×

Fekete sivatag

Juhász Ferenc

2011 // 09
Ültem a Könyvnapon a Vörösmarty téren,
ültem egy fehér fémasztalnál, fölöttem hatalmas,
fémbordás vászon-esernyősátor, mint egy gigászi
pirospettyes gombakalap alatt, mint feketepontrács
katicabogárhát koporsófedő alatt, ültem a barnaárny
hőprizmában, akár egy ősi barna szögletkönny-borostyán
enyvcsipa gyomrába temetődött páfránytoll-csápú, időtlenné
dermedt ősidő-árvaszúnyog, ültem a hőüveg barna
remegésben, párátlan és tikkadt magányban, s néztem
áldott láng-elődöm: Vörösmarty Mihály fehér mészkő-szobrát,
a törpe fekete vaslándzsa-kerítésű szigetbe ágyazott
nyári szoborcsoportot, s azt gondoltam: ő ott a kopasz kőben,
pedig nem ott van, de a szívem-időben s én nem lehettem
se szemöldöke, se ujjköröm-villanása, se behavazott
kegyelmes szárnya, csak rettenetes utókor-hiánya. Se
mosolya, se hörgése, se zuhogó pokolmalom-csikordulása,
se szemgolyóiban a színes kristálybánya, se kése, se
nevetése, se ereiben a piros vérlemezke, se agyában
a végtelen temető! Ültem ott az izzó, izzadni-nem-tudó
vászongomba alatt, mint egy középkori kínzó parázs-
dobozban, mint egy inkvizíciós kínzó láng-fülkében,
köröttem hajas és kopasz emberáradat, fecsegő, nevető, hangos
és néma hullajelölt-tömeg: csacsogó és hő-émely emberek.
Ültem a Belső Várkastéllyal szívemben és hitemben. Várva
a megnyilatkozásra. Fáradtan merengve és száradtan dideregve,
mintha tél volna: December, Január, Február, pedig nyár volt,
zöld búzaföldek, pipacsos domboldalak a könnyű tiszta
szélben, amit tán a halottak, az őskori elhullt titáni páncélos
és mozaik-hártya-lények fújtak ki a földből: Földgolyónyi Temetők!
És akkor egy asszonyt vezettek hőszikla-asztalomhoz. Egy vak asszonyt.
Olyan volt az egyszerű, szegény, tiszta asszony, olyan volt az a
vak asszony, mintha anyám jött volna vissza hozzám a sírból, napszámos,
mosónő vékony szép anyám. Mögötte őrző árny-őrangyalként egy
szegény férfi. Az a vak asszony leült velem szemben az asztal
túlsó felén, és vak volt és arca fehér, mint egy oltatlan mészrög,
szemhéjai szinte arcára ragadva, mint jégbefagyott halak, lángbékák
fehéren és nézett rám vakon és én tudtam, hogy a vakság jégpokla

a láthatatlan szemgolyók-mélyben. Fekete üstök, koromfürt-erdők
a magzatszív-arcú fehér sziget-szegényben. És megfogta kezemet
az a vak asszony és kezemet átkulcsolva fogta kezével az a vak asszony,
mint egy gyémántkőből teremtett és szerkesztett Angyal-Zenekar: beszélt.
Beszélt, beszélt, beszélt. És kezemet fogta az a vak asszony. És a pipacsok messze
tőlünk, mint sárga-szempillás zöld száron hajlongó csecsemő-szívek.
És fogta a kezemet az a vak fehér asszony, úgy vájta
vékony ujjait kezembe, ahogy én fúrtam vörös nagykörmű
korallvirág-láng ujjacskáimat, a csecsszopás-virágokat
anyám kis emlőjébe, aprócska csecsébe szoptatáskor! Ó, kezek
szent találkozása! Ó, egymás kezét szorongató lázas, gyönyörű
ujjak! A vak asszonyé, s látni-tudó költőé, dicsőség!
Fekete sivatag, fekete sivatag, gondoltam akkor, én a
látomás-fehér s ő a szíve felé gyűrt látomások szegény vak
asszonya. Aki beszélt, beszélt, beszélt és szorongatta feledhetetlen
mámorral versírásra-mohó ujjaimat! Ó, fekete sivatag!
Az a vak asszony, az a sápadt vak asszony
csak beszélt, beszélt, szavában csak szeretet volt,
hűség, jóság, öröm: mint a visszafizetett adósság,
és szájából nem jött semmi panasz, zokszó, jaj!
És óriás fekete függönyöket, fekete homok-zászlókat,
gyász-lobogókat fújt föl a naptiszta kékig, a felhő-hab
szájú égig a vad sivatagi szél. És vak lett a világ! Fekete, fekete, fekete!
Ó, ti űrig-föllengő fekete homok-függönyök. A látás-gyász
fekete homoklepedő suhogás-tornyai. Ó, te látásunkra, vad
látás-éhségünkre boruló fekete homok-szemhéj, pillátlan ragadozó-kegyelem!
És a vak asszony, a vak sovány asszony szorongatta jobbkezemet,
úgy szorongattuk egymás kezét, mint a szerelmesek szokták, mikor
kézenfogva járnak a virágzó tavaszi temetőben és kinyitják a holtak
szemüket a földben és felülnek a földben, hogy sírföldön át
nézve lássák a virágtenyészet illatában ácsorgó és mosolygó
szerelmeseket. És aranykésekkel volt teleszurkálva a levegő-lágy
és arany-mécsesek lobogtak némán sörényük tündérhajába temetve
és lángarany gyertyák ragyogtak mindenütt a létezés-katedrális
falain,  mint az Isten pecsétgyűrűje, mint a Húsvéti Föltámadás
virágokkal telezsúfolt templomában. És ült velem szemben a
vak asszony, egymásba-kulcsolt kezünk a fehér kerek fémasztalon,
mint a gyönyörű gyíkok színes pikkelykesztyű-szerelme. Én vékony,
fehér, ránctalan arcát néztem, szemhéjai szinte az orrlikakig
leragadva, arcán két zöld gesztenyeburok a csönd, arcán, a fehér
szívpajzson két száraz féldióhéj a lángtalan börtön, a látás-
kíváncsiság. Én mindent láttam: mohó szemeim itták a sárgakék
fényt, ő csak a fekete semmit tudta önmagával és önmagában,
ő csak a sovány hátának ütődő karcsú hőarany-rudakat érezte
hátgerincén és vékony lapockáin, nyakán, tarkóján és hajfodros
fekete fején, melyek úgy csapódtak vékony hátába, mint a hosszú
krétás orrú dákók a zöldposztós biliárdasztalon várakozó fehér vagy piros
elefántcsontgolyók oldalába, szinte szikrázva, mint a csillagszóró, a
karácsonyi áhítat-szikrarobbanás, aranytű-fürt gyermekmosoly-áldomás.
Ó, ti látni-tudó irigy és fénybandzsa szemgolyók! Ti angyalszemek
Isten minden testüregében, ágyéktüzén és a teremtő arcon, amely
gyöngypont-kazettákkal, prizma-cellákkal egyetlen szem-arccá
kirakva, mint egy világűr végtelen barnazöld, vagy albínó-fehér
végtelen légyszem! És ó, te szigorú sötétség, a szívig kristályosodó
szénbánya, befejezetlen és befejezhetetlen kristálygyász fekete belső
temető! Ó, én látás-hiú Szegénység! És ó, te kezemet-fogó vak asszony,
te Fekete Serleg, Gyászkehely látás-némaság, éjszakai
Hűség-homály, te Fekete Sivatag Élet-győzelem!
Gyűlölettelen vak jóság, a fénynek visszaadhatatlan
Örök Adósság! Te Sors Bizománya Fényt-sohase-látott
Megmaradás-Mohóság. Anyád méhének vak gyümölcse,
áldott szerelmének feketefürt kincse! Mert óriás rózsafehér
szemhéjaid alatt a vak szemgolyók, a fényt-sose-tudó,
a gyötrelmes világot sose-látható koromgolyó szemgolyók,
mint az Otelló-szőlő lilafekete-húsú és feketelila bőrű
szemei, boldogtalanság mennyei golyói, Jézus-herék!
Én láttam őt, a vak asszonyt, aki kezemet fogta, jobbkezem
forró jobbkezével szorongatta és mosolyogva beszélt a neki-csak
tapintható világ, érinthető láthatatlan földi létdolog-titkairól.
Ó, Fekete Sivatag! Mert mintha vastag és kövér, villám-hizlalt
fekete viharfelhők lógnának a fekete sivataghomokra,
fekete nőstény-bivalycsorda-tőgyek, az égtől a földig
fekete habzás: az őrült vad sivatagi szél titáni fekete
horgolt csipkefüggönyöket, gyászlobogók hulla-halmazát
lengette, lobogtatta, csikorgatta és robogtatta a vad
sivatagi szél. A vak fekete sivatagi szél! És félelmében
elbújt és rettegéssel megtöltött szívvel lapult és rejtőzködött
minden és reszketett minden az égig-érő fekete sivatag-
homok koporsóban: a százlábú, az állóegér, a lángróka,
a hiúz, a sakál, a hiéna, a sivatagi gyík, a skorpió,
a homok-kígyó, a pókmalac, a halott fény-hajóhinta,
s a kaktuszok, a hengeresek, a levelesek, a rózsapogácsa-
fejűek vacogva rettegtek a fekete lázban, úgy álltak a
fekete homokláz sivatag-sötétben, mint a halak tüske-
hártya harmonika hátuszonya. Dideregtek a vad sivatag-feketében.
És én mit tegyek most, hová legyek, hová megyek, Világasszony Vak Éjem?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben