Mezey Katalin: Bolygópályák

A „Kilencek” költőcsoporttal induló Mezey Katalin legújabb verskötete, a címében is sokat mondó, igen tág jelentésmezőket felvillantó Bolygópályák – pontosan két évvel a líra alapverseit felmutatató Válogatott versek (Magyar Napló, 2008) megjelenése után – fontos irányfényt gyújt abban a szellemi térben, amelyet nemcsak az értéksokféleség jellemez, hanem legalább ennyire az értékzavar is, mely alig vagy egyáltalán nem kíván reagálni a társadalom mélytudatában lejátszódó, ám a mai ember közérzetét alapvetően meghatározó folyamatokra. Mezey Katalin lírája viszont – s ez lényegében indulása óta jellemzi – a költőszerepet nem szakítja le a kor társadalmi valóságáról, nem zárkózik be a magánélet hűvös elefántcsonttornyába. Amint ez a női szerepből alapvetően fakad, fölvállalja a létfolytonosságból következő felelősségvállalás megannyi terhét, amely megköveteli ember és ember, férfi és nő, társadalom és etika, múlt és jelen kérdéscsomójának folyamatos vizsgálatát. Az életmű jól láthatóan ellenáll mindenféle leegyszerűsítő, a modernséget holmi külsőségekben kereső szemléletnek, mely nem veszi észre, hogy korunk posztmodern receptesztétikája akarva-akaratlan az emberi szabadság terét szűkíti le azzal, ha szabászcentivel és -ollóval kívánja megszabni, hogy milyen legyen a hiteles irodalom, a jó vers. Másképpen fogalmazva: Mezey Katalin életműve, s benne az új kötet anyaga épp az emberléttel adott felelősségvállalás költői kifejezésével, egy a korunkban alakuló, az etika kozmikus dimenzióit kitapogató szemléletével hoz újat.

Az öt ciklusra tagolt verskötet témavilága egy legyezőszerűen szétnyíló alakzatot formáz. A kiindulópont a Háttér című ciklusban az én személyes életvalóságának tényeiből, érzelmi rezdüléseiből felépített kisvilág, amely mégis sokat árul el a személyiség világban létéről, családjáról, értékrendjéről, hangulatairól, s mindezek fölött életfilozófiájáról, melyet a valóság tisztelete határoz meg. A látszólag költőietlen témák egész légiója válik verssé. A tintásüvegbe állított muskátli levélkéje, mely a gondos ápolás után „újból zöld lett / és gyökeret engedett” (Muskátli), ugyanolyan komolyan vett életanyag, mint a „fodros szélű fehér kagylók” (Háttér), vagy a Pannonhalma alatt című versben felvillantott élethelyzet: „A Pannonhalma alatti rét / füveiben akartam tetten érni, / megragadni a Mindenséget. / Mert ha a rét minden levelét, / minden fűszálát és minden virágját / egyenként lefényképezem, / el kell jussak a Végtelenhez.” Az idézet e líra filozófiai szemléletének példázatos kifejezése. A költő az alig észrevett tényekben a végtelenséget kutatja. A megragadhatóban az örök megragadhatatlant. Végső soron a korszak versei az idő színének és visszájának megfejtései, az élet mint „idővarázslat” (Elmentek szánkózni; Születésnap, ötvenes évek) értelmeződik. A személyes emlékek középpontjában a korábban is megidézett anya-lány kapcsolat kérdéscsomója, életrejtvénye található (Bolygópályák). Az én világának külső köreiben viszont az egyén életformáját meghatározó város mint a kallódó, gazdátlan lények és elmék megválthatatlan birodalma tárul elénk. Ezen a ponton akarva-akaratlan felmerül a kérdés, hogy élhető-e az életünk. Élhető-e a városlabirintus? A város című vers épp ezt a kérdést exponálja. A súlyos kijelentés – „Be kéne tiltani a Várost” – a lavinaszerűen növekedő felsorolás következtében hatalmas méretű, jószerével a civilizáció csődjét modellező képződménnyé válik, amely meg nem élt, bezárult, szabadsághiányos életek problémájára döbbent rá. Innen csak egy lépés a világközöny sok bűnből összeadódó felfedezése, mint ez a Srebrenica közelmúltját idéző, egyszerre tragikus és ironikus kicsengésű Európai megfigyelőben történik: „Az Európai Megfigyelő megfigyeli, / amint az egyik európai a másikat házából kizavarja, / kibelezi, a szemét kiveszi, az üzemudvaron egyenként lelövi, / a ponyvás teherautóra halomba fellöki…” Az élet józan szemlélete, mint látjuk, nem tűri el a közönyt. Az etikai dimenzió újra meg újra megjelenik a versekben, így Az élet nem több címűben is. Habár a napi gyakorlattá vált, életroncsoló, beszűkítő szemléletek szerint „nem több az élet, / mint, hogy rádión / hallgatunk véres híreket, / dörzsöljük a kezünket, / hogy szerencsére / nem itt van a baj, / hanem egy másik, / messzi gyarmaton…”, a vers messzebbre lát. Józan erkölcsi ítélőképességünkhöz fellebbez. Annál inkább, mert az erkölcs Mezey Katalin költői szótárában nem puszta szó, hanem életstratégia, az életet élhetővé tevő szabályrendszer. Az a torz hit, hogy az erkölcs megszegése előnnyel jár, alapvetően hibás elképzelés. Hosszabb távon ugyanis mindig érvényesül az ok és okozat kozmikus törvénye. A pillanatnyi előny, hívják azt akár extraprofitnak, szükségképp hátránnyá válik, sietteti a bolygóméretű létpusztítást.

Mezey Katalin könyvének következő két ciklusa (Férfi és nő; Uram, ha nem vezetnél) ugyancsak egy jól kivehető belső középpont köré szervezi mondandóját, mikor a személyesben látja (láttatja) az egyetemes létigazságot. A személyes létezés köre az a táptalaj, mely egyedül képes felnevelni az egyén világképét, belső meggyőződését. Ez a fajta hitelesség az időtávlatnak köszönhetően sajátos distanciával dolgozik. A férfi-nő kapcsolat rejtvényét e líra az elmúlt évtizedekben sokféle szempontból mutatta fel. A női én virágzásának nagy korszaka azért múlik el, hogy a termésben öltsön testet. Mindezzel együtt a női én, mint a születéstől az elmúlásig vezető ciklusok beavatottja, szeretne visszalépni a szerelem hajnalába, mely az örök fiatalság és az örök szerelem ígéretével csalja lépre a reményt. Az egymás mellett elfutó vágyak és remények mögött Mezey Katalin a férfi és női természet alkati különbözőségében ismeri fel a létmagány okait. Az Ellentétben így: „Beszélek, / pedig azt szeretném, / hogy te beszélj. // Hallgatsz, / pedig azt szeretnéd, / hogy hallgassak én.” Ismét máskor, a Terített asztal című versben a férfi mint bűvölő, a nő mint megbűvölt jelenik meg: „Hipnotizáljad őt, szinte követeli, / és hogy hazudj, hazudj, hazudj folyton neki. / Ki a bűnös tehát? Bűn ez egyáltalán? / Egy fogás csak az élet terített asztalán.” A csalódás, csalódottság azonban, mint ez a stílusimitációval dolgozó, direkt és indirekt szerepversekből (A fogoly Hermész; Variációk kanásztáncra; Sokáig szolgáltam [Balassi – változat]) kitűnik, nemcsak a női én élménye, hanem a férfié is. A csalódás ugyanis örök emberi tulajdonság. Félelem az elkövetkezőktől. Hiányérzet. Szeretnénk öröknek tudni azt, ami véges. Mezey Katalin lírája ezt a belátást mint kikerülhetetlen életbölcsességet fejezi ki, mikor egy olyan nézőpontból ír, ahonnan az idő tükörjátéka, a tükör beváltott és be nem váltott ígéretei fokozatosan elhalványulnak: „A drága ajándékok helyén könnyed ígéret, / az ígéret helyén tűnődő feledés / figyelmeztet, az alkony tüze / legföljebb rőt fényt vetít / a felhők magasába, / miközben lángja már / másfele perzsel.” (Hasonlat)

A szerelem átalakulása, mint a versidézetekből kitűnt, valójában az egyre újabb és újabb, egyre sötétebb ruhákba átöltözködő lírai énről szól, aki eközben is az idővel szembesül, mely nemcsak kívül van, hanem belül. Mezey Katalin verseiben az idő kérdése mint változás és elmúlás szükségképp vezet Istenhez. Például így: „Testemben elrejted / halálomat. / Megtalálja az orvos / és kiveszi. / De Te újra / elrejted valahol. / Az orvos az életemért, / Te a lelkemért harcolsz.” (Testemben elrejted) A vers szerint Isten szándéka és az én világa külön pályákon fut. A Gondviselés szigorú, mégis irgalmas jelenlétére csak következtetni lehet. Hogy ez miképp lehetséges, arról az Uram, ha nem vezetnél modern zsoltára tudósít: „Uram, ha nem vezetnél / mindég tüskés utakra, / aligha ismernék rá / sorsomban kéznyomodra. / Uram, ha nem vezetnél, / akkor senkim se volna, / aki vergődő, lázas / lelkemnek válaszolna.” A hitnek ez a belső megélése Mezey Katalin költészetében a nem mozduló állandóság szüntelen energiaforrásaként funkcionál. Istenképe, bármennyire kozmikus jellegű is, ugyanakkor a lehető legszemélyesebb. Az én messze túl van már a végtelent faggató korszakán. Ennél magasabb rendű az elfogadó szeretet: „…nem kérdezem, ki vagy Te, / nem ostromlom a titkot.” A Bábel tornyát építő modern civilizáció gőgje innen szemlélve, vagyis a „nemtudás tudásából” szinte magától értetődő módon vezet el a korunkat modellező nagy vershez (Látja az Isten), mely nem több és nem kevesebb, mint a létezés szintjeinek és határtalan térségeinek átvilágítása: „Látja Isten / a vízben a halat, / a férget a halban, / és látja mindkettőnek / az összes sejtjét, / és a sejtmagokat, / és azok magvait, / le egészen / a végtelen parányig.” Ez a verskatedrális a mikrovilágtól a makrokozmoszig táruló teremtés épületét ábrázolva logikusan jut el az emberi jelenlét pusztításainak ábráihoz, a megalázottak és megszomorítottak igazságának átéléséhez, a számon kérő szeretet világleltározó, a pátoszt eleve elvető, mégis monumentális panaszához, egy ízig-vérig modern és mégis ősi, a zsoltárköltészetben mélységesen megalapozott kozmikus etikához, egy új, a létezés rendjét tiszteletben tartó ökológia követeléséhez.

A kötetzáró ciklusokban (Távoli tűz; Október hazalátogat) az emlékezés személyes köreiben – íme egy újabb „bolygópálya” – a vers számvetéssé lényegül át. Egyre hangsúlyosabb az elköltözöttek szólítása (Halottaim, P. T. gyerekkora, A senkiföldjén – Kolumbán Miklós emlékére; Milyen végleg, milyen váratlanul – Mátis Lívia emlékére; Ahogy álmodban – Határ Győző halálára; Én a világot nem bánom – Bella István emlékére). Ezek a megrendítő versfohászok a véglegesen lezáruló életpályákra reflektálva a közös emberi sors döbbenetét, a váratlanság és a visszafordíthatatlanság drámáját sugározzák. Ám mindezen túl azt a hitet is, hogy a két végtelen közé szorított létezés nem volt hiábavaló. Tetteink mintázata hol láthatatlanul, hol nagyon is szembeötlően jelen van a történelem hatalmas szőttesében. Ez a belső meggyőződés mint az életművet jellemző hitrendszer az elmúlt idők leltárát megvonva is folyamatosan életpárti marad. A valóság apró életmozzanataiból a nagy igazságok működési ábrájára következtet. A tágabb és otthonosabb életet, hitet, országot, hazát szólítva a jövő esélyét vizsgálja. Jól példázza ezt a Csoóri Sándornak ajánlott A legkedvesebb szavak zárása: „Mért okoznak egymásnak akkora fájdalmakat az emberek, / hogy megkeserednek szájukban a legkedvesebb szavak: / hogy szerelem, hogy édes hazám, hogy Magyarország?” A kérdés, mint holt súly, a történelem mélységeibe zuhanva újra meg újra a változás és változtatás erkölcsi leckéjét írja korunk embere elé. Azt a reményt, amiről az Október hazalátogat című vers beszél, mikor 2006 októberét idézve úgy találja, hogy „ötven év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt. / Börtönfolyosón, véres fal előtt még mindig hihetetlen gondolat: / én állok itt, nem tévedés. Dobog a föld a kövezet alatt.” A változás, az igazi megújulás a nagybetűs történelemben és az emberi lélek mélységeiben még várat magára.

Mezey Katalin – akár a legutolsó versidézetekkel is bizonyíthatóan – a közöny ellenében a felelősségvállalás receptjét ajánlja. Egy olyan teljességet, amelyben a személyiség a létezés egészével kommunikál. Miközben költészete sajátosan egyéni utat jár be, mind a mai napig hűséges a „Kilencek” indulásának eszményeihez. Ahhoz a szabadsághithez, mely – Nagy László szavaival – „a torkon vágott forradalmak pirosát és gyászát” viseli, s ennek megfelelően, szinkronban a magyar történelem legújabb fejezeteivel, az értékpusztítás ellenében az értékállandóságra hívja fel a figyelmet.

Széphalom Könyvműhely, 2010