Qui nescit orare, eat ad mare.
Száműzetésének tizennegyedik esztendejében, 1768. október 11-én Johann Raskovitz életének kényelmes egyhangúsága a vége felé közeledett. Amióta bizonyossá vált a tudósok érkezése a szigetre, lelke mélyére belopózott valami megfoghatatlan nyugtalanság, ami az idő múlásával csak erősödött. Azon a napon, október 11-én, mialatt ebédjét fogyasztotta az erődben, és fél füllel a katonák otromba tréfáit hallgatta a hosszú asztalnál, ez a nyugtalanság kellemetlen bizsergéssé fokozódott gyomrában. Ehhez kétségkívül hozzájárult a parancsnokkal lefolytatott délelőtti beszélgetése is, és ha ez nem volt elég, evés közben többször elkapta Fischer rávillanó, gyanakvással teli pillantását.
Raskovitz számára nem volt titok, hogy megfigyelésével a szigeten Peder Fischer hadnagyot bízták meg. Ez ugyan soha, senki részéről ki nem mondatott, de abból, ahogyan a hadnagy elejétől fogva vele szemben viselkedett, erre következtetett. Egyetlen pillanatra sem engedett leereszkedő, felettesi modorából, mindig tudta, hol keresse, ha szüksége volt rá, amitől Raskovitznak néha olyan érzése támadt, hogy Fischer emberfeletti képességekkel rendelkezik. Mint akkor délelőtt, amikor Voigttal ostáblát játszottak az ispotály alagsorában, rumot kortyolgattak, kinyílt az ajtó, és Fischer jelent meg a lépcső tetején. Nem jött le, az ajtót sem csukta be, éppen csak fél lábbal belépett, és leszólt, hogy a parancsnok hívatja. Méghozzá azonnal.
Kelletlenül hagyta ott az asztalt. Az ostábla neki nem csupán játék volt, hanem filozófiai kaland, élet és halál viadala egy fekete-fehér mezőkre osztott fatáblán. Fischer elkísérte az erődbe, majd a parancsnoki irodában magára hagyta. Raskovitz leült, várt. A nagy ingaóra a háta mögött kitartóan kattogott. Megpróbálta megbecsülni, mennyit mutathat. Tizenegy-húsz, tippelte. Hátranézett, tizenegy-harmincöt volt. Évek óta nem használt órát, nem foglalkoztatta az idő múlása. Délelőtt tíz óra vagy délután három? Este kilenc vagy hajnali négy? Minden elmúlt pillanat ugyanoda hullott vissza: a végképp elveszett dolgok örökkévalóságába.
A parancsnok bejött, morgott valami köszönésfélét, és leült az asztal túloldalára.
– Itt van a pipája?
Kivette a fiókból a dohányzacskót, odadobta elébe.
– Minden rendben magával?
– Nem panaszkodom. Az idegenek?
– Reggelre vártuk őket. Nyilván késnek a vihar miatt.
– Nagy szél volt.
– Nagy.
Buzgón, szótlanul eregették a füstöt egy darabig, mintha parancsba kapták volna. Raskovitz nem vállalta magára, hogy megtörje a csendet. Felőle elpipázgathattak ebédig is.
Conrad parancsnok végül megvakarta deresedő szakállát, és így szólt:
– Szükségem lesz a segítségére. Ugye, én mindig rendes voltam magával, Johann?
– Ezt sose vontam kétségbe.
– Amennyire tőlem tellett, és a lehetőségek megengedték, a kezdetektől fogva igyekeztem emberi körülményeket biztosítani az ön számára. Szereztem tintát, papírt, amikor csak kért, igaz? Ellátom dohánnyal, teával, igaz?
– Igaz. Mindezért fölöttébb hálás…
– Cserébe csupán annyit kértem, tartsa be a szabályokat, ne okozzon senkinek gondot, és akkor nem lesz baj.
– Én nem…
– Persze, persze. Leszámítva, hogy a jelleméből fakadó tüskéivel olykor feleslegesen megsérti némelyek érzékenységét, nincs különösebb okom neheztelni magára. Egyáltalán. Sőt, ha nagy ritkán megiszunk együtt pár pohár grogot, egész jó pajtásnak találom!
– Ezt örömmel hallom. Kár, hogy erre alig találunk alkalmat.
– Egyetértek. Hamarosan beköszöntenek a hosszú éjszakák. Olyankor, ugye, minden másképpen van. És ezek az idegenek, ezek a tudósok… Tulajdonképpen miattuk, velük kapcsolatban szerettem volna szót váltani magával.
Raskovitz fölvonta szemöldökét.
– Egyikük, az a Hell – folytatta a parancsnok –, amellett, hogy csillagász, konyít valamit a gyógyításhoz is, legalábbis ezt írta a levelében. Manapság minden filozófus mindenhez ért. Trondheimban hallott a skorbutjárványról, ami annyi embert elvisz közülünk évente. Kíváncsi. Sose látott még skorbutost. Vizsgálódna, tudományosan…
Rövid volt a csend, ami beékelődött közéjük, de súlya volt, és ez a súly a parancsnok vállát nyomta jobban.
– Pedig a skorbut kiváló ötletnek bizonyult.
Conrad parancsnok bólintott.
– Annak. Működött is. Most viszont adódhatnak gondjaink. Magát okos embernek ismertem meg, Johann. Számítok az együttműködésére.
– Amennyiben?
– A tudós urak nagyon kíváncsi fajta. Még ha csak a csillagok érdekelnék őket! Odafönn kutakodhatnának kedvükre, nem zavarna. Sajnos, nem csupán az eget akarják kémlelni. Ez a Hell levelében részletesen leírta, miket terveznek művelni nálunk. Az árapályt vizsgálnák, a madarakat, a tengeri állatokat, a sarki fényt, a naplementét… meg még százfélét. A társa, aki elkíséri, valami Sajnics, Sajnuics, vagy hogy is hívják, még a számik nyelvére is kíváncsi. Szóval tele lesz velük a sziget, jönnek-mennek, kérdezősködnek, a helybéliek meg majd összehordanak nekik tücsköt-bogarat. Maga sem kerülheti el őket. És nem is kell. Sőt. Nem bánnám, ha lehetőleg mindig tudnánk, min törik éppen a fejüket. Magának rengeteg ideje van, Johann, és még a számik nyelvét is beszéli, a hasznukra lehet. Meg a miénkre. Mindannyiunkéra. El tudja képzelni, mi történne, ha netán magyarázkodásra kényszerülnénk?
Raskovitz hallgatott, elképzelte.
– Barátkozzon velük. Persze csak óvatosan, ne rámenősen, ne legyen a terhükre. Tegye magát nélkülözhetetlenné. Németül is beszél, igaz? Tolmácsra sem lesz szüksége. Előfordulhat, hogy egyszer jókor lesz jó helyen.
– Ön szerint én vagyok erre a feladatra a legalkalmasabb?
– Tud jobbat?
Raskovitz pöfékelt néhányat. Éppenséggel tudna, csakhogy Fischer már foglalt, megfigyelésügyileg, de nem akart epéskedni. Röstellte a parancsnok köpőcsészéjét használni a sarokban, ezért lenyelte, ami a szájában összegyűlt.
– Rendben – felelte végül. – Amúgy sem hiszem, hogy lenne választásom.
A parancsnok hunyorított, nyugtázta a választ.
– Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok csalódni magában. Erről elég is ennyi. Ha valamiben segíthetek…
– Mindenem megvan.
– Ritka ember.
Valamivel később, de még azelőtt, hogy a változás szelétől hajtott vitorlás a fedélzetén a csillagászokkal befutott volna Vardö kikötőjébe, Raskovitz befejezte ebédjét az erődben. Gyomrában a bizsergető érzés csillapodott ugyan, de nem múlt el teljesen. Arra gondolt, ha most hazasiet, főz egy adag teát, s leül az asztala elé, nyugtalansága feloldódik. A papír és a toll hatásos gyógyír minden lelki bajra.
Naponta egy órát tölthetett az erőd falai között, amíg a legénységgel megebédelt. A sziget elhagyásának tilalma mellett ez volt a másik szabály, amihez szigorúan tartania kellett magát. Utána felvette a kincstár által biztosított hidegellátmányt, a cipót, a fél font szárított húst, ami a változatosság jegyében vagy marha volt, vagy hal, Conrad parancsnok jóvoltából némi dohányt, továbbá az orosz csempészektől szerzett teafűből egy keveset. Ezután rendszerint hazaindult. Szerette a kora délutáni órákat otthon tölteni. Különösen ősszel, amikor a nap már alig emelkedett a látóhatár pereme fölé, fátyolos, vöröslő korongja egy időre fennakadt az ablakon, földöntúli arannyal vonva be a ház belsejét. Nyugaton, a víz túloldalán a kontinens partvonala feloldódott az alacsonyan delelő nap fényében, egyedül az asztal létezett az ablak előtt, rajta az üres, sárga ívek, a tinta, a toll és a pipafüst, melynek kavargó kékje mintákat rajzolt a kintről beáramló aranyba. A világmindenség középpontjában érezte magát ilyenkor, ahol levelekben rögzített gondolatai megszülettek, akár teremtéskor a világ Isten ujjai között. Végső soron, gondolta, Isten is magányában teremtett, még ha művén nemigen látszott is, hogy alkotása közben senki sem zavarta.
Az étkezdéből kijövet az udvar túloldalán megpillantotta Dorothea alakját. A parancsnok lánya a kapu felé igyekezett. Állát mélyen lebuktatta prémgallérja mögé, hajának szőke tincsei szabadon táncoltak a szélben. Raskovitz sietősebbre fogta, s az erőd kapuján már egyszerre léptek ki. Kérdésére, hogy hova tart, a nő azt felelte, az öbölbe, hajólesre. Dorothea hajának aranya elfeledtette vele az októberi nap fényeit, lemondott az íróasztal melletti terveiről, és felajánlotta, elkíséri a kikötőbe.
Egy darabig némán baktattak egymás mellett, majd Dorothea így szólt:
– Apám kibírhatatlan. Nem találja a helyét, nyűgös, mint egy hasfájós gyerek. Aztán meg rajtam tölti ki a mérgét. Semmi sem elég jó neki. Jobbnak láttam eljönni otthonról, addig is nyugtom lesz.
– Az imént beszélgettem vele. Teljesen átérzem a helyzetét – felelte Raskovitz, de nem pontosította, kinek a helyzetét érzi át, Dorotheáét vagy az apjáét.
– Azt a parancsot kapta, hogy ha az idegenek megjönnek, tegyen mindenben a kedvükre. Attól fél, hogy a Fogty-ház nem felel majd meg a kívánalmaiknak, és akkor be kell őket szállásolni valakihez. Abból pedig sok jó nem származna. Én már azért imádkozom, hogy minél hamarabb megérkezzenek, és túl legyünk ezen a bizonytalanságon.
– Még szerencse, hogy az én házam kicsi.
– Ó, magához akkor sem küldené a bécsi urakat, ha ötször nagyobb háza lenne. Hogy aztán azért vonják felelősségre? Ha minden kötél szakad, két eshetőség marad: vagy a kereskedőhöz, vagy a tiszteleteshez kvártélyozni őket.
– Ez utóbbi módfelett szórakoztató lenne!
– Gondolhatja. Ezért is tataroztatja apám a Fogty-házat olyan buzgón. Még egy kövér német kályhát is hozatott a minap Vatzőből, nehogy fázzanak az urak. Továbbá a kamarás levelében az állt, hogy olyan hogyishívjákot, tudja, olyan izét, ahonnan a csillagokat nézik, olyat is akarnak itt építeni…
– Obszervatóriumot? Végső soron lesz nyolc hónapjuk az eseményig, legalább agyonütik valamivel az időt.
Egy csapat muskétás közeledett a gyakorlótér felől. Piros-fehér kabátjuk maszatos volt a sártól. Amikor elmasíroztak mellettük, az őrmester udvariasan odaköszönt Dorotheának.
– Szokott maga álmodni, Johann? – kérdezte a nő váratlanul.
– Legfeljebb ébren.
– Komolyan kérdezem.
– Komolyan mondom.
– Mind gyakrabban álmodom Sveinnel. Álmomban kint állok a déli kikötőben, s figyelem, ahogy befut a hajó. Viharvert, megtépázott a hajó, de mégis jön, közeledik, közben tudom, biztos vagyok benne, hogy Svein rajta van. És amikor a hajó kiköt, ő csakugyan lesétál a fedélzetről. Az egyenruhája tiszta, simára vasalt, minden ragyog rajta, éppen úgy, ahogyan akkor, azon az utolsó estén. Elindul felém, mosolyog rám. Beszélgetni kezdünk. Sosem érint meg álmomban, ahogyan én sem őt. De nem is érzem ennek szükségét. Annyira… annyira együtt vagyunk anélkül is. Máskor meg otthon ülök a szobában, egyedül, ami szokatlan, mert a valóságban mindig tesz-vesz valaki körülöttem, egyik cseléd jön, a másik megy, a szakácsnak ez kell, az inasnak az, de álmomban magamra hagynak, és mialatt a szobámban varrogatok, egyszer csak kinyílik az ajtó, és ő belép rajta. Engem azonnal elfog a lelkifurdalás, amiért nem vártam rá a kikötőben, nem voltam ott, amikor a hajója horgonyt vetett, de ez a kellemetlen érzés elmúlik, amint leül velem szemben az asztalhoz. Mesélni kezd, távoli országokról, kalandokról, véres csatákról, amik az ő szájából hallva nem is tűnnek igazán véreseknek, mintha egy olyan világ történeteit hallgatnám, ami csak a képzeletünkben létezik. Holott egész idő alatt tudván tudom, mi magunk vagyunk a képzelet, egy álom szereplői, Svein és én, és kettőnk közül egyikünk már nem él…
– Talán így is van: álmainkban a valóság a képzelet.
– Nem különös? – nézett Dorothea Raskovitzra. – Halottaink úgy járnak-kelnek álmainkban, akárha még élnének. Beszélnek hozzánk, mintha testi elmúlásuk tréfa lett volna csupán, evilági átverés, aminek hamissága álmainkban lelepleződik, mert halál nem létezik, az csak az ébren lévők érzéki csalódása. Az álmokban mindenki örökké él.
– Milyen igaza lehet.
– Nem tudom. Nem tudom, hogy van ez, Johann. Engem az a nyugalom és békesség tölt el csodálattal, ami úrrá lesz rajtunk, valahányszor halottainkkal találkozunk álmainkban. Egy ilyen álom után másnap mindig üdén, frissen ébredek, mintha egy csodás kirándulásról tértem volna meg. Nem lehetséges, hogy halottaink üzennek nekünk valamit jelenéseikkel? Mondjuk, hogy ne féljünk. Ne sirassuk őket, ne bánkódjunk miattuk, hiszen el sem távoztak igazából, távollétük megtévesztő, voltaképpen itt maradtak ők velünk, abban a szellemvilágban, ahova alvás közben mi magunk is kiruccanunk. Ó, ha tudnám, hol keressem ezt a másik világot…
– Esetleg egy másik bolygón – vágta rá Raskovitz.
Kiértek a kikötőbe. Megálltak a móló végében, szemben az öböl bejáratával. Az öblön túl, mint párából szőtt áthatolhatatlan fal, a Jeges-tenger ködpadja kéklett. Egy hajó, ha jönne, úgy bukkanna elő mögüle, mintha a semmi szülné.
– Lehet, a halál nem más, mint átmenet egyik életből a másikba, ahogyan a hinduk hiszik. S minden új életet új bolygón kezdünk.
– Maga meg a bolygói…
– Gondoljon csak bele, kedvesem: mi másért lenne teremtve ez a csudálatos világmindenség körülöttünk, ha nem azért, hogy kitöltse az emberi értelem? Mert ha testi valónk végül meg is tér a porba, amiből vétetett, mi lesz vajon értelmünkkel? Mi sorsa van szellemünknek halálunk után? Hova távozik? Itt marad a földön, bolyong szüntelen az élők között, mint láthatatlan árnyék? Én ezt nem hiszem. Ahogyan azt sem, hogy elzárva valahol, haszontalanul várja az Ítéletnapot, amikor újra előjön és testet ölt… Mily tékozlása lenne ez az isteni teremtőerőnek! Hanem ha minden értelem vándorolna egyik bolygóról a másikra, és egyik testet elhagyva egy másikban születne újjá, amíg világ a világ, s művelné alkotóerejével a kultúrát, amibe csöppen, gazdagítva a világmindenség bolygóinak emberiségeit ezer éveken át, hát ennek, valljuk be, értelme is lenne…
– Csak nem arra céloz, hogy az én szegény Sveinem fölköltözött a Holdra?
– Nézze, Dorothea! – Raskovitz a délutáni Hold sápadt korongjára mutatott. – Hát nem gyönyörű és titokzatos sötét tengereivel, fakósárga szárazföldjeivel? Miért nehéz elképzelni, hogy állhatnak ugyanígy emberek azoknak a sötét tengereknek a partján, ahogyan mi ketten itt, fejüket az égre emelve, s hozzánk hasonlóan azon töprengenek, vajon élnek-e emberek a Földön? Mert azok a sötét foltok a Hold felszínén nyilván tengerek, minthogy a szárazföldek visszaverik, a vizek ellenben elnyelik a fényt. S ha élnek emberek a Holdon, milyenek lehetnek? Egyáltalán emberek-e, olyanok, mint mi, vagy egészen mások? De biztosan hasonlítanak ránk, hasonlítaniuk kell, ahogyan az amerikai vagy az afrikai bennszülöttek is hasonlítanak, kezük, lábuk kettő, szemükből és fülükből sincs három vagy négy. Milyen lehet vajon a földfogyatkozás és a teleföld a Holdról nézve? Szerelmesek-e ott is az emberek, írnak-e vajon verseket, regényeket, sétálnak-e kézen fogva a ligeteikben a rájuk sütő éjszakai Föld delejes fényében? Festenek-e képeket? Énekelnek-e operákat? Építenek-e templomokat? Hogyan nevezik isteneiket? S voltak-e dicső hadvezéreik? Nagy Sándoraik, Julius Caesaraik szobrai díszítik-e tereiket? Vagy nem is emberek élnek ott, mitikus lények népesítik be inkább a Hold tájait, akikkel mi a meséinket színezzük, akik a költők műveit termékenyítik meg évezredek óta, mint Ariosto eposzát, melyben nimfák tanyáznak a holdbéli erdőkben, s mindaz, mit Földünkön elveszítünk, idő, tudás, becsület, ahogyan józan eszünk is, mit a szerelem vagy a gőg és a becsvágy idelenn, a Földön, oly gyakran elvesz tőlünk, megtalálható ott fenn a Holdon, az Elveszett Dolgok Hegyén, éterrel teli üvegcsékbe zárva…
– Ugyan, Johann… ne vigye túlzásba!
– Ha mi nem is tudunk eljutni a Holdra – folytatta Raskovitz, mintha meg sem hallotta volna a nőt –, egyelőre, jegyzem meg, hiszen volt idő, mikor a szomszéd kontinensek megközelíthetetlen világokat jelentettek a számunkra, ahogy Tahiti csónakos népe számára még ma is ismeretlen a hajózás tudománya, és apró lélekvesztőikből istenekként üdvözölték nem is olyan rég a hozzájuk megérkező tengerészeinket. Nem kizárt, hogy a Holdon élő lények képesek bennünket meglátogatni, amiként az ég madarai súrolják szárnyaikkal az eget, s repkednek a tengerek felett egyik szárazföldről a másikra, jóllehet ugyanúgy siklanak ők, suhanó gondolatok módján, az éteren át, hatalmas, fekete égi vitorlásaikon leereszkednek tengereinkre. Lehet, hogy a holdlakók szüntelenül itt járnak közöttünk…
– Hát maga, Johann, könnyen lehetne egy közülük – nevetett a nő. Aztán hirtelen elkomolyodott: – Vannak dolgok, amikből nem illik tréfát űzni.
– Tudhatunk bármit is bizonyosan? Azon kívül, hogy a temetőink félig üresek?
– Micsoda képtelenség! Hányszor kértem már arra, hogy kíméljen meg hagymázas ötleteitől! Én csak az álmaimról meséltem, mire maga, tessék, rafináltan elragadta tőlem a szót, és egykettőre az egész Holdvilágot lefestette előttem! Még szerencse, hogy bizonyíthatatlan ideák ezek csupán, amiket nekem olykor összehord, s nem igazságok. Az ideákban pedig az emberfia vagy hisz, vagy nem.
– Az igazságnak nincs szüksége bizonyítékra, Dorothea. Az igazság, ha egyszer megmutatkozik, befészkeli magát az ember tudatába, egy szempillantás alatt berendezkedik benne, mintha mindig is ott lakozott volna. De megengedem, eszünknek csak az egyik felével szabad hinnünk, a másik felét szabadon kell hagynunk, hogy bármikor befogadhassuk az ellenkezőjét, ha úgy alakul.
– Az eszem egyik fele biztos benne, hogy az én Sveinem meghalt – mondta Dorothea –, de a másik folyton hazavárja. Mindkettő boldogan befogadná az igazságot, ha az más lenne. És a holdlakók, drága Johann, ezen nem tudnak segíteni, ha léteznek, akkor sem.
Raskovitz nem felelt. Fantáziájának parazsát, amit Dorothea előbb felszított benne, utolsó mondataival ki is oltotta. Csak állt, összefont karokkal a metsző északi szélben, s tekintetét az öböl bejáratára függesztette. Orrában egyszerre érezte a nő parfümjének tartózkodóan érzéki illatát és a parton szétszórt rothadó haltetemek bűzét.
– A déli kikötőt jobban kedvelem, tudja? – kezdett Dorothea új témába. Hangjában nyoma sem volt már neheztelésnek. – Annak a partjáról, ha a távolba merengek, elképzelem a látóhatár mögé a messzi, meleg városokat. Párizst, Rómát, Velencét… Bármily távoliaknak és elérhetetleneknek tűnnek is, tudom, hogy ott vannak. Olyanok ők nekem, mint a remény szétszórt magvai. Ezzel szemben innen nem vezet a látvány sehova. Nincs a látóhatár mögött más, csak a fagyos, embertelen semmi.
Raskovitz arra gondolt, őt bizony hidegen hagyja, éppen melyik kikötőből bámulja a láthatatlant. Számára egyformán távoli és érdektelen volt minden, ami a horizont mögött lapult, a városok, a birodalmak, azok lakói.
– Bennem az elvágyódás régen olyan erős volt, hogy azt hittem, belepusztulok – felelte. – Idővel kigyógyultam belőle, mint egy fertőzésből, ami elmúlik.
– Valóban ki lehet abból gyógyulni?
– Amint látja.
– Én csak egy keserű, cinikus embert látok, aki ugyan kedves barátom nekem, de akivel igen nehéz olykor dűlőre jutni. Aki szereti bántani az embereket maga körül, látszólag minden ok nélkül. Nem gondolja, hogy miközben az egyik betegségből kigyógyult, beleesett egy másikba?
– Semmit sem adnak ingyen. Gyógyulásomért cserébe le kellett mondanom mindarról, ami a külvilágban számít. Gondolok itt elsősorban a képmutatásra. Itt nincs kinek megjátszanom magam.
– De az emberek szeretik magukat másnak mutatni, mint amik valójában. Szeretnének többnek, jobbnak, szebbnek látszani. Ők ettől boldogok. A sziget lakóira ez kétszeresen igaz.
– Mutasson nekem egy boldog embert a szigeten! Sokkal többet tudok én róluk, mint hinné. Éveken át azzal múlattam az időmet, hogy unalmamban tanulmányoztam őket, és felfedtem kicsinyes gyarlóságaikat…
– Nem is maradt barátja egy sem.
– Az uraságok barátságát nem is hiányolom különösebben.
– Olykor még nekem is erőt kell vennem magamon, hogy elviseljem, tudja-e?
– Tudom. Méltányolom is.
– Ah, milyen nagyvonalú! Elviseli az erőfeszítéseimet, nagyon köszönöm, uram!
– Legyünk őszinték, Dorothea, legalább akkora szüksége van rám, mint nekem magára. Üres bókokat hallgathat eleget Fischertől, Kaurin ellátja a szent maszlaggal, de kitől hallja meg az igazat?
– Hát magától, maga igaz ember, nyilvánvaló.
– Hiába gúnyolódik. Ez így van.
Dorothea mélyet sóhajtott, kis ideig hallgatott, majd így szólt:
– Ki tudja, túlélték-e a vihart?
– Ha szerencséjük volt, Kellviig kikötőjében kivárhatták, míg elcsitult. Nekem egyébként nem hiányoznak.
– A múltkor mintha arról beszélt volna, hogy milyen kíváncsi a tudományukra.
– Engem a távcsöveik érdekelnek, amikkel az eget fürkészik, nem ők maguk. Van egy olyan érzésem, hogy jelenlétükkel mindent fölbolygatnak majd a békének e kicsinyke szigetén.
– Látja, mennyire különbözünk? Én meg éppenséggel abban reménykedem, hogy a két tudós úr fölkavarja körülöttünk az állott, poshadt levegőt. Mesélnek majd nekem Bécsről, a bálokról, a zenéről, a társasági életről…
– A jezsuiták?
– Maga sem látott még jezsuitákat, honnan tudhatná hát, milyenek? Nem képes egy kicsit örülni velem? – kérlelte a nő. – Sigholt kapitány megígérte, hoz nekem Trondheimből kakaót. Emlékszik még a csokoládé ízére?
– Nem szeretem a csokoládét.
– Dehogynem, Johann, dehogynem, ne füllentsen nekem!
Raskovitz elunta bámulni a semmit. A part szikláin tollászkodó, halakat csipegető jégsirályokat figyelte. Esetlenül tipegtek a madarak a szárazon, egymás szájából tépték ki a húsfalatokat. Körülöttük, a fekete, nedves köveken halcsontok fehérlettek. A keskeny halászcsónakokat, mint tehetetlen fahéjszeletkéket, a hullámok kupacba gyűjtötték a cölöpök mentén. Odafönn a szárazon, a gyalulatlan asztalok mellett a halászok feleségei már pucolták a délelőtti fogást. Mosták, sóval teli teknőkben fürdették a halakat. Az a néhány halászcsalád, amelyik még a szigeten maradt, igyekszik minden percét kihasználni az egyre rövidülő világosságnak. Aztán, mikor végleg lenyugszik a nap, ők is elmennek. És elviszik magukkal az ocsmány bűzt, amitől Raskovitznak májustól novemberig naponta émelygett a gyomra.
Elege lett a kikötőből, úgy döntött, hazamegy.
– Köszönöm, hogy megosztotta velem az álmait – mondta búcsúzásul, amire Dorothea szótlan mosollyal felelt.
Hazafelé menet gondolt egyet, és a Fogty-ház felé vette az irányt. Amikor júniusban híre ment, hogy két híres tudós érkezhet a szigetre, senki sem hitte komolyan, hogy ez a valóságban be fog következni. Éppen ide, az Isten háta mögé, ugyan!, ahova a postás is havonta egyszer jön ki Trondheimből, ha elér egyáltalán idáig, s nem pusztul el útközben… Aztán július végén külön hajóval megküldték a hivatalos értesítést Koppenhágából, benne a részletes kívánságokkal. Lett is nagy riadalom, hiszen a Fogty-ház, az egyetlen üresen álló épület, amit a bécsi urak rendelkezésére bocsáthattak, alig volt valamivel jobb állapotban az övénél, mikor a szigetre megérkezett. Minden épkézláb embert munkára fogtak. Szeptemberben ő maga is segédkezett a felújításban, amikor friss gyepszőnyeget telepítettek a tetőre. Azóta kicserélték az ablakokat, új ajtó került a keretbe, és a ház deszkafalát lefestették zöldre. A Fogty-házról Raskovitznak az Idegenek Háza jutott mostanság eszébe, Bacon úr könyvéből. Persze a ház, amit Bacon úr Új Atlantiszában elképzelt, ennél sokkalta pompázatosabb és nagyobb volt. Ha viszont ez az Idegenek Háza, akkor a szigeten lennie kellene Salamon Templomának is, ahol a bölcsesség lakik, hogy teljes legyen a kép.
Korbot, az erőd asztalosát találta odabenn. A Fogty-háznak két szobája volt, és Korb éppen azon dolgozott, hogy a belső helyiségből leválasszon egy harmadikat. Igencsak sietnie kellett.
– Három szoba ötükre… szűkösen lesznek.
Némi motoszkálás után Korb előbújt a hangra. Szakállát, haját fűrészpor és faforgácsok díszítették. Nem volt virágos kedvében.
– Abból, ami van, ennyit tudok kihozni. Majd összehúzzák magukat.
A bútorzatot már berendezték, ágyakat, asztalokat, székeket az erődből hoztak, a nagy, súlyos fenyőfa szekrényt az első szobában a kereskedő felesége adta kölcsön, öten alig tudták átcipelni a minap. A sárga komódot Dorothea küldte. Az éppen leválasztott, legkisebbik helyiséget szánták konyhának, a tűzhely is készen állt, a sár simára száradt rajta. Igaz, tűzifa hozzá egyelőre egy szál se. Már az erődben is fogytán volt, kizárólag a parancsnok házában fűtöttek, meg a konyhának jutott főzésre. Lassan egy hete, hogy a megrendelt szállítmánynak meg kellett volna érkeznie. Raskovitznak még négy-öt napra elegendő fája maradt otthon, és csak reménykedhetett, hogy a számik nem hagyják őket cserben. Pár évvel ezelőtt egyszer már előfordult, hogy a tél kellős közepén elfogyott a tüzelő, akkor minden szigetlakó behúzódott az erődbe, és a legénységi étkezdében melengették magukat napokon át, mire a felmentő szállítmány megérkezett.
– És mindez a fáradság meg felhajtás néhány kósza csillag miatt! – morogta Korb.
– Nem néhány, csak egy. És nem is csillag, hanem bolygó.
– Inkább nem mondok semmit.
– Mondja csak, Korb, mondja!
– Ismeri a véleményemet a filozófus urakról. Úgy általában.
– Hát hogyne. De mindig örömmel hallom. Jólesik szembesülnöm az igazsággal.
– Maga nem filozófus, Johann, csak szeretne annak látszani. Magával lehet beszélgetni. Mindenről.
– A filozófusokkal nem lehet?
Miközben beszélt, Korb egy pillanatra sem állt le a munkával. Mért, fűrészelt, kalapált.
– Olyanok, mintha már eleve öregnek születtek volna. Se a nőkhöz, se a tréfához nem értenek. Viszont mindenről kész elméletük van, amit semmire sem lehet használni. Ezek a bécsi urak is itten, akik jönnek, mit akarnak? Magától tudom, Johann, hogy tán megmérni a Föld távolságát a Naptól. Ugye? És akkor? Ha megmérik? Ha kiderül, hogy nem ennyi meg ennyi, ahogy eddig hitték, hanem annyi meg annyi, akkor mi van? Nem fagy be a tenger többé Északon? Megszűnik a fogfájásom? Változik attól bármi is? Egy darab számsorért kell itt nekem rohanvást kínlódnom. Amiből semmi hasznom. Hagyján, hogy nekem, de senkinek sem. Nincs igazam, Johann? Vallja be, nincs igazam?
– Olyannyira igaza van, hogy nem is vitatkozom magával, Korb.
– S mibe kerül ez nekünk…
– Történetesen semmibe. Minden költséget ők állnak. Vigasztalódjon, Korb, legalább lesz munkája.
– Gondolja?
– Csillagvizsgálót akarnak építeni a szigeten. Kőművesre, asztalosra szükség lesz egész télen.
– Csak legyen igaza!
A fekete, kövér német vaskályha ott terpeszkedett a nagyszoba közepén. A festék rajta hibátlan, látszott, hogy még sohasem fűtöttek benne. Hosszú, egyenes csöve merőlegesen átfúrta a mennyezetet. Raskovitz körbejárta, bekukkantott a rostélya mögé.
– Tényleg annyira jó, ahogy mondják?
– Hogyne. Pláne, ha fa is van hozzá.
– A tűzifáról mit hallott?
– Semmi jót. A part menti számik már fölmentek a csordáikhoz a hegyekbe, a mi kedvünkért nem fognak visszajönni.
– Előbb-utóbb értesíteni kell a polgármestert Vaczőben.
– Nem az én dolgom. Bezzeg az urak fáskamrái dugig, láttam, Holdersoné, Rynningé, nekik volt eszük a nyáron saját hajót fogadni.
– Meg főleg pénzük hozzá.
Korb abbahagyta a kopácsolást, fülelni kezdett.
– Nem hallotta?
Valaki kiáltozott odakint. Raskovitz kisietett, és Conrad parancsnok adjutánsát pillantotta meg az erőd felé rohanni. Egyetlen szót tudott kivenni kiáltozásából, azt, hogy
hajó.
– Úgy tűnik, befutottak a vendégeink – szólt be a házba.
Korb káromkodásának csak ez elejét hallotta, mert sietve elindult a kikötő felé. Éppen a lelkész házához ért, amikor Kaurin tiszteletes, teljes pompában, parókában, ezüstgombos botjával a kezében, kilépett az ajtón. A találkozást nem lehetett elkerülni, így Raskovitz köszönésképpen megkérdezte:
– Hallotta?
– Itt vannak a pápisták! – intett botjával a kikötő felé a tiszteletes, olyan képpel, mint aki most szembesült egy hadüzenettel.
Raskovitz elsietett a tiszteletes mellett, az meg, amit addig tán még sosem tett, a nyomába eredt. Nem akart lemaradni, egyik kezével a háromszögkalapját szorította fejére, hogy a szél le ne kapja, másikban a botjával hadonászott szaporán.
– Ezt is meg kellett érnünk – dohogott magában. – A Pápa katonái a szigetünkön! De mit is várhatunk, mit is várhatunk, jaj annak a népnek, akit félkegyelmű királlyal vert meg a sors…!
Az erőd kapujában Conrad parancsnok cihelődött morcosan. Kardját övezte volna föl a derekára, de sehogy sem boldogult a derékszíj csatjával. Köpönyege a hóna alatt, nadrágja félig betűrve csizmájába.
– Johann! – kiáltott feléjük rekedten. – Jöjjön, segítsen már, ez az átkozott csat…
Raskovitz megállt előtte, megragadta a parancsnok hasán az övet, rántott egyet rajta, és befűzte a dupla csatolást.
– Már a hasamig sem látok. A lányom meg sosincs kéznél, mikor szükség van rá! Ha Sigholt nem hozott nekem jó sárga dohányt, belefojtom a tengerbe!
Hárman indultak tovább, Conrad parancsnok menet közben hozta magát összhangba a szerelésével, fél lábon ugrálva tűrte be nadrágját a csizmaszárba, kanyarította vállára a köpönyeget. Többen igyekeztek az északi kikötőbe. Velük párhuzamosan tartott az öböl felé Voigt, a borbély, mellette Holderson kereskedő a feleségével, délről, a túloldali kikötő felől pedig Rynning jószágkormányzó közeledett öles léptekkel. Senki sem akar lemaradni, gondolta Raskovitz. Hansen őrmester kapkodva próbált díszsorfalat állítani katonáiból az út mellé. Szitkok keveredtek vezényszavakkal. A móló előtt, a parton, ott találta Dorotheát Fischer hadnagy oldalán. Nem csatlakozott hozzájuk, a büszkesége nem engedte. Megállt hátrébb, kicsit távolabb tőlük. Előreengedte a parancsnokot, aki lesietett a mólóra, míg ő megelégedett a lelkész társaságával. Annak sem akaródzott közelebb menni. Ketten figyelték szótlanul az egyárbocos fekete Jaktot, ahogy leengedett vitorlákkal odasimult a móló oldalához. Kötelek repültek kifele, amit a halászok elkaptak, és a cölöpökhöz erősítettek.
A Jakton látszott, hogy közvetlen részese volt a napokig tomboló viharnak. A vitorlák ázottan, gyűrötten feküdtek egymáson, némelyik merevítőkötél szakadtan himbálózott a levegőben, és az egyik oldalsó ablakból valaki még most is vödrözte kifele a vizet.
Mielőtt a pallót leengedték volna, egy fiatalember ugrott le a fedélzetről. Udvariasan meghajolt a parancsnok előtt, kezet fogott vele. Raskovitz meg a lelkész tisztán hallotta, amint bemutatkozott:
– Jens Finne Purckering vagyok, a koppenhágai püspökség titkára. A bécsi csillagász urakat kísérem feljebbvalóm megbízásából. Tolmácsuk és munkatársuk vagyok.
Conrad parancsnok válaszát, minthogy háttal állt nekik, nem hallhatták, dörmögő hangja beleveszett a szélbe. Elég hosszan beszélt a fiúhoz, miután átvette tőle a megbízólevelet, mutogatott valamit a sziget belseje felé, amivel a fiatalember nyilvánvalóan egyetértett, mert sűrűn bólogatott mellé.
Eközben a hajó legénysége a pallót fölöttébb ügyetlenül engedte le, akkorát csattant a móló deszkáján, közvetlenül a fiatal titkár háta mögött, hogy az ugrott egyet ijedtében.
Az ifjú titkár meg a parancsnok fölsétált a hajó fedélzetére, mialatt odalenn, a parton néhány tucat kíváncsi szempár meredt várakozón utánuk. Talán három percig tartott, mire a parancsnok újra felbukkant a hajó korlátjánál. Aztán megfordult, lezajlott a kötelező udvariassági színjáték, hogy ki kit engedjen előre, végül ő volt az, aki oldalt lépett, megnyitva az utat az idegenek előtt.
Két fekete ruhás alak indult el a pallón lefelé. Mintha ellentétei lettek volna egymásnak, noha egyforma úri viseletet hordtak, fekete kabátot, ősz vendéghajat. Papi mivoltukat egyedül a fehér körgallér jelezte. Egyikük alacsony volt, zömök, deresedő szakállal. Ő volt az idősebbik, csatos cipőjével a lábán mintha egyenesen Bécs valamelyik sétálóutcájából lépett volna le Vardö partjaira. A másik magas volt, széles vállú, erős testalkata Conrad parancsnok termetével vetekedett. Visszatűrt szárú tengerészcsizmát viselt és széles karimájú kalapot.
– Ezek jezsuiták? – kérdezte Raskovitz. – Lehetnének kálvinisták Bázelből.
– Ne hagyja, hogy a külső megtévessze! – figyelmeztette a lelkész – Az ördög bármily alakot magára ölthet.
Ha volt benne ördög, ha nem, a magasabbikon látszott, hogy nincs túl jól. Kezét a hasa tájékán tartotta, hamuszín arca gyötrődésről árulkodott. Aztán alig tett meg pár lépést a part felé, oldalra fordult, meggörnyedt, és a tengerbe öklendett.
– Annyi már biztos – állapította meg Raskovitz –, hogy a jezsuiták is szoktak okádni.
Ekkor a két külföldi úr, a parancsnok és a hadnagy kíséretében, elindult feléjük. A magasabbik idegen, mikor elment mellette, savanyú képpel rámosolygott. Raskovitz, mert úgy érezte, viszonoznia kell a szívélyességet, megkérdezte:
– Sind Sie besser?
– Qui nescit orare, eat ad mare – felelte az.
Egyetértően bólintott, visszamosolygott, majd amikor az urak elhaladtak, odahajolt a lelkészhez:
– Mit mondott?
– Hogy aki nem tud imádkozni, menjen tengerre!
Kíváncsi volt, melyikük lehetett a nagy Hell. Valószínűleg az idősebbik. A bécsi csillagvizsgáló direktora nem lehetett akárki, és kettejük közül neki volt tudósabbik képe. A fiatal titkár is őfelé fordult, mikor a parancsnok szavait tolmácsolta. Gazdag, pompás ebéd várja őket az erődben, meg forró kávé, sütemény, gondolta Raskovitz. Időközben Fischer hadnagy visszafordult, és odajött hozzájuk. Súgott valamit a lelkész fülébe, mire annak tekintete elkomorult.
– Nem tartom szerencsésnek… – hebegte, de a hadnagy erélyesen rászólt:
– Ez a parancsnok határozott utasítása!
Kaurin tiszteletes arca elvörösödött, majd megkeményedett, mintha a pír rásült volna a képére.
– Ha feltétlenül muszáj – préselte ki ajkai között, és elindult a hadnaggyal a vendégek után.
Raskovitz, miután egyedül maradt, lesétált a mólóra, és megállt Dorothea mellett.
– Nem tart velük? – kérdezte.
– Atyám szerint szerencsésebb, ha nem terheljük őket női társasággal. Amúgy is rengeteg értekeznivalójuk van. Férfidolgok, tudja.
– Aha. Marhapecsenye, lúdpástétom, mandula tejben, torta mazsolával, rajnai bor… Kemény férfidolgok.
Dorothea rásandított.
– Majd tetetek magának félre az ebédből, Johann, ha ennyire kívánja.
– Milyen kedves, milyen drága. A kutyám biztosan megörülne a maradéknak.
– Maga egy hivatásos ünneprontó, tudja, Johann?
Azzal faképnél hagyta, és elindult a hajó felé. Raskovitz meg úgy döntött, most már végképp hazamegy. Mi dolga neki az uraságokkal? Elvannak ők egymás között. Neki is megvan a maga kötelezettsége, még ha rajta kívül erről másnak nincs is fogalma.
Mikor hazaért, csalódottan konstatálta, hogy kályhájában régen kialudt a tűz. Tenyerével megérintette a hideg vaslapot. Vajon hova tűnik el a meleg? Mi lehet a világmindenség eredendő esszenciája, a hideg vagy a meleg? S mi dönti el, hogy mikor melyik győzi le a másikat? Kérdések, kérdések… Kibontotta a zsákját, kipakolta a tartalmát. Kettétörte a cipót, kiment a ház elé, és hangosan szólongatni kezdte Friedrichdergrossét. A sánta, egykor szánhúzó félfarkast Raskovitz tavaly nyáron vette egy csónakos számitól két stiwerért és egy zacskó dohányért. A kutya naphosszat a parton csavargott madártojások után kutatva. Fajtájának egyedüli képviselőjeként e szórakozásában nem akadt vetélytársa. Conrad parancsnok nem tűrt meg ebeket a szigeten, túl szűknek tartotta a helyet ahhoz, hogy még kutyákkal is benépesítse, de vele – nem tudni, az állat vagy a gazdája iránt érzett szánalomból – kivételt tett.
Időbe telt, mire a kutya fekete feje fölbukkant a sziklák közül, és hullámzó járásával elbicegett hozzá. Odadobta neki a fél cipót.
– Egyen gabonát is, felség!
Ezután fogta a fejszét, a ház oldalában összehasogatott egy halom fát, gyújtóst készített. Leszámítva a szeleket, melyek a nyár végétől szünet nélkül ostromolták a szigetet, az idei ősz enyhének számított. A lundák csapatostul érkeztek telelésre, kurrogásuktól visszhangoztak a part menti sziklák. Előző évben ilyenkor havazott és fagyott. Mintha a tél megrekedt volna a távoli Svabaldon, és nem akarózott neki lejjebb költözni.
Odabenn újrarakta a tüzet. Míg a teavíz felforrt, meglocsolta, visszanyesegette a cserepekben nevelt törpe akáciáit. A kinti világosság már kevés volt ahhoz, hogy az ablaknál írni kezdjen, s folytassa valamelyik levelét. Gyertyát gyújtani még nem akart, a gyertya nagy kincs a hosszú éjszakák alatt. Olvasni próbált, a könyv oldalait a kintről beszivárgó halvány fény felé fordította, de a betűk hamarosan összemosódtak a szeme előtt. Így aztán iszogatta a gőzölgő teát, és csak bámult kifelé az ablakon. Csillagászok, gondolta, bezzeg ha hajtották volna őket ide, nem jönnek ilyen boldogan! Tudósok, egymás ideáit szajkózók, vajon mi lenne velük, ha nem jutna számukra más tudásforrás, csak saját legbenső gondolataik? Ha nem volna vitapartnerük, ha minden felmerülő problémájukat magukban kellene megoldaniuk? Mit tudják ők, mi lakozik az emberben…
A szél halkan rezegtette a kereteikben meglazult ablaküvegeket. Erre a kocogó, néha vinnyogó, máskor kaparászó neszezésre kelt reggel, feküdt este. A végtelennek tűnő sötét éjszakák idején, a gyertya remegő, árnyakat táncoltató fényében úgy érezte, a szél hangján a mindenség duruzsol hozzá. Ha nagyon figyelt, még a szavait is érteni vélte. S mikor elaludt, furcsa, borzongató álmokat látott. Az imént nem mondott igazat Dorotheának. Igenis szokott álmodni, csakhogy álmaiban olyan helyeken jár, amikre ébren nem szívesen emlékszik vissza.
