anyja között hányódott már jó ideje és most hirtelen felbomlott ez őt körülvevő háromszög, Isten szeme. Még csak panaszkodni se tud senkinek. Az anyjának? Bele se tudott kezdeni, miért kell neki a pénz, miért kell elutaznia, eltűnnie innen. Most meg ez az összeveszés. Keményebb volt, mint bármikor. Vége? Ez a nő nevelt fel, szörnyű, rándult össze. Ez pelenkázott? Elképzelhetetlen. Azóta viszolyog? Én is azóta? Marta a seggem a szar?

Az aluljáró felé ment, aztán a túloldalán fel, a buszmegállóhoz, ami végállomás volt. Várt a buszra, aztán, amikor az beállt, felszállt rá leült az első ülésre. Ica nincs, gondolt a feleségére. Már régen nincs, de a bankrablás óta, amióta odaadta annak az álarcos embernek a pénzt, rágja magát, hogy odaadta. Annyira visszahúzódik, a nincsnél is kevesebb. És most a Teri is otthagyta, pedig annyira jó volt vele a titkos barátság, a cinkos viszony. Közös barátnőnk volt, gondolja. A busz megindult, megfordult, megállt a másik oldalon. Emberek szálltak fel, látta őket, de a gondolatai máshol jártak. Most mit fog tenni, megvall mindent Icának, nem teheti, mit fog tenni, érti-e, milyen egyedül maradt ő is. Ha elmond neki mindent, még jobban elbánik vele, ha meg nem, hogyan ápolgatja hirtelen kivirágzott rossz lelkiismeretét? Rudi kétségbeesett. Érezte, amit gondolt: a három nő összetartozott, körülvették őt, élhetővé tették számára egymást, és most elpárolgott az egész, érezte, minden, ami élhető. Icát pátyolgatni kellene, tudta, és sajnálta is, hogy nem teszi, de már gyűlölte is, amiért annyira összeomlott és Teriben, végül is barátnők voltak, legjobb barátnők, kénytelen volt elmosolyodni, felébresztette Teriben a rossz lelkiismeretet, Teri nem bírta, bemondta neki az unalmast. Unalmast? Dehogy is, éppen az ellenkezőjét. Rudit rázta a busz, magatehetetlenül, kétségbeesve ült, zötykölődött. Érezte, gyűlöli Icát, és ha nem is gyűlöli, az túlzás, viszolyog, és nem tud nem viszolyogni tőle. Nem értette igazán, hogyan romlott el az egész. A bankrabló miatt? De hiszen annak semmi köze az öregasszonyhoz. Semmi? De neki, Rudinak, mi köze van hozzá? Az átkos öregasszonyhoz. Meg a bankrablóhoz. Egy teljességgel idegen és ismeretlen ember befurakodott közéjük és tönkre tett mindent. Mindent, amiről nem is tudhatott.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben