×

A szent és az őrült

Ferenczes István: Zazpi

Hegedűs Imre János

2011 // 09
Legszebb szavunk a félkegyelmű. Nem hangzásában, mint Kosztolányi fülolaja, hanem tartalmában. Jelentéseiben. Kegyelemben részesülni a nirvánához hasonlítható állapot, az egyén átlép a metafizika világába. Ferenczes István hőse, Stephanus testvér, világi nevén: Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorri a Nagy Őrültek rokona; Van Gogh, Nietzsche, Dosztojevszkij, Pound, József Attila jut eszünkbe, de a felsorolás a végtelenségig folytatható.

De mi köze ehhez Ferenczes Istvánnak, aki – emberként, költőként, szerkesztőként – a világ legkiegyensúlyozottabb, legnormálisabb embere (emberének látszik)?

Zazpi verseskötetét már nagyon vártuk, részletek jelentek meg átköltéseiből, a fent nevezett, megtanulhatatlanul hosszú és bonyolult nevű Ferenc rendi szerzetes versszövegeit magyarította.

A cím rápillantásra zavarodottságot vált ki. Ferenczes István prológusával és egy Fra Anzelmus Neckar barát epilógusával világosodik meg valamennyire az elme, de még akkor is szótár után kapkodunk, a zászpa szót ismerik a növénytanászok, a liliomfélékhez tartozó, bugás virágzatú növény, hogy aztán kiderüljön, hogy…

Egészen különleges dolgok derülnek ki! A Zazpi hetet, hetediket jelent baszk nyelven, s „a spanyolok a baszkokat vascosnak nevezik”, de azt is megtudjuk, hogy nevek sokasága mögé bújt ez az ibér kalandor, költő, forradalmár, kivándorló, elmeháborodott szerzetes stb. stb., pontos születési helye és ideje ismeretlen, s ha az olvasó meg akarja közelíteni Ferenczes István lírai univerzumát, igencsak nyakába kell vennie a világot, tájékozódnia kell Baszkföld, Spanyolország, Portugália, Latin-Amerika történelmében, földrajzában, népmozgalmainak, szabadságmozgalmainak, vallásháborúinak történetében.

Nem kis feladat. De a lényeg az a háttér, amely, mint radioaktív anyag, félelmetesen világít. Az epilógus eseményeiről van szó, a végről, ennek a hihetetlenül tragikus művészsorsnak végkifejletéről. Elkerülhetetlen az események összefoglalása:

Valamikor a XVIII. század végén a jóságos ferences atyák kolóniát létesítettek Peruban, Pucallpa város környékén, a Yarinacocha folyam egyik szigetén azon szerencsétlenek számára, akik megháborodtak elméjükben. Szent Valentinusról nevezték el a telepet, hisz ő nemcsak a szerelmesek, hanem az őrültek, a bolondok patrónusa is; „mindkettő betegség, és egy tőről fakadnak”.

Istennek tetsző vállalkozás, szép misszió. A parton, a szigettel szemben rendház és kápolna épült, amely munkába az indián bennszülöttek is bekapcsolódtak. Egy rekkenő nyári napon, 1818 júliusában borult fel az ispotály életrendje. Dereglyével különös beteget hoztak, Stephanus testvért, aki világi életben az Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorri nevet viselte. Alig tudták bambuszrúd-ketrecéből kitépni, kutyának képzelte magát, ugatott, harapott, s amikor végre megszabadult gondozóitól, bevette magát az őserdőbe. Irtózatos vonyításától megvadultak a betegek, gyilkolni kezdték egymást, Mondo Cane lett a telep. Egy szerzetesnek, Antoniusnak sikerült megszelídíteni a dühöngőt, mégpedig zenével, egyházi énekeket zengtek naphosszat, amely láz a többi bolondra is ráragadt, a félkegyelműek szigete ettől kezdve nem kutyavonítástól, hanem a Te Deum laudatumtól visszhangzott.

Hamarosan újabb rögeszme kezdte kínozni Stephanus testvért, madárnak képzelte magát, fészket kellett rakni neki egy fára. Mendemondák szerint beszélni is tudott az állatokkal. Ekkor a derék franciskánusok átviszik a szigetről a parton létesített „rózsaszínű telepre”, s itt derül ki, hogy Stephanus képzett literátor, Homéroszt, Bibliát, Cervantest olvas, sőt, színielőadások megrendezésére is képes.

Harmadik bolondériája a festészet lett. Mindent (még az árnyékszéket is) bemázolt egy maga kotyvasztotta festékkel, s rávette társait is a pingálásra. A bolondok legnagyobb vállalkozása a Via Dolorosa, a Kék Keresztút megépítése volt, amelyhez a faragászat mesterségét, sőt a szobrászatot is ismerni kellett. Hatalmas munkálat kezdődik, öszvéreket, szamarakat vásárolnak a jó atyák, azzal vontatják a fatörzseket az őserdőből, és kifaragják a Kálváriaút minden híres jelenetét. A felavatáskor robban szét minden, egy vizsla szemű jezsuita vette észre, hogy a XII. stáción a keresztre feszített Krisztus ágyékkötő nélkül lóg, nemi szerve teljes nagyságában kifaragva.

A blaszfémia, az injúria végleg felborítja a Szent Valentinus konklávé életét, rendjét. Mivel a Megváltó nemi szervét lefaragják (nem hétköznapi lincselés ez!), Stephanus örökre elhallgat, megtagad mindenkivel minden közösséget, csak a szamarakkal társalog, és füvet eszik, hogy aztán egy nap szamárcsődört találjanak helyette a cellájában. Az ijesztő, félelmetes metamorfózist némelyek az ördög machinációjának, mások isteni csodatételnek tartották. (Itt lép be az olvasó Lukianosz, Apuleius és Franz Kafka világába!)

A csődörré lett Stephanus (Zazpi) kedvencével, a szennyes-fehér szamárkancával tűnt el örökre az esőerdőben, ott pusztultak el, a telep kutyái lakmároztak tetemeikből napokig.

Olvasó és jegyzetíró dilemmája ezek után nem becsülendő le: ennek a hátborzongató történetnek a birtokában – vagy ennek mellőzésével – hatoljon be Ferenczes István versvilágába, amely önmagában is súlyos rejtélyekkel vemhes?

És még ezek után is van egy irodalmon kívüli adalék, amely nyugtalanít, nem enged önfeledten a kötet fölé hajolni. Ferenczes írja a hátlap jegyzetében: „Ama keserves december 5-e után egy hosszú adventi éjszakán azt álmodtam, hogy nem tudok magyarul. Se beszélni, se olvasni, se írni.”

Itt nincs rejtély, nincs példabeszéd, amit meg kellene fejteni, tudjuk, melyik december negyedikéről virradtunk hidegverejtékkel ötödikére.

És most végre a líra.

Ha már lehámoztuk a kötet Zazpi-burkát, az első benyomás üdítő, felszabadító érzés, valamint a mai, globálisnak nevezett világban alig létező nyitottság. Ferenczes olyan spontán feltárulkozással rója verssorait, ahogy Weöres Sándortól errefelé kevesen. Ez úgy is megfogalmazható, ha kísérteties álmát akarjuk cáfolni, hogy Arany János és Weöres Sándor óta kevesen tudtak úgy magyarul, mint ő. Ezzel a baszk, ibér, latin-amerikai történethalmazzal magas kilátóra hágott ugyan, belátni onnan a világlírát, de aki korábbi köteteit, az egész életművet ismeri, az tudja, hogy minduntalan kedves, ismerős világát teremti újra, hogy lába alatt (és feje fölött) ott van a Hargita, az Egyeskő, a Nagyhagymás, Gyímes, igen, akkor is ott van, ha Sierra Nevadát, Pireneusokat, Andok vagy Kordillerák hegységet ír; ráadás itt csak annyi, hogy a magyar népdal, a székely ballada ritmusa együtt, egyszerre munkál versszöveteiben az andalúz és a kecsua népdalokéval, a gallegói románcok lejtésével. Elbűvölő polifónia.

Szemnek, fülnek kellemes már a legelső vers (Madrigál) szép, visszhangos intonációja: „A Sierrákon túl / Él egy csalogány / Micsoda madár / Jaj micsoda lány”. A Szól a kakas már magyar dal édes kantilénája azonnal a fülünkbe költözik, tovább kísér, társunkká szegődik az utolsó sorig: „Micsoda madár, / Micsoda madár, / Sárga lába, / kék a szárnya, / Engem oda vár.”

Szerencse, nagy szerencse, hogy Ferenczes István ezekben az átköltéseiben sem rugaszkodik el a tiszta beszéd jó szellemétől, hű marad önmagához, eddigi költői gyakorlatához. Egyáltalán nem mondható népiesnek a költészete, de eszköztára sok esetben azonos, rokon a népköltészetével: ritmus, rím, refrén, sortördelés, ismétlés színes, pompás variációit használja otthonos, megszokott, begyakorlott mozdulatokkal, mesterségbeli tudással. Bátorság kellett ahhoz például, hogy a Levél Córdobába vers huszonegy (!) versszakában, a huszonegy versszak hatvanhárom sorában ugyanazt a rímet használja. Ez a gigantikus rímhalmaz azért nem tud unalmas lenni, mert a fogalom- és képrendszer forrásai szinte áttekinthetetlenül sokfélék: „Szeretlek ó donna / Szenyórám te pompa / legendák mór hona”. Vagy: „Te vagy nékem róna / Templomoknak tornya / Fáraók oszlopa”. A huszadik strófában a legnagyobb az ellentétezés: „Éretted Madonna / te vagy néki ostya / Granada jó bora”.

Téves nyomon járunk, ha csak erre az egy, tiszta forrásra, a népdalra figyelünk. Ferenczes, miközben két lábbal áll a (szülő)földön, a végtelenben találkozó paralellák metszési pontja felé vezeti az olvasót. Mindenekelőtt a létezés természetes volta és annak abszurditása érdekli, ezért vállalja a fausti feladatot, azért adja el a lelkét Esteban Zazpi de Vascos y Aitzgorrinak, illetve búvik bele, húzza fel a maszkot. A nagy kalandor (teljesen lényegtelen, hogy létezett-e vagy sem!) élethabzsolása, szerelemben, szexualitásban tobzódó természete – ahogy Ferenczes írja – „kioldozott rémálmaim kalodájából”. A szó, a gondolat és a lélek szabadságával, szabadosságával ajándékozta meg, villoni mezőkre, Faludy György szakadékos szurdokaiba jutott (vagy menekült?), így a szabadszájúság, a pikantéria, a pajzánság minden eszközével „büntetlenül” élhet. A kötet jelentős hányada szerelmi líra, Don Esteban (Ferenczes István) egy córdobai illetőségű hölgyhöz (az örök Dulcinea del Toboso!) ír nem mindennapi vallomásokat. A rejtélyes donna, a sikamlós életű szenyóra túlságosan is hullámzó életvitele feljogosítja a szerzőt/szerzőket a polgári morál és stílus korlátainak áthágására. Miközben színes versszövet születik, a bordélyházak, lebujok, börtönök, bakalatrinák szókészlete is jelen van, a némber, szuka, beste, céda, geci, fing finomkodásnak számít, és a donna sokszor a rondával rímel. A csoda az, hogy ez a férfias, faludys költészet a trubadúrok finomságát, a szerenádok áhítatát egy pillanatig sem tagadja meg, az Egy virágszálról című vers az anakreóni dalok, a francia sanzonok, a magyar virágénekek minden pompájában tündöklik, ragyog, a hatsoros strófák rímképlete az élvezetek, az örömök mulandóságát, a pillanatok soha vissza nem térő voltát jelzik; xaxaxa: „Illanó gyönyöröd / földre hullt nőszirom, / lelked tán fehér folt / fekete liliom, / másnapi árvaság, / hajnalba hullt lim-lom.”

Minden viszonylagossá válik, a liliom ártatlansága a fekete jelzővel válik kérdésessé, a lehulló nőszirom a férfiárvaságot ellentételezi, de a képi világon túl megvalósul a lényeg, az, amit Kosztolányi hasonló ritmusképletű versében emlegetett: a „szellemi / lant-zene” (Ilona).

Átjárókat épít Ferenczes, alagutakat fúr hang-, tónus- és ritmusváltásaival, ismétléseivel, a népdal világából nyugtalanító szférába jutunk, erős szívdobbanással szembesülünk a székely balladák végzetes életérzéseivel: „Braga erdejében / Braga erdejében / van egy odvas tölgyfa / van egy odvas tölgyfa / alatta kesereg / alatta kesereg / egy szökött katona / a szökött katona…” (Gallego népköltések és románcok). Csak ebben a nyolcrészes átköltésében legalább kilencszer vált ritmusképletet, hol 4/4-es, hol 4/2-es, hol 3/3-as, hol pedig a Petőfi Szeget szeggel verséből ismert és szeretett 4/4/3-as az ütemezés. A legutóbbira példa a 6. részből: „Nemcsak írta, ki is mondta, hogy szeret, / hozzá majd a zarándokút elvezet.”

De nem elegendő csak a balladai hangra, a balladai intonációra figyelni, a háttér, amit fölvázoltunk, a létezés kérdését veti föl, azt a riadalmat, hogy a pusztulás, a kiközösítés éppen a legérzékenyebb, leghiszékenyebb egyedeket fenyegeti, nem ok nélkül kerül szóba annyiszor Don Quijote. Az egyik kulcsvers (Baszkok) ezt az aggodalmat kiterjeszti a nemzet, a nemzetiség, talán a faj sorsára is. A legendás sorsú, inkább legendába, mint történelembe illő Zazpi vajmi keveset tudhatott a székelységről, a versben mégis a baszk mellé kerül a megmaradásért, autonómiáért küzdő másik három európai nép, népcsoport neve: „Rokontalanul élnek, / Csak távoli barát, / Kelta, skót vagy székely / Koccint rájuk pohárt.”

Az erdélyi irodalomban – Reményik Sándor óta – közismert toposz az Atlantisz, múltunk, történelmünk metaforája, itt, ebben a Ferenczes-versben sem ok nélkül bukkan föl: „Atlantiszt örökölni! / Micsoda szent teher, / Muszáj hát élni vagy ölni, / Jó Isten, meg ne verj.”

Mint sebre kötözött gézen a vér, úgy üt át a versátdolgozásokon a fájdalom; egy-egy szószerkezet, egy-egy közismert verssor, egy-egy önkéntelenül, gépiesen vagy éppen tudatosan használt, a korábbi magyar lírából, prózából beépített sztereotípia figyelmeztet arra, hogy nagy bajaink, gondjaink itthon, a Kárpát-medencében keresendők, Szent István óta kínzó kétely a Kelet és Nyugat kettős vonzástere miatti (lét)bizonytalanság. Ady nagy kételyeit, dilemmáját Simonffy András vette át, és most, itt Ferenczes István verseskönyvében is jelen van: „Kompország ez, sárból, nádból tákolt haza, / mindennap leszakad róla egy darab, / csak nézi a messzeség, s nincs egy jó szava, / a piszkos ár minden szennye ráragad” (Kompország).

Olvashatunk aztán a kötetben Bornemiszára, Balassira ütő bujdosóverset (Búcsú Spanyolországtól, Siralmas éneke), a betlehemes játékokat imitáló, intonáló versszöveget (Advent a tengeren), állatmeséket (A láma és a juh, A béka meg a bagoly stb.), sőt, egy négyfelvonásos operaszövegkönyvet is (Az inka), amelyek komoly erőfeszítést, képzettséget, figyelmet igényelnek az olvasótól.

Költői indulásakor – első kötete, a Nyári vándorlások a Forrás-sorozatban jelent meg 1972-ben – azt jósolták kritikusai, ő lesz az az erdélyi magyar költő, aki a hazai cipó melegével vág neki a világnak, s a modern költészet minden hozadékával fog visszatérni oda, ahonnan elindult.

A Zazpi-könyv ennek a jóslatnak sokrétegű, sokágú bizonylata. Ferenczes István megérkezett arra a horizontra, amelyre tehetsége, konok kitartása, hűsége predesztinálta. Nem lehetett könnyű az út. (Kortárs Könyvkiadó, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben