Glaciális részletek

Most a jég belépője következik.
A jég csak úgy nem gyalogolhat be a színre,
ha színész is játssza, lába nincs:
a jég egyszer csak szembeötlik,
előbb csak dereng, kicsit bizonytalan,
egyáltalán van-e ott valami a színpadi sötétben
(egyáltalán, létezik-e maga a színpadi sötét?),
vagy csak véletlen árnyék, (v)életlen fény vetül.
Hiteltelennek tetszene, ha csak úgy begyalogolna,
és kezdetét venné a jégkorszak ezáltal.

*

Ha akkor veszi birtokba a színteret,
amikor az épp meztelen testekkel teli,
azok felkorbácsolódnak, akár a tenger,
hullámzik a hús, hisztéria habzik,
majd végül fásultan lenyugszik az eljegecesedett dagály,
és a kéklő lábszárcsontok élén,
mint afféle már-nem-ember, opálos gleccserpiramis
csúszni kezd a végkifejlet tengere, hideg harmóniája felé,
hiába hogy a közönséges szem úgy találja, mozdulatlan,
s a közönséges néző nem tudja, tapsolni mikor kell.

*

Ha színész játssza (nem baj, ha lába nincs),
férfi vagy nő legyen, számolni kell vele,
hogy talán ez lesz hattyúdala.
Kit altassunk el?
Kit öljünk meg kitüntető figyelmünkkel?
Kit sírjunk vissza utóbb?
Valamiféle erotikus feszültség
vagy gyilkos rivalitás lebegjen-e közöttünk?
Hidegvérű férfi vagy frigid nő legyen, akit tönkreteszünk,
s aki ha megéri, a reprízre már nyomorék protagonista
(lábatlan ellenlábasunk).

*

Esetleg játszassuk az egészet eleve kinn a hóban?
Milyen lehet az éjszaka is világító térben,
a térben, amely maga a szilárd fény,
a mesterien világított színházi sötét,
mikor a gúlába fagyott hús jéghegye,
a gyémánt sípcsontok karcolása,
s nyomában a fjord
(alig egy évszázad alatt) végigfut a színen.
Vagy állítsuk színre,
mint amolyan történelmen túli darabot,
színészek húsa nélkül a Vihart?

*

Ha néző nézi, lehet, hogy lába nincs,
hisz maga is tapasztalatot szerezhetett már a színpadon.
Ellenkező esetben, megeshet, hazamenne,
de mert az adott körülmények folytán ez lehetetlen,
el kell viselnie, ha a cselekmény vontatott,
hogy ez egy szimbolista vacak,
hogy nincs ellenszere a globális kihűlésnek,
repül a kék madár.

*

Ha néző nézi, aki dialógust szeret,
– Jég vagyok, mondd neki, jég vagyok!
Ez mindent megmagyaráz.
Jégként szerettél, jégként szerettelek.
– Hát nem tűntél valami tüzes szeretőnek.
– Jégként a jég is szerelmes lehet.
– Jég a jégbe?
– Képzeld, ha közbejön véletlenül valami melegség,
ma nem vagy itt, s nem játszhatsz szerelmes jeget!

*

Ha néző nézi, és a nézőtér mélyén neszt se hallat,
jó lesz elgondolkodnunk rajta, ki ő,
mert lehet, aki jegyet váltott, nem ért a szóból,
s minden, amit a túlbonyolított nyelvre alapoztunk,
nem állja ki a próbát;
és ha soha meg se mozdult,
mert körötte kering mind a tárgy,
mit jelent neki mimikánk,
gesztusaink aprólékosan csiszolt rendszere,
rángó és hiányzó végtagjaink,
amelyek a vad színházi favágásban odavesztek.
Ó, bárcsak bele lehetne látni,
ki tudja, a nézőtéri sötét
tán egyetlen fáradt, kék háromszögszem,
egy süket fül, a kitárt csorba száj birodalma,
amely ha végül láb után kap,
leszakíthatja a fél proszcéniumot;
de addig még hagy araszolni
(lábatlan) a szuffiták felé,
s kissé elfordítja fejét, úgy nézi,
sebesült katonák, incselkedünk vele?
Egy meglepő alakítás meghosszabbíthatja az életed.

*

Ha néző nézi, lehet, csöpögős monológot akar:
– Mert olvad a szívem, vagyok égből csorduló jégcsap,
s te alattam állsz, és az szaporít, amit kiolvadok magamból,
amit az irántad érzett melegség belőlem kiold,
és ami aztán visszafagy beléd.
Azt hittem, felnősz majd hozzám,
egy jégcsap leszünk, s már látom,
mikorra felérnél, elfogyok...

*

Ha a jég színre lépett, tapsolni nem szabad.
Kezed letöri(k). S ez különösen hátrányos,
ha korábban már játszottál főszerepet itt.
Csak lélegzet-visszafojtva ülni a nézőtér mélyén,
akár a befagyott tenger fenekén a mérőón,
s nézni az ég egész napos színeváltozását
a jégpáncél üvegén keresztül.
Vagyis tulajdonképpen mindegy, lélegzet-visszafojtva,
vagy vízzel teli tüdővel horgonyzol a mélyben,
hogy nézed-e, mert leköt, vagy egyszerűen nem volt,
aki a szemedet lefogja.

*

Ha néző nézi, lehet, hogy nem ember.
(Lehet, hogy ország?)
Lehet, hogy örökzöld erdő tölti meg a téli amfiteátrumot,
lehet, hogy puha székbe csapódott sziklák,
zúzmarás fű borzong végszavadra,
s nem készített fel a rendező arra, hogy fásultan játssz,
gyökeret eresszen a lábad (ha kinőtt volna időközben),
vagy hogy olyan ügyesen beszéltess
egy kavicsot a nyelved alatt,
akárha vásári cukorkát szopogatnál.

*

Ha rá posztdramatikus indíttatás késztet,
a Glaciális bevonulását a jégrevü színpadán
művelt gép, megszemélyesült láb,
a hamburgi dramaturgia görcsét markoló
kézfej igénybevételével is megjelenítheted.
Amolyan neonnal kivilágított kirakatban,
amelyben, akár egy (örök) éjszakai mulatóban,
fehér selyemharisnya felkiáltójele táncol,
gyűrűs ujj mutat valahová, mindig messze előre,
a bizonytalan magasba, vagy egy hüvelykujj lefelé.
Immáron független lábunk,
független karunk, idegen ujjaink.
Egy, a miénktől távoli idegrendszer.
A fantomfájdalom.

A szerző e műve írásakor a Nemzeti Kulturális Alap alkotói támogatásában részesült