×

Thália

Részlet Az ördög Budapesten című regényből

Benedek Szabolcs

2011 // 09
Tarnóczai Etelka gyerekfejjel rossz benyomásokat szerzett a politikáról – főként a nagyapja beszélt róla, folyton dohogva, ingerülten, ami aztán ordítozásba csapott át. Etelka soha nem értette, hogy miről van szó, így aztán megmaradt benne az a tudat, miszerint a politika egyike azon ostoba dolgoknak, amelyekkel az emberek – főként a férfiak – valamilyen rejtélyes oknál fogva képesek foglalkozni – bizonyára azért, mert vakok, és nem veszik észre sem önnön korlátoltságukat, sem azokat a rabszíjakat, melyekkel a világ minden egyes átkozott, szürke hétköznapon gúzsba köti őket.

A színházban viszont, ha nem is napi rendszerességgel, de politizáltak, és amennyiben Tarnóczai Etelka lépést akart tartani (márpedig akart), kénytelen volt egyrészt odafigyelni, másrészt revideálni a politikáról alkotott nézeteit. Végtére is jobban belegondolva a regényekben és a drámákban is előfordul politika, csak éppen sokkal magasztosabb és fennköltebb formában, mint ahogyan az emberek nap mint nap foglalkoznak vele. Nem a pártok, a szavazások és a parlamenti viták a lényeg, se nem az, hogy ki a miniszter, és kinek adott az agg uralkodó kormányalakítási megbízást. Hanem kizárólag, egyes-egyedül a szabadság. Néhány ifjú és hevesebb mérsékletű színész a büfében, valamint a premierek utáni fogadásoknál, különösen pár pohár konyak után, igen szépen bírt ezekről beszélni. Tarnóczai Etelka eleinte nem sokat értett belőlük, de a szólamok, miszerint át kell alakítani, sőt újra kell építeni a társadalmat, méghozzá az alapoktól fogva, hiszen gyökeres változásokra van szükség, és a modern ember és a modern tudat megköveteli a modern világot, fölöttébb megragadtak benne; annak pedig különösen örült, hogy ezeket bemagolva és elismételve bizonyos vitákhoz többé-kevésbé hozzá is tudott szólni. Fogalma sem volt arról, hogy kik azok a radikálisok, és mit akarnak a szocialisták, ám amennyiben valaki megkérdezte volna (sajnálta, hogy soha senki nem kérdezte meg), habozás nélkül radikálisnak és szocialistának vallotta volna magát, akár azok a fiatal kollégák, akik a modern világ és a modern társadalom mielőbbi fölépítését követelték, továbbá azt hirdették, hogy a politikának az emberek fölszabadításáról kell szólnia, és a politikusoknak, ahelyett, hogy pártokban és szavazati arányokban gondolkodnának, azzal kellene foglalkozniuk, hogy miként bírnák leverni az évezredes láncokat. Ezek annyira, de annyira szép gondolatok voltak! – nem beszélve arról, hogy szószólóik rajongtak a modern művészetért, kortárs írókat és költőket olvastak, és kortárs képzőművészek csoportos bemutatóira jártak. Nem csoda, hogy Tarnóczai Etelka egy idő után a hívükké vált.

Tele volt tervekkel és elszántsággal. Hogy mindezeket miként valósítja meg, illetőleg hogyan tudja a saját életébe átplántálni, arról egyelőre csupán homályos elképzelésekkel bírt, de nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy rátalált a saját útjára, innentől fogva csak lépni kellett rajta. Nem volt könnyű, és meglehetősen soká tartott; elvégre be kell látni, már nem annyira fiatal, legalábbis olyan értelemben nem, hogy megengedhetné magának az útkeresés és a botorkálás könnyelmű luxusát. Éppen időben találták telibe a dolgok. Még nem késő fölépítenie magát, de itt és most el kell kezdeni. Elég a tétovaságból és a folyton föl-alá futkosó bájos naiva szerepéből! Tarnóczai Etelka onnantól fogva komoly s ellenállhatatlan nő akart lenni, mi több, múzsa és alkotó is egyben, hogy ilyetén módon maga is hozzájárulhasson a modern világ létrehozásához.

Már csak a megfelelő alanyokat kellett meglelni mindehhez.

Egyszerűbben fogalmazva: azt a férfit, akit egyszerre égi s földi szerelemmel szeret, és azt a művészeti ágat, mely által szabaddá teheti és kiteljesítheti a benne szunnyadó és egyelőre kitörésre váró művészt.

Hogy sem Szabó Béla, sem a színészkedés nem egyenlő a fentiekkel, az hamar világossá vált számára. A nagy reményű várakozások ellenére a fiatalember nem kapott szárnyakat, és nem röpítette föl Etelkát a Parnasszusra, aki ellenben rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy most kél ki a bábállapotból, és most fogja kibontani a szárnyait. Mindaz, amit eddig mutatott, gyerekes álca volt, és a világ ezután fog ráébredni az ő valójára. Látta, érezte, hogy egyszeriben eltűnt a színházban addig mindenünnen feléje áradó elnéző szeretet. De akkor éppen különösebben nem is vágyott éppen erre. Azt akarta, hogy csodálják. Hogy lássák, hogy vegyék észre, mire hivatott. Hiszen ő, Tarnóczai Etelka arra született, hogy tegyen valamit. Valami olyat, amiért később – mit később: rövidesen – áhítattal emlegetik majd a nevét.

Odaállt a direktor elé, és közölte, hogy távozik. Amaz nem csodálkozott rajta. Se meglepetést, se megkönnyebbülést nem mutatott. Még csak a vállát se rándította meg. Nem ajánlotta föl, hogy esetleg beajánlja máshova, és nem is kérdezte, hová megy. Biccentett, hogy tudomásul veszi, s a következő pillanatban már körmölt is tovább.

– Momentán nincsen olyan szerepem, amelyet ne tudna más átvenni – jegyezte meg Tarnóczai Etelka sértett hangon, mivel Ditrói úr székkel se kínálta meg.

– Momentán tényleg nincs – biccentett az igazgató, anélkül, hogy fölnézett volna a papirosból, és csak magában tette hozzá: „Sose volt.”

– Azt gondolom, a művészi fejlődésemhez elengedhetetlen, hogy másutt is kipróbáljam magam. Remélem, megérti ezt.

– Tökéletesen – felelte Ditrói Mór, majd hirtelen Tarnóczai Etelkára nézett, és azt kérdezte a tekintetével, hogy akar-e még valamit.

Nem akart ő ott már semmit sem.

Haragban volt az egész világgal akkor.

Haragudott Szabó Bélára is. Arra a szerencsétlen nyomorultra. Rendben, a Ditrói nem akar tudomást venni a darabjáról, a Ditrói már csak ilyen: csökött, korlátolt ember, aki attól, hogy kőszínházat épített a Duna-parti pusztaságban,  tótumfaktumnak képzeli magát. Na de hát van a Ditróin kívül tucatnyi színházigazgató Budapesten, valaki igazán színpadra vihetné ezt az írója által oly nagyra tartott remekművet! Hogy Tarnóczai Etelka minek tartotta, azt ő maga sem bírta eldönteni. Ahhoz el kellett volna olvasnia. Amit részben meg is tett – nagyon kis részben, ugyanis már az első oldalak után annyira unta, hogy alig jutott túl két vagy talán három jeleneten. Azokon is csak azért, mert Szabó Béla epekedő rajongással kérte.

– Hogy tetszik? Nyugodtan mondja meg, ha nem. Magától elviselek minden kritikát!

– Kellemes – mondta Tarnóczai Etelka, és arcvonásain látszott, hogy a részéről lezárta a témát.

Ugyanezt érezte a Bélával való ölelkezések közben és azok után. Kellemesek. Hazugság lett volna rossznak tartani őket, mert végtére is semmi rossz nem volt bennük, viszont a lángolás és az őrjítő szenvedély sehogy nem akart megérkezni. Etelka sikoltozni akart, a falat kaparni, azt várta, hogy teljesen elveszíti a fejét, és átlép ebből a kicsinyes és hamuszürke világból a szférák közé. Ez nem történt meg, kapott helyette lopott és általában gyors szeretkezéseket, vagy Szabó Béla szűk és meglehetősen zilált albérleti szobájában, vagy náluk, a Személynök utcában. Mindkét helyen nagyon kellett figyelni nemcsak arra, nehogy rájuk nyisson valaki, hanem arra is, hogy már akkor se vegyék őket észre, amikor becsempészik magukat a lakásba. Béla bezzeg minden alkalommal olyan hálás volt, akár egy kiskutya. Olykor még a könnyei is kicsordultak az örömtől és a boldogságtól. Etelka viszolygott tőlük, igyekezett nem is nézni rá, ami nem ment könnyen, mert Béla folyton föléje hajolt, és úgy csókolgatta, hogy a végén mindkettejük arca a szerelem negédes harmatcseppjeitől csillogott. Igazából annyira szép lehetett volna ez az egész! Tarnóczai Etelka nem is értette, miért nem az. Majdnem minden megvolt, mégis, úgy volt vele, mint Béla verseivel: az ember elsőre, messziről azt gondolná, hogy ez valami emelkedett dolog, közelebbről nézvést azonban kiderül, hogy az egész csupán csontból és bőrből áll.

– Feleségül veszem magát! – jelentette ki Szabó Béla minden alkalommal, közvetlenül a mámor után. – Éppen csak induljak el végre fölfelé, és rögtön összeházasodunk.

Tarnóczai Etelka ezt utálta a legjobban hallani.

– Ki az a Szállási Titusz? – kérdezte egy napon, amikor a fiatalember az orra alá nyomta a Budapesti Napló aznapi, kihajtogatott számát, és rámutatott az oldal jobb sarkában lévő cikkecskére, amelyet Etelka úgy tett, mintha elolvasott volna.

– Hát én! – válaszolta amaz büszkén. – A főszerkesztő úrral közösen találtuk ki. Mostantól ez lesz a nevem.

– De miért?

– Hogyhogy miért? Mert a Szabó Béla a legközönségesebb nevek egyike. Én azonban nem akarok közönséges lenni. Muszáj valamiként megkülönböztetni magamat amazoktól.

Íme, adódott hát néhány ritka pillanat, amikor Tarnóczai Etelka úgy érezte, hogy mégiscsak érdemes volt ebbe az egészbe belevágni. Ez is közéjük tartozott. Ebben a dologban kérlelhetetlenül rokon vonásokat mutattak. Mind a ketten görcsös igyekezettel próbálták magukat megkülönböztetni amazoktól. A többiektől. A szürke, hétköznapi életet élő átlagemberektől.

Azt követően, hogy a Vígszínháztól eljött, Etelka több budapesti színháznál is megpróbált elhelyezkedni. Sikertelenül. Bár több helyen is meghallgatták – el kellett mondani néhány verset és mondatot, sőt volt, ahol énekelnie kellett –, a végén mindenütt közölték vele, hogy momentán teljes létszámmal dolgoznak, és nem kívánnak újabb színészeket alkalmazni. Találkozott olyan impresszárióval is, aki azt mondta, hogy vidéken tudna neki szerződést szerezni. Tarnóczai Etelkának azonban esze ágában se volt vidékre menni. Mióta megszületett, ki se tette a lábát nemhogy Budapestről, de még a Lipótvárosból sem. El se bírta képzelni, hogy azon túl létezhet egy másik világ. Ebben Szabó Béla – pardon, Szállási Titusz – is egyetértett vele:

– Minden fontos dolog itt történik. Aki számít, az Budapestre jön. Nézze csak, hiszen Adyék is otthagyták Nagyváradot, bármennyire rajongtak is azért a dicső Körös-parti Párizsért.

Mivel a szükség nagy úr, Etelka Titusznak a jövőre vonatkozó biztató víziói ellenére is kétségesnek érezte anyagi helyzetét, úgyhogy elszerződött volna akár éjszakai helyekre is énekelni vagy kisebb magánszámokat előadni. Az impresszáriók azonban sajnálkozva széttárták a karjukat: az orfeumoknak, úgy látszik, leáldozott, a közönség már nem vevő az efféle dolgokra. Vagy kabaré működik a helyükön, vagy átalakították zenés bárokká, ahol leginkább táncolni lehet. Ehhez viszont professzionális énekesekre van szükség, nem színészekre.

Valaki azután azt tanácsolta Etelkának, hogy keresse meg Benedek Marcellékat a Rottenbiller utcai Népszínpadon.

– Mármint a Thália Társaságot. Maga még nem hallott róluk? Pedig épp magának való hely lehet.

Mi tagadás, Tarnóczai Etelka semmit sem tudott róluk. Életét szinte teljes egészében a Margit híd, a Duna-part hihetetlen gyorsasággal kiépülő szomszédságában töltötte, a Nyugati pályaudvaron túlra csak azután kezdett többször és huzamosabb időkre merészkedni, amikor följárogatott Szállási Titusz kietlen albérletébe. A Rottenbiller utca mindenesetre kicsit a hazai tájakra emlékeztette: itt is olyan szögletesek és szabályosan megrajzoltak voltak az utcák, mint a Lipótváros északi felén, s a frissen fölhúzott épületeken is látszott a mérnöki pontosság. Az ismerős érzet reménnyel és bizakodással töltötte el Tarnóczai Etelkát. A társulat is megnyerte a tetszését. Különösen annak két alapító vezetője. Még hasonlítottak is egymásra: két szikár, de nem betegesen vézna testalkatú, komoly és szabályos arcú, villogó tekintetű fiatalember. Halkan, ám roppant határozottan és céltudatosan beszéltek, s minden szavukból süvített az értelem és a tudás.

– S ha szabad érdeklődnöm, miért jött el a Vígszínházból? – kérdezte némi hitetlenkedéssel a hangjában Benedek Marcell.

– Szeretnék továbbfejlődni – vágta rá Tarnóczai Etelka. – Már úgy értem, hogy művészileg… Elegem van az átlagembereket szórakoztató könnyed francia darabokból. Nagyobb és fajsúlyosabb kihívásokra vágyom.

– Pedig a Vígszínház kiváló ugródeszka. Onnét ritkán szoktak önként távozni a színészek. Legföljebb akkor, ha jobb ajánlatot kapnak másutt. Mi viszont korántsem biztos, hogy jobb ajánlat vagyunk.

Mi tagadás, Tarnóczai Etelkát meglepte ez a nyers őszinteség. Akárhány direktorral és impresszárióval találkozott, mind az egekbe magasztalta saját kínálatát. Most azonban hirtelen mintha érezte volna, hogy miről is szól a művészet. Hogy nem a szórakoztatás a lényege, sőt, talán egyáltalán nem az. Hanem az, hogy tükröt tartson a világ elé, és legyen benne erő. Ezt különben szó szerint így mondta a másik fiatalember, aki egyvalamiben különbözött Benedek Marcelltől: konokabb és erőszakosabb volt nála. Lehengerlő magabiztossággal és éleselméjűséggel beszélt. Azt se rejtette véka alá, hogy ő bizony szocialista.

„Ez az! – futott át Tarnóczai Etelka kicsi fején. – Erről beszéltek az ifjú színészek is a Vígszínházban. Hogy modernség, és hogy át kell formálni a társadalmat. Csak éppen egyik se meri megvalósítani. Ellentétben ezekkel.”

Vöröslő arccal, teli érzelemmel szorongatta a markánsan komor arcú Lukács György kezét.

Rögvest beleszeretett mindkettejükbe. Fülig és tetőtől talpig. Azt nem bírta magában se eldönteni, hogy melyikbe jobban, de miután létrejött a szóbeli egyezség közte és a Thália Társaság között – papírokkal nem vesződtek ezek a modern és szocialista fiatalemberek –, csak támolyogni bírt a vonalzó egyenességű Rottenbiller utcán attól a gondolattól, hogy végre rátalált valamire.

Ennek megfelelően lenéző és távolságtartó hűvösséggel nézte korábbi kollégáit Hunyady Margit temetésén.

Igyekezett úgy tenni, mintha a halálhír nem rendítette volna meg, valójában azonban a könnyeivel küszködött. Egyszer még a párnáját is telesírta a Személynök utcában, majd gondosan letörölte a huzatról a könnycseppeket Szállási Titusz szálkás hajszálaival együtt. A temetésen már hideg rendíthetetlenséget mutatott. Nem is ment közel a koporsóhoz, és nem vegyült a gyászoló tömeggel. Tényleg sokan voltak. Nagyon sokan. Most látszott igazán, hogy mennyire és mennyien szerették Hunyady Margitot.

Többen észrevették a jó pár lépéssel távolabb mereven álldogáló Tarnóczai Etelkát. Megnézték, és megjegyezték egymás között, hogy itt van a gonosz bolond lány.

Etelka nem hallotta meg. Ha hallotta volna, akkor se törődött volna vele. Vagy legalábbis úgy tett volna, mint akit szemernyire se érdekli a dolog. Csak beszéljenek az emberek, ha egyébre nem képesek.

Nyár volt. Virágillatú a levegő, aminek tetejébe a temetőben markánsan lehetett érezni a fölforgatott föld émelyítően friss szagát. Tarnóczai Etelka egy fa törzsének támaszkodott, és nézett előrefelé azzal a merev nézéssel, amelyről a többiek azt hitték, hogy a hidegség és az érzelemmentesség biztos jele. Pedig a rövidlátásé volt. Etelka mindössze egy összemosódott, összefolyt tömeget látott emberek helyett. Azt azonban észrevette, ahogy Hunyady Sándorka megállt mellette.

– Kezit csókolom.

Szép és fess fiatalember lett a Sándorka. Egyszerre örökölte anyja és apja legjobb vonásait. Kalapját a kezében gyűrögette, arcán férfias megrendültség ült.

– Maga nem megy közelebb? – érdeklődött Etelka.

– Nem akarok vegyülni – jelentette ki Sándorka. – Az egész úgyis csak képmutatás. Én már amúgy is elbúcsúztam édesanyámtól.

Tarnóczai Etelka éppen úgy pirult el, ahogyan Benedek Marcelléknál is.

– S mit fog most csinálni? – kérdezte rövid hallgatás után.

– Édesapámhoz költözök – válaszolta magabiztosan a fiatalember. – Ő majd megtanít az élet és az írás fortélyaira. Kezit csókolom.

Továbblépdelt, egyenletes, pontos léptekkel. Tarnóczai Etelka megbabonázva nézett utána, egészen addig, amíg már csak sejtette, hogy az az elfolyósodott fekete paca a megannyi zöld között a Hunyady Sándorka háta.

Hazament, és elhatározta, hogy megszakít minden kapcsolatot Szállási Titusszal.

Nem sokkal később megváltozott és voltaképpen egyszerűsödött a helyzete. Tarnóczainé ugyanis – barátai és hívei hathatós támogatásával – arra az elhatározásra jutott, hogy amennyiben idehaza nem lehet Madame Blavatsky, akkor majd azzá teszi magát külföldön. Ama, a társasága által maximálisan támogatott szándékkal vágott neki az ismeretlennek, hogy tanulni akar. Igen, ennyi idős fejjel. A kor – magyarázta a lányának, de másoknak is – nem számít. Nem érdekes, hogy most éppen melyik reinkarnációs fázisunkban vagyunk. Az a fontos, hogy az ember évmilliárdos útjának valamelyik állomásán rádöbbenjen bizonyos dolgokra. Lám, ő ebben a jelenlegi életciklusában jutott a rádöbbenés állapotába, amit aztán tettnek kell követnie. Külföldre megy, hogy fölvegye a kapcsolatot a hozzá hasonló spiritualista, teozofikus, metafizikus és okkult gondolkodókkal, azért, hogy tanuljon tőlük, és hogy alkalmasint azzal a tudással felvértezve térjen vissza, amely képessé teszi őt az itthoni oktatásra.

Az anyja mint tanár – ez olyannyira elképzelhetetlennek tűnt Tarnóczai Etelka számára, hogy még lehetséges tréfa gyanánt se bírta volna elfogadni. Esze ágában sem volt azonban tiltakozni. Mindez nagyon is kapóra jött neki. Soha nem voltak lényegi kapcsolatban, leszámítva azt, hogy ez a nő szülte meg, azután egy fedél alatt éltek, és kénytelenek voltak osztozkodni a csekélyke és rohamosan fogyó örökségen. Az utóbbi években jószerivel nem is beszéltek egymással. Özvegy Tarnóczainé annyit tudott a lányáról, hogy színészkedik. Etelka annyit tudott az anyjáról, hogy hébe-hóba aludni jár haza, és olyan társaságban forog, amelyről mérvadó körök véleménye szerint talán jobb is az égvilágon semmit sem tudni. Annyira idegenek voltak egymás iránt, amennyire az csak két egyenes ági rokon esetében lehetséges.

Ennek ellenére közvetlenül az elutazása előtt özvegy Tarnóczainé egyszeriben megnyílt, és szokatlanul kedvessé, sőt érdeklődővé vált.

– Először Bécsbe megyek – fuvolázta. – Ott nagy dolgok történnek mostanában. Különösen a lélektan terén. Évekbe telik, mire ezekből valamicske átszivárog Budapestre. Ha egyáltalán képesek lesznek belőle bármit is fölfogni az itteniek. Azután továbbutazok Párizsba. A szervezet azt szeretné, ha fölvenném a kapcsolatot Blavatsky asszony tanítványaival, és egyenesen tőlük, a közvetlen szellemi örökösöktől szerezném meg a szükséges tudást.

Aztán váratlanul nekiszegezte a lányának a kérdést:

– Te nem akarsz velem jönni?

Etelka csodálkozott. A kérdés akár udvariassági formulának is tűnhetett, ám mintha ennél több lett volna benne. Gyorsan és határozottan nemet intett, s az anyja is azonnal túllépett rajta, ám Etelkának később gyakran eszébe jutott az a hanghordozás, ahogyan özvegy Tarnóczainé az esetleges közös útjuk, másként mondva: egymásra találásuk lehetőségéről érdeklődött. Kétségkívül futólag, és persze az is lehet – gondolta Etelka –, hogy csak egyszerűen így csúszott ki a száján, és nem volt ebben semmiféle komolyság. Az elutazását megelőző napokban mintha kicserélték volna: hihetetlenül földobottá és lendületessé vált, Etelka még soha nem látta ilyennek. A hozzájuk szegődött hallgatag tót asszonnyal is mérhetetlen kedvességgel és figyelmességgel beszélt. De ez talán nem volt egyéb, mint a küszöbönálló nagy változást megelőző örömteli izgalom. Nyilván arra számított, hogy a kérdésére nemleges választ fog kapni, és bizonyára nagyon meglepődött volna, ha Etelka netán igent mond.

Nem mondott. Miért is mondott volna? Nemcsak az anyja előtt nyílott meg a világ, hanem őelőtte is. Úgy érezte, hogy páratlan lehetőségekkel kecsegteti az élet. Mit érdekelte őt Madame Blavatsky teozófiája és az a rejtélyes szervezet, amely anyját is a határokon túlra röpítette! Az ember ott keresse és járja az útját, ahol az létezik, és ahol ő maga járhat.

– Minden költségemet állni fogják. Momentán nincs szükségem mostohaapád hagyatékából semmire, és ahogy a dolgok állnak jelenleg, ez így lesz a későbbiekben is. Ha kívánod, erről hajlandó vagyok papírt is adni. Na, nem mintha volna bármin is különösebben osztozkodnunk… De ami kevéske maradt, az legyen a tiéd.

Tényleg nagyon kevéskéről volt szó, ám, hála a spiritualistáknak, éhenhalástól egyelőre nem kellett Tarnóczai Etelkának tartania. A Thália Társaságtól némi fizetést is kapott. Leginkább viszont fellépési lehetőséget. A Vígszínházhoz képest kevesebb előadást tartottak, Etelkának azonban az eddigieknél több szerep jutott. Már nem néma szobalányokat alakított, s egyszeriben szembesülnie kellett azzal, amivel addigi színészi pályafutása során egyszer sem: olykor bizony keményen szöveget kellett biflázni. Mi több, nehéz, összetett szöveget, amelyek tartalmát nem is értette teljes egészében. Bár titokban reménykedett benne, hősszerelmest és hasonló főszerepet egyszer sem játszhatott, sőt, akár némi tendenciózusságot is sejthetett volna abban, hogy rendre negatív, ármánykodó figurát osztottak reá – de ezáltal legalább kiélhette a színpadon eddig rejtett hajlamait. Az itteniek harsányságot követeltek tőle, azt, hogy eressze ki a hangját, amennyire csak tudja, így aztán Tarnóczai Etelka hörgött, visított, fenyegetőzött, zokogott és kiabált a leginkább fiatal értelmiségiekből, alsó-középosztálybéliekből, radikálisokból, szocialistákból és olykor munkásokból összeverbuválódott közönség nagy örömére.

– A művészetnek kegyetlennek is kell lennie – jelentette ki Lukács György, amivel Etelka megint csak nem bírt nem egyetérteni. – A mostani kor állapotát és benne az önmaga útját tétován kereső embert a kíméletlen tükör mutatja meg a legélesebben. A szépelgés ideje lejárt. Tudomásul kell vennünk, hogy a modernség elriaszt és elidegenít. Valamennyien ebben a közegben élünk, meg kell hát tanulnunk szembenéznünk vele, még akkor is, ha nehezünkre esik. El kell szakadnunk a konvencióktól, és meg kell találnunk azt az utat, amellyel a lehető legőszintébben ki tudjuk fejezni önmagunkat, és ábrázolni bírjuk környezetünket.

Bár titokban változatlanul a Thália két vezéralakjába volt szerelmes, ez plátói érzelmeket jelentett, a viszonzás legcsekélyebb esélye nélkül. „Talán jobb is így – vélte Tarnóczai Etelka. – Nem volna szerencsés idő előtt megfosztani magunkat az ideáinktól.” A magánytól viszont nem kellett tartania. Alig tette ki Szállási Titusz szűrét (aki nem ivott lúgot, sőt, néhány rimánkodó szerelmes levélen kívül Etelka nagy bánatára semmilyen őrültséget nem csinált), heteken belül beesett az életébe a következő férfiú egy frissen megismert kolléga személyében. A fiatalembert Székely Györgynek hívták. Tarnóczai Etelkának leginkább az a vehemencia, lendületesség és időnként már az agresszivitást súroló erőszakosság imponált, amellyel az ifjú színész viseltetett minden iránt – beleértve magát Etelkát is. Azzal a kimondott szándékkal állított be egy előadás nélküli estén a Személynök utcába, hogy csiszolniuk kell egyik közös jelenetüket. Ekkor már Etelka volt a ház ura, vagyis úrnője, így hát senkit sem kellett titkolnia és csempésznie a tót cseléd elől. Azon azonban maga is meglepődött, hogy félórával a fiatalember érkezése után már olyan hevességgel csókolóztak, hogy mégiscsak be kellett csukni a szoba ajtaját.

Nem sokkal később Tarnóczai Etelka megtapasztalhatta, hogy a szeretkezés nem csupán kellemes lehet. A vehemencia és a lendület őrá is átragadt: végre fejest ugorhatott a mámorba és az élvezetek tengerébe. Ráadásul megtalálta a gyönyörben lévő kreativitást is – a kollégával együtt újabb és újabb pózokat és mozdulatokat találtak ki, s eközben az is világossá vált, hogy a testnek nem csak egyetlen porcikája tekinthető lehetséges örömforrásnak.

„Engedje ki a hangját! Tegye szabaddá!” – jutottak Tarnóczai Etelka eszébe a mámor legvadítóbb pillanataiban a Thália Társaság rendezőjének színpadi instrukciói, és ő önfeledten, a tót asszonnyal és a szomszédokkal mit sem törődve sikongatott és visított.

A kéj végtelennek tűnő percei nem tartanak örökké, a köztes időt ki kell tölteni valamivel. Szerepet végül is tanulhattak közösen, és csiszolhatták a közös jeleneteket – időnként anyaszült meztelenül mondták a dialógusokat és a monológokat, ami Etelkának különös örömet szerzett –, ám kiderült, hogy Székely Györgyöt a színpad és a szeretkezés vadságán túl (a kettőt különös élvezettel szerette vegyíteni) vajmi kevés dolog érdekli a világból. Tarnóczai Etelka időnként könyveket vett le a polcról, és kérdezgette, vajon olvasta-e ezt vagy azt, de a fiatalember minden alkalommal büszkén megrázta a fejét, és rátarti dacossággal kijelentette, hogy ő nem vesz a kezébe efféle ódon és burzsoá marhaságokat.

– Na de hát nem minden ódon! – tiltakozott Etelka. – Nézze, vannak itt modern szerzők is. Ezt a kötetet például nemrégiben vettem. Egy Ady Endre nevű költő új versei vannak benne. Bizonyára hallott róla, sőt, talán olvasott is már tőle valamit.

Székely György fitymáló arckifejezéssel, éppen csak két ujjal, mintha valami undort keltő tárgyhoz érne, vette át a kötetet. Belelapozott, noha minden porcikájáról sütött, hogy nem szívesen teszi. Etelkának csak most tűnt föl (szereptanulás közben nem vette észre), hogy szíve, vagyis inkább teste választottja milyen lassan, ráadásul úgy olvas, hogy közben némán mozgatja vaskos, érzéki ajkait: dacos arcával és a szemébe lógó hullámos fürtjeivel ilyenkor egészen úgy festett, akár egy iskolás fiú.

– Találhatott volna ötletesebb címet is – ezekkel a szavakkal nyújtotta vissza Székely György az Ady-kötetet Tarnóczai Etelkának.

– Mi a véleménye róla? – érdeklődött amaz, bár maga is sejtette, hogy fölöslegesen.

– Nem értek a költészethez. Nem is akarok érteni hozzá. Múlt századi dolog. A modern kor nem a költészetről szól. Higgye el, kislány, hogy nincs már messze az az idő, amikor az emberek egyáltalán nem olvasnak majd verseket. Sőt, az is kérdéses, hogy olvasnak-e valamit.

Mindig „kislány”-nak szólította Tarnóczai Etelkát, pedig még az is lehet, hogy valamivel fiatalabb volt nála.

– Én szeretem Adyt – jelentette ki Etelka, inkább magának. – Szívesen olvasom a verseit. Egy… egy újságíró… ismerősöm kedveltette meg velem, aki maga is verseket ír.

Székely György vállat vont.

– Mindenki avval mérgezi magát, amivel akarja és bírja. Én viszont, kislány, inkább tiszta fejjel akarom a világot szemlélni.

Etelka mondani akart erre valamit, ám a férfi ajkai az ajkára tapasztották a szót.

Kapcsolatuk leginkább forró, vad és szenvedélyes ölelkezésekben teljesedett ki. A világ előtt semmi sem jelezte együvé tartozásukat, a Személynök utcai tót asszonyt leszámítva más nem is tudott róla. A próbákon és az előadásokon, illetve a Tarnóczai-lakáson kívül sehova sem jártak, és másutt nem találkoztak. Az utcán, a Thália Társaság tagjai és más emberek előtt Székely György semmi jelét sem mutatta annak, hogy bármi köze lenne Tarnóczai Etelkához, és jobb híján ekként cselekedett amaz is. Közben észrevette, hogy hiányoznak neki a Szállási Titusszal folytatott és akkor fura módon oly unalmasnak és érzelgősnek vélt beszélgetések költészetről, irodalomról, művészetről és társadalmi kérdésekről. Most határozottan vágyott utánuk. Még az az előbb képtelennek, később viszont nagyon is racionálisnak tűnő ötlet is szöget ütött a fejébe, miszerint mi lenne, ha elmenne Szállási Tituszhoz, és elbeszélgetne vele mindazon dolgokról, amelyekről Székely Györggyel nem lehet. Ha ennek netán egy ottani szeretkezés lenne az ára, ám legyen. Roppantul sajnálta, hogy nincs varázsereje, és nem bírja a két férfi tulajdonságait egyikükben egyesíteni. Az egyiknél a mámornak, a másiknál az intellektusnak volt meg a teljessége, csak sajnos külön-külön testbe költözött.

Az elhatározást tett követte: Etelka meglátogatta az elhagyott kedvest. Szállási Titusz csodálkozva fogadta, és azon még jobban meglepődött, hogy a lány milyen kedvességgel és figyelmességgel beszél vele. Azelőtt soha nem tapasztalt tőle ennyi érdeklődést és empátiát. Ölelkezésre nem került sor, egyrészt mert Etelkának a gyakori tréningezéstől sajgott az öle, másrészt mert Szállási Titusz túl gáláns volt ahhoz, hogy kezdeményezzen ilyesmit. Ehelyett beszélgettek, sőt Szállási Titusz – Etelka unszolására – föl is olvasta néhány versét és nemrég írott tárcáját. Aztán beszámolt arról, hogy milyen érdekes könyvek jelentek meg mostanában, mi a helyzet a New York kávéházban, és hogy milyen művét mutatja be mostanság Molnár Ferencnek a Vígszínház.

„Tovább kell keresgélnem” – ezzel a határozott gondolattal tért vissza Tarnóczai Etelka Szállási Titusztól a Személynök utcába. A testnek és az intellektusnak egyszerre kell kielégülnie. Csak létezik olyan férfi, aki által mind a két lehetőség megadatik! Íme, az élet megmutatta már neki, hogy bizonyos dolgok, amelyekről azt hisszük, hogy csak regényekben és színdarabokban fordulhatnak elő, kellő kitartással és elszántsággal valósággá válnak. Éppen ez a vágya ne teljesedhetne be?

Székely György akkor tért le végérvényesen Tarnóczai Etelka útjáról, amikor a Thália Társaság megszüntette működését. Az ok egyszerű: nem volt elegendő pénz. Vagyis nem volt kellő létszámú radikális és modern gondolkodású néző, akik által a társulat működése biztosított lett volna. Távolabbról nézve ez egyet jelentett azzal, hogy a szociális forradalom és a társadalom átalakítása egyelőre késést kényszerül elszenvedni.

Mehetett mindenki, amerre látott.

A tudós esztéta uraknak persze könnyű. Nekik ott voltak a könyvkiadók és a folyóiratok, várta őket a katedra, elszegődhettek hírlapírónak. Csak éppen a szegény színészek sorsát keserítették meg. Akik egyszeriben ott álltak pénz és megélhetés nélkül.

– Burzsoák mind a ketten – jelentette ki az Etelka és a saját verítékében fürdő Székely György. – Persze mit is várhatnánk tőlük? A Tháliával is csak a saját pecsenyéjüket sütögették. A Benedek apja ismert író, kormánytámogatással adott ki újságokat. Komolyan tőlük várnánk a változásokat?

– Az csak egy gyereklap – próbálta védelembe venni plátói szerelmét Tarnóczai Etelka.

– Akkor is a kormány áll mögötte. Mi pedig szépen bedőltünk nekik. Balgák vagyunk mindannyian.

Ez volt az utolsó találkozása Tarnóczai Etelkának Székely Györggyel. A fiatalember úgy eltűnt az életéből, mintha sose lett volna benne, Etelka csupán akkor, a társulat föloszlását követően döbbent rá arra, hogy azt se tudja, hogy a színész hol lakik. Vagy a próbákon találkoztak, vagy nála, a Személynök utcában. S miután Székely úrfi nem jelentkezett, nem is tudta, merre keresse. Hiába járt vissza rendszeresen a Thália egykori próba- és föllépési helyeire, nem akadt nyomára. Hiába kérdezősködött, senki sem tudott róla. Ráadásul nemcsak őt nyelte el a föld, vagy legalábbis ez a hatalmas város, hanem a hajdani kollégákat is.

Tarnóczai Etelka egyszeriben rádöbbent arra, hogy nincs senkije. Egy szál maga áll a világban.

– S én? – kérdezte a régi epekedéssel Szállási Titusz. – Engem változatlanul levegőnek néz?

Lehetetlenség lett volna névvel illetni kapcsolatukat. Úgy voltak egymásnak, mint két árva: az egyik naivan szelíd, a másik dacosan akaratos. Időnként egymásba gabalyodtak, azután hetekre, sőt hónapokra elváltak útjaik. Titusz nem tudott Etelka minden ügyéről, de sejtette, hogy más férfiakkal is van dolga – ha másból nem, hát abból, hogy olykor látta a testén a harapás- és karmolásnyomokat. Egy idő után már nem fájt neki. Rájött arra, hogy Tarnóczai Etelka nem az övé, sőt valójában senkié, még talán saját magáé sem, hiszen aligha ura önmagának. Olyan, akár az üstökös: időnként fölbukkan az égen, ragyogó pompájában megmutatkozik, aztán tovaszáll a fekete űrben, hogy ki tudja, mikor térjen vissza.

Etelka pedig úgy viszonyult Tituszhoz, mint egy kikötőhöz, ahol a legnagyobb háborgásban is menedéket lel. Elvégre nem lehet mindig a hullámokon vágtatni, a legmasszívabb és a leghatalmasabb hajóknak is kell időnként pihenő, tatarozás. Ilyenformán kopogtatott be Tarnóczai Etelka időről időre Szállási Titusznál. Megölelték egymást, elbeszélgettek, átlapozták a Nyugat folyóirat legfrissebb számát, majd a hajó ment tova, az újabb tengerek és viharok felé.

Hónapok múltak el a Thália Társaság megszűnte óta, amikor Etelkának váratlan és különös látogatója akadt. Az elmúlt időszak reménytelenségben és csüggedésben telt: Etelka ismét direktoroknál és impresszárióknál kilincselt, meghallgatásokon vett részt, de sehol, még a legszimplábbnak látszó, lebujokban és külvárosi munkásotthonokban föllépő társulatoknál sem kapott egyebet, mint sajnálkozó fejrázást. Most már a vidéket sem említették meg lehetőségként, pedig Tarnóczai Etelka közben meg is hozta a döntést, miszerint ha más nincs, hát vidékre költözik, legalább megtudja, mi van Budapesten kívül. A mostohaapjától maradt örökség már a végéhez közelített, az anyja pedig végképp eltűnt a világban: egy érzelgős New York-i képeslap után többé nem jelentkezett.

Ekkor toppant be Lehotay báró.

Testes, ősz úriember volt, akár az apja is lehetett volna Etelkának. Ellenben igen elegánsan öltözött. Jókora arany pecsétgyűrűk villogtak az ujjain, és túl azon, hogy mély, szinte medveként dörmögő hangon beszélt, az is a nagyapjára emlékeztette Etelkát, hogy ugyanazzal az ízes felvidéki kiejtéssel ejtette a szavakat. Ki is derült, hogy lényegében földiek: Selmecbányáról érkezett, na persze nem elsősorban Etelkához, hanem a székesfővárosba bizonyos ügyeit intézni, de ha már itt van, gondolta, fölkeresi a hölgyet is, akit egy ifjú barátja, bizonyos Székely úr ajánlott a szíves figyelmébe.

– Székely úr? – nézett nagyot Tarnóczai Etelka. – Honnét ismeri maga Székely urat?

– Ő a személyi titkárom – válaszolta Lehotay báró. – Lelkes, derék fiatalember. Keresve se találnék jobbat. Hihetetlen, hogy vág az esze! Jószerivel nem találni olyan témát, amiben ne mozogna otthonosan. Mindezek tetejébe pedig nagyon megbízható. Ennek köszönhetően igen mély bizalmi viszonyban vagyunk.

Etelka szóhoz sem jutott a csodálkozástól. Lehetséges, hogy két különböző Székely Györgyről beszélnek? Vagy ő értett valamit nagyon félre? Hogy lehet az, hogy egy radikális gondolkodású, a világra fittyet hányó színész egy felvidéki földbirtokos bizalmi emberévé váljon? Kérdezősködni azonban nem akart, és igazából nem is lett volna rá módja, mivel Lehotay báró kertelés nélkül előadta jövetele célját. Hozzátéve, hogy Székely úr igen elégedetten mesélt a hölgyről, és bátran ajánlotta őt munkáltatója szíves figyelmébe.

Tarnóczai Etelka először fölháborodásában ki akarta dobni a bárót. Ami persze nem ment volna könnyen, elvégre mit kezdhetett volna egy törékeny fiatal nő avval a tagbaszakadt vidéki férfival. Ezt követően kiabálni, átkozódni akart, ám ezt se tehette, hiszen a látogató olyan nyájasan és szívélyesen beszélt hozzá, különben is, tartott attól, hogy amaz esetleg fölmérgesedik és megüti. Mielőtt azonban a reakciójáról dönthetett volna, a báró letett néhány bankjegyet az asztalra. Akkora összeget, amekkorát Etelka akkortájt nem nagyon látott.

Nem tartott soká, és nem is volt benne semmi megerőltető. Negyedórával azután, hogy Tarnóczai Etelka fejet hajtott, Lehotay báró már ment is a parlamentbe képviselőkkel tárgyalni. Azonban a pénze, sőt ráadásképpen, nagy megelégedése jeleként, egyik gyűrűje is ott maradt. A legkülönösebb talán az volt, hogy hiába kereste, Etelka nem lelt magában szégyenérzetet.

Részlet Az ördög Budapesten című regényből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben