A kozmikus magány örökösei

Jódal Kálmán: Agressiva

Neonfényben villódzó világunkat politikusok, tudósok, vallási guruk és divattervezők által kreált hús-vér bábok mozgásterének és teremtőik kívánságainak öntudatlanul is eleget tevő szellemi klónok közösségének összessége képezi. A Jódal Kálmán-i lencsén keresztül történő valóságábrázolás lidércszerű szürrealitásában ragadja meg korunk fő jellemvonásait, tudatmódosító szerek hallucinogén ködében vergődő szövetrobotok, gépemberek és képzelt lények ábrándjaiban és látomásaiban rajzolva meg a világot. Azt a világot, amelyet a totális elidegenedés és az erőszak mindennemű elburjánzása határoz meg, s amelyben már azt is lehetetlen megállapítani, hogy ki a sanyargató, és ki az áldozat, mert mindenki mindkettő egyszerre („Hárman rugdosnak. Egyikük én vagyok.”). Az identitásvesztés tökéletes káoszában létezésünk bizonyítására csupán a mások és önmagunk irányában kifejtett agresszivitásunkat tudjuk még felmutatni. Ennek az ön- és társadalomromboló agresszivitásnak megnyilvánulási formái képezik Jódal Kálmán Agressiva című, kisprózákat és néhány rövidhangjátékot tartalmazó kötetének tárgyát.

A mű az elidegenedés és létbizonytalanság, a szerző nemzedéke kilátástalanságérzetének és korunk fiataljai céltalanságának brutális lenyomata: „Nem várok senkire, nem tartozom sehová, nem vagyok jó semmire, és önmagam fölöslegessége borzongató zsibbadtsággal tölt el.” A kívülálló szerepének vállalása egyéni döntés függvénye, azonban a belső késztetés mellett általában külső indíték is fellelhető az elhatározás hátterében, ami rendszerint a valóságtól való meneküléssel hozható összefüggésbe. A mindenféle eszmei hátteret nélkülöző, gyakran unalomból fakadó, öncélú erőszak valóságától, akárcsak a háborúkkal és általános lezülléssel fémjelzett kilencvenes évek valóságától, nem nehéz menekülni. Jódal Kálmán sokszor sci-fi-filmek technokrata-totalitarista hangulatában rajzolja meg az adott kort, amelyet frontra induló, bedrogozott önkéntesek, felakasztott ember az utcán, kuruzsló nyanya, maffiózók, lerongyolódott munkások, kenyérért sorban álló fiatalok, kijárási tilalom, illegális börtönök, vallatókamrák, titkos és félig titkos táborok, háborús történetek és az idősebb nemzedékek álmorálja („felépítettük nektek ezt az országot”) határoz meg.

A város és az urbánus tér leírása is követi a felvázolt apokaliptikus víziót, ami szintén a kilencvenes évek ex-jugoszláv eseményeiből táplálkozik: „A bunkerek, totalitárius emlékművek egyhangúan váltakoznak a kaszárnyák, ón- és lignitbányák, szégyenoszlopok, gyűjtőtáborok közt.” Vagy: „Kint a nyílt utcán, a lakóépületek előtti parkolókban automobilok robbannak fel dörgő sorozatban, egzotikus petárdaként, a felszabadító-megszálló, ellenséges-baráti csapatok pedig civilekre vadásznak aknavetőkkel, rugós késekkel, égnek álló fasszal, miegyébbel.” A rémálomként megjelenített közelmúlt kormeghatározó mozzanatainak felnagyításával Jódal Kálmán a lényegét ragadja meg és tárja fel egy, mindenekelőtt értékválságtól és – ebből kifolyólag – társadalmi, szociális, politikai és egyéb válságtól terhes évtizednek. Olyan évtizednek, amelyben a menni vagy maradni? kérdés mellett mindvégig ott lapult mindannyiunkban a részt venni vagy elzárkózni? kérdés is. Jódal Kálmán és hősei nyilvánvalóan a maradni és elzárkózni válaszokat választották, ezzel egy időben a kisebbségi létet is felvállalva: „…kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha szaros söprűvel simogatnának mindkét oldalról”.

Az elidegenedés több helyütt az egyén és a város viszonyának ecsetelésében is érzékelhető. A gyógyíthatatlan elzárkózottságban élő, magát célok és vágyak tekintetében tökéletesen üresnek aposztrofáló mindenkori hős az emberek iránti bizalmatlanságból már évek óta csak taxival közlekedik a visongó kölykök szadista játékainak teret adó sokismeretlenes dzsungelsivatagban, ahol „gombamód nőttek ki ultramodern, neonfényben úszó városnegyedek a semmiből, éjszaka gyalog közlekedni már rég csak a legnaivabbak és persze a rasszista, fasiszta, klerofasiszta, piti bűnöző vagy egyszerűen adrenalinnal telt fiatalok közlekedtek, persze csoportokba verődve”. Az Agressiva nyugodtan tekinthető újvidéki kötetnek is, hiszen a mű legsikerültebb darabjainak hátterében valóságos szereplőként jelenítődik meg a város, amely kimondatlanul is mindig Újvidék. Ha figyelembe vesszük az utóbbi két évtizedben végbement változásokat a város és a szűkebb környezet tekintetében, nem meglepő a kisprózákban visszatérő motívumként felbukkanó „boldog békeidők” megfogalmazás, a nyolcvanas évek iránti enyhe nosztalgia.

A kötetbe szedett alkotások zömét fantasztikus és horrorisztikus képek és víziók szabad képzettársítása hatja át (például bogarakat okádó, lezselézett hajú műszőkeség), a kisprózák többsége lidércek film- és képregényszerű ábrázolására épül, ami Jódal poétikájának egyik jellegzetessége. E szerzői erényből fakadólag azonban olykor öncélúvá válik a novellafolyam, mintha nem is az adott novella cselekménye és mondanivalója lenne a cél, hanem a szerző művészetfogyasztói élményeinek és rémképeinek a felvonultatása. A cselekményközpontú és lírai hangvételű kisprózák a kötet szerencsésebb darabjai, amelyek amellett, hogy önmagukban véve is remeklések, egybefogják a hallucinációcentrikus műveket, önreflexivitásukban mélyebb tartalmat kölcsönözve a kötetnek. Az Amor sanctus című novella elbeszélő hőse a lét értelmének szempontjából önmarcangoló kérdések felvetésétől a káprázatos látomások leírásán keresztül az önmagával való megbékélésig ívelő költői futamában tulajdonképpen egybefűzi a szerző valóságát alkotói világával: „…átvirrasztott éjszakák, seppegések és bűntudat… fölöslegesség… átlépve az értelmetlenséget a céltalanságtól elválasztó határsávot… (…) Sehonnan sehová… (…) s nem tudom, miért, sem azt, hogy hogyan, nincs… talán nem is volt… hazám, otthonom, identitásom… (…) nincs hová hazamenni, ha már van miért elmenni… (…) milyen egyszerű… lenni… lélegezni, érezni pulzáló vérkeringésemet, a bőr nyirkos-hideg állagát, a szemek sötétjét, a formák örök táncát, az agy és a tudat végtelen óceánját… (…) ez a teljesség…”

Lehetetlen ezen a helyen felsorolni az összes művészt és művet, akiktől és amelyekből a szerző merít, összegyűjteni a kötetben megemlítődő közéleti, történelmi és mitológiai személyek és lények névsorát, rámutatni mindazokra az apró mozzanatokra, amelyekkel a szerző utalni szeretne. Jódal Kálmán egy komplex posztmodern rendszert épít fel, amelyben többek között Trier, Greenaway, az Alice Csodaországból, a popikonná avanzsált Marilyn Monroe és Josip Broz Tito, Minótaurosz, Bergman, Alan Ford, Ian Curtis, Csáth, Darth Wader, Sztalker, Barbie, Godzilla, Aki Kaurismäki, Szindbád, Lynch (Fire Walk with Me, Lost Highway), Cronenberg (Crash), továbbá a neoavantgárd művészet, az alternatív és a korai – a dance-szel még nem lebutított – elektronikus zene, a mitológia, a képregény, a művészfilm megannyi hőse és képviselője, valamint a közélet kultikus szereplői kéz a kézben járnak egymás mellett. Ilyen értelemben Jódal novellái performance-szériaként is olvashatóak („Saját életemet is úgy élem át, mint egy rokonszenves vagy kínos performance-szériát”).

Az Agressiva című kötet és szerzője arra invitálnak bennünket, hogy lépjünk ki önmagunkból, és egy kívülálló szemével tekintsünk a világra és benne önmagunkra, miközben mindvégig tisztában kell lennünk azzal, hogy a YouTube és a Facebook, a nyugtatók, lazítók és antidepresszánsok, az unalom és az agresszivitás korában sohasem menekülhetünk el egyetlen rejtőzködő énünktől sem. Felépíthetjük újra meg újra kisvilágunkat és ingatag identitásunkat, de tudnunk kell, hogy világbavetettségünk érzetének elkerülhetetlen erősödésével torz kreálmányként éljük majd meg a körülöttünk lévő valóságot, hasonlóan, mint a Tündér, mese című elbeszélés kisfiú hőse, aki a hazugságokra épült jelen elfogadása helyett ragaszkodott hitéhez a tündérek létezésében. Szüksége is volt rájuk, mert „…tőle felnőttkorára már minden lehető hazát elvettek, csak az internet, a könyvek, a zene- és filmkonzervek, valamint a fantáziája és az anyanyelve maradt, amihez még ragaszkodott, de az abszolút idegenségérzete, amit ő azzal enyhített magában, hogy »mindenhol-turista«, akkor is a bőre alá égett.” A kozmikus magány maradt az egyetlen érzés, amit elődeitől örökölt. (Forum, 2010)