Amikor a testek; Egy szokásosnál élesebb jelenet
Lázár Bence András
2011 // 09
Amikor a testek
Hinni akarok a délutáni pusztulásban.
Őszülő fákat, lenyugvó napot képzelnék
bele. Parkot. Padokat. Érintések mélységét.
Imát. Tisztulást. Az engesztelés végét.
Megkérdezném az időt. Szabad helyet
keresnék. Figyelném a fogyást.
Hinni akarok az egyszerű
történésekben.
*
Egy anya a fiára szól. A hang elporlad.
Egy idős házaspár galambokat etet.
A test emésztődik. Egy nő csókot ad.
A vágy őszülő táj. Hinni akarok
a délutáni pusztulásban.
A hívők elárasztják a teret.
Az anya a fia után kap.
Az idős házaspár a zöldségesről veszekszik.
A nő egy szeretőre gondol.
*
Az időt őszülő fák állítják meg.
A halálban a lenyugvó napot
keresem. A hívők térdre rogynak.
A kételyek összekulcsolt ujjak.
Az érintések mélysége
az engesztelés végén lesz teljes,
amikor a testek koccanásában
elfogynak a szabad helyek, és
a mindennapi pusztulásban
imába porlad a hang, a test, a vágy.
Egy szokásosnál élesebb jelenet
A fákat még elhiszem, a kertet,
jól van. A teraszról emlékeim
ha vannak. Benőtt aszfalt,
málló vakolat. Egy kilincs végén ujjak.
Egy szokásosnál élesebb jelenet,
hogy este van, és odakint lassan
pusztul mindaz, amihez valaha
közöd lehetett.
Lehazudjuk egymásról a másikat.
Itt nincs történet. Ha van is, nálad
véget ér. Az ujjak, egy egész tenyér.
Egy egész test a kert alatt.
Most este van. Amihez közöd lehetett,
amihez most már nincs közöd.
Párnákra hajtod fejed. Nem gondolsz rám.
A kertet, a szűk ösvényt a teraszig
most felejtem el. Kezed, kezem
egy kilincsen, egy ajtó részleteiben
emlékeink. Megtartja egy ház.
Megtart. Ahogy hátad kabátot, nyakad sálat.
Az utolsó ölelések valahol a kertkapu alatt.
Párnákra hajtod fejed. Nem gondolsz rám.