×

Az első ének

Czigány Zoltán

2011 // 10
Fogalmam nem volt, melyik napszak van: virradat vagy alkonyat, mikor az énekszódra fölébredtem. Bármelyik is volt, szép volt. Énekeltél, verted hozzá a kezeddel a régi, nagy, fonott utazókosarat, és hiába derült ki, hogy most majd besötétedik, világossá vált, hogy énekelni fogsz még. Nem szerettem volna úgy járni, mint Szent Gellért a hegyen, egyáltalán nem is szerettem volna járni, csak a matracon fekve hallgatni téged, mégis eszembe jutott, amit ő az általa hallott, első magyar énekszóról írt. Az Itáliában született főpap és a németalföldi pap a kézimalom egyhangú zörgése mellett meghallotta az éneket, és ezeket mondták: „Walter, hallod-é a magyaroknak énekét, miképpen zeng? És mindketten örvendeztek emez éneken. A püspök pedig ezenközben ágyában feküdt, és mosolyodván kérdezte: Walter, mi légyen emez ékes zengedezés, mely miatt az olvasást is félbe kellett hagynom? Ő pedig mondotta: Imez egy versnek éneklése, az asszony pedig, ki énekel, szolgálója ama gazdának, kinél szálláson vagyunk.” Mi légyen eme ékes zengedezés egyáltalán? Egyszer egy vénséges vén, szakállas zeneszerzővel sétáltam Szigligeten, a Rókarántó dombteteje felé, a kápolnához tartottunk, ahol lezuhant a négy amerikai repülős a háborúban, de nem erre gondoltam, hanem arra, hogy ha már itt ballagok egy zeneszerzővel, megkérdem tőle: mi légyen eme ékes zengedezés, vagyis hogy a motyogásból vagy makogásból beszélni megtanuló ember miért kezdett el énekelni? Hogy jött rá, hogy van efféle hangképzés? A vénséges vén, szakállas zeneszerző szuszogott kicsit, de aztán végre megszólalt. Mi a dühös kiabálás? Mi a sírás? Mi a suttogás? Mind megtanulta az ember. Mind az érzelmek kifejezése. Az éneklés is az, azzal a különbséggel, hogy mindegyiket képes kifejezni. De ez a séta jóval később volt, mint amikor a matracon fekve csak ámulva hallgattam, ahogy énekelsz, aztán fölkönyököltem, feléd fordultam, hogy lássalak is, tovább csodálkoztam azon, hogy hogy tud valaki énekelni, ha beszélni sem tud. Még most is emlékszem, milyen boldogan néztél vissza rám. Ezért gondoltam azt, mikor fölértünk a Rókarántóra, és megláttuk a fénylő Balatont, és megálltunk kicsit, néztük, hogy ez ugyanaz, csak képben: felhívja magára a figyelmet. Hiszen a Balatont akkor is megcsodáljuk, ha be van borítva hóval, akkor is, ha rianás fut rajta át, akkor is, mikor hullámok szabdalják, és akkor is, mikor olyan szelíd és szép, mint egy alvó kisgyerek. Ezért néztél vissza rám: tudtad, hogy rád fogok figyelni. Hogy honnan, azt nem tudom, csak azt tudtam, hogy ugyanígy van mindenkivel, aki énekel, ránéz az ember, akár az Operaház színpadán, akár egy rockzenekarban, akár egy egyházi kórusban, akár a kocsmában kezd egy dalba. Persze, mi is tehettünk róla valamennyire, mert énekeltünk neked, én például, mikor a kerti hintában lökdöstelek, a Hinta-palintát, de úgy, hogy az egyetlen kistercből álló dalocskát ismétlésekor kromatikusan, vagyis félhangonként mindig lejjebb kezdtem, aztán egy idő után mindig följebb. Dédnagyanyád német nyelvű gyerekdalokat énekelt, mert a múlt század elején Csehország és Németország határán volt nevelőnő, és nagyanyád is biztosan énekelt neked, nem is lehetett másként, hiszen éveken át a váci Vox Humana kórus tagja volt, csak én azt nem hallottam, mert általában akkor voltál vele, mikor édesanyáddal mi elmentünk valahová. Értettem én a Rókarántóra menet az érzelmeket, a figyelem felkeltését is, s hogy nekem is biztosan énekeltek, anyámnak, nagyanyámnak, dédanyámnak is, és visszérhetünk így a középkorig vagy az ókorig, vagy még előrébb de nem értettem mégse, hogy az első ember, aki nem tanulhatta mástól, miért szólaltatta meg az énekhangot, s hogyan jött rá, hogy egyáltalán képes ilyesmire? De ezt már nem kérdeztem meg a vénséges vén, szakállas zeneszerzőtől, mert azt gyanítottam, erre senki sem tudhatja a választ. Már visszafelé sétáltuk a faluba, mikor a zeneszerző fölnézett a szigligeti várra, s anélkül, hogy tudhatta volna, én min gondolkozom, azt mondta, hogy az éneklés a világrajövetellel kezdődik, hiszen aki később énekel vagy aki nem, mind fölsírt, mikor megszületett, márpedig az oázás énekhangon történik. Az ének a felsírástól a siratóénekig ott van az életünkben, ettől aztán örökkévaló. Szóval, te tudtad! Csak nem mondtad. Aztán folyamatosan énekeltél: az óvodában, a kocsiban, a játszótéren vagy otthon. Minthogy akkor már a szavak is ömlöttek belőled, annyira nagy volt a szád, az éneklésben sem akadályozott meg semmi. Az óvodai ünnepségeken is mindig felléptél, nem zavart, hogy ovis társaid és a szülők elé egyedül kellett kiállnod, míg a többiek, vagy tizenöten, körben masíroztak, és egy mondókát próbáltak esélytelenül artikulálni. De annyira fontos volt az éneklés, hogy ismeretlen idegen nyelveken is énekeltél. Volt egy nagyon helyes japán rajzfilmsorozat, a Mumin (azóta sem láttam jobbat, bár ez nem nagy szó), s annyiszor nézted meg az adásból szalagra fölvett részeit, hogy egy idő után japánul énekelted a főcím alatt elhangzó dalt. Apám vitt hetente zeneoviba Forrai Kati nénihez, valahová, ha nem is a világ, de a Baross utca végére, ahol egyébként nemcsak te, hanem nagyapád és nagyanyád is született, de ez már tényleg a sötétebbik végén volt, valami térből nyíló kis utcában, ahol nagy számban ácsorogtak a kurvák. Egyszer az ablakon át való nézelődésből visszafordultál Papapához, és megkérdezted tőle: kik ezek a nénik, és mire várnak? Apám azonnal megtalálta az óvodásnak való választ, és azt mondta: ezek a harisnyás lányok, és arra várnak, hogy valaki elvigye őket vacsorázni. Forrai Kati néninél összebarátkoztál a daloló gyerekekkel, az egyik meg is hívott magához, egy születésnapi zsúrba. Oda én vittelek el, az is a Baross utca legvégén volt. Sokáig keresgéltem a sötétben a kaput, aztán végre megtaláltam, bejutottunk, és felmentünk az emeletre. Mikor ajtót nyitottak és beléptünk, elámultam a kis lakásban összegyűlt sokaságon: kicsik is rohangásztak, nagyobbak is kurjongattak, a felnőttek pedig jókedvűen ittak. Mind cigány volt. Ráadásul mi is. Engem is marasztalni akartak, de hátrálni kezdtem, mondtam, hogy sajnos el kell intéznem még valamit, és megkérdeztem, hányra jöjjek vissza érted. A kis édes szőkéért? – simogatta meg a fejed az anyuka –, nyolcra. Nyolcig a ház előtt, a benzinkútnál ücsörögtem, s azon tűnődtem, lám, micsoda meg sem sejtett értékei vannak a zenei nevelésnek, hiszen ebbe a társaságba a zeneovi nélkül sosem jutottál volna el. Aztán jött a suli, s nagyon helyes, kedves tanító néni foglakozott az énektanítással is, de jól kiszúrtatok vele, amikor a népdalgyűjteményes könyvecskéje lapozgatása után fölnézett, és azt mondta, akkor most énekeljük el a Csillagok, csillagok kezdetű népdalt, azt már tanultuk. Erre az egész osztály egyszerre belefogott a Csillagok, csillagokba, a Republic együttes slágerébe. Jól éreztétek, van benne némi népdalszerű, de az énektanárnő a kezébe temette az arcát, s valószínű, úgy gondolta, semmi értelme a munkájának. Az osztálynak is, a tanárnőnek is igaza volt. A népdal ugyanis elveszítette eredeti funkcióját, és a könnyűzene vette át azt. Hiába kevésbé patinás, néha nagyon jó, bár sokszor simán szemét, szemben a gyönyörű, régi népdalokkal, de ma egy tábortűznél vagy egy összejövetelen nem a népdal és a népzene szól, hanem a könnyűzene, ugyanazzal a funkcióval: hogy jól érezze magát hallgatása közben az ember, hogy tudjon mulatni rá, tudjon táncolni, énekelni, és szerelmes lehessen. Hála istennek, a népzene és a néptánc is megtalálható, de az inkább csak gyűjtőknek, akik valaha tényleg beleszerettek, s most már sosem fogják feledni. Az éneklésnek valóban testvére az érzelem. Te nagyon szeretsz énekelni, és nagyon érzelmes is vagy: vakon lelkesedsz valakiért, legyen az ló, óvónő vagy tanárnő, de borzasztó elkeseredett, nyafogós, dühös és vigyorgós is szoktál lenni. Mindig valamilyen tiszta érzelem uralkodott rajtad, mint egy tiszta kvint. Az óvónődért annyira rajongtál, hogy ő is rajongott érted, meg is hívott bennünket Londonba, ahol babysitterként dolgozott, odaadta kis, bérelt lakását, s addig ő a megbízójánál lakott, de mégis minden délelőtt jött, s elrabolt tőlünk téged: kettesben mentetek uszodába. Természetesen mindig abból a tantárgyból tudtad a legtöbbet, melynek a tanárát éppen elérte a lelkendezési hullámod. Felső tagozatban már alig énekeltetek, ahogy ez szokás, senkit sem érdekelt az énekóra, viszont közben elkezdtél járni a Pasaréti templom Csibe kórusába, ahol vasárnaponként nemcsak egyszerű népénekeket énekeltetek, hanem komolyabb művek is megszólaltak, gregoriánok, klasszikus művek, előbb a kórusról, aztán az oltár előtt, zenekarral, operaénekesekkel. Pasaréten és a Városmajori templomban is elénekeltétek Mozart Requiemjét. Egyszer még egy népéneket el is orgonáltál a misén. Kázmér, a kórusvezető, kedves, fiatal, ferences szerzetes és pap, persze nem mindig csak énekelt veletek: barlangokban kúsztatok, gondolom, mit sem tudva Gyurkovics Tibor Isten nem szerencsejátékos című drámájáról, aztán, ahogy az meg van írva, még a Balatonra is elmentetek. De aztán befutott a vonat a Déli pályaudvarra, megöleltelek, kezet fogtam Kázmérral, és megkérdeztem tőle: hogy sikerült a kirándulás? Kicsit túl jól, válaszolta a mosolygós pap barna csuhájában, úgyhogy azonnal sejtettem, hogy a Balaton partján is vannak csillagok, csillagok. Aztán Kázmért áthelyezték Gyöngyösre, te pedig nem jártál többé énekelni a templomba, de a gregorián megmaradt, és jól is jött, amikor felvételiztél a Városmajori Gimnáziumba, ének szakra. Igaz, a kimaradt, szörnyű szolfézstanulmányokból kicsit fölkészített egy egykori gimis, Pajor Márti, aki a kórussal is dolgozott, s ti később csak Major Pártinak neveztétek. A felvételin mindenki untig ismert népdalokat énekelt a bizottság előtt, te pedig belekezdtél egy gregoriánba. Ha nincs támla a széken, hanyatt estek volna. Sokat énekeltél az Angelica kórusban, profi csapat volt, kicsit túl profi a gimnáziumi tanulmányok mellett. Utaztatok fellépésekre, ősbemutatókat tartottatok kortárs szerzők műveiből, Gyöngyösi Leventééből zenekarral, Csiky Boldizsár eljött Erdélyből, hogy meghallhassa, a televízió fölvette a karácsonyi koncerteteket a Bazilikában, ahol persze inkább karácsonyi dalokat énekeltetek, meg Rachmaninovot, az nagy sláger volt. Aztán én is fölvettem néhány összeszedett barátommal két koncerteteket a Magyar Tudományos Akadémia termében, ahol Bogányi Gergely játszott veletek, össze is vágtam, de sose jött érte a kórusvezető. Aztán te se mentél többet a kórusba. Nagy erőfeszítéssel, de végül nemet mondtál, mert érettségizni kellett inkább, mint szólamokat tanulni, fölénekelni, próbákra járni és utazásokra. Azt hittem, vége az éneklésnek, ráadásul, hogy a lovagláshoz is visszatértél helyette. De nem. Ha volt időd, bekapcsoltad a CD-t, az ablaknak háttal állva, a párkánynak vagy télen a fűtőtestnek támaszkodva énekelted a neked tetsző könnyűzenei alkotásokat. Nekem nem tetszett, csak az, hogy énekelsz. Aztán már egyetemista korodban jött el, hogy belekeveredtél egy musicalszínházba. Ott végre a színpadon énekelhettél, nem az ablakpárkánynál, jelmezekbe bújtál, ugrándoztál, és a homlokodra ragasztott mikrofonba énekeltél. Musicalek, népdalok, gregorián, diszkóslágerek, egyházi énekek – mindegy, jó hallgatni. Csak ahogy kezdtük, énekelj! Hogy megnyugodjon a vénséges vén zeneszerző is: nem hal el a csecsemősírás.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben