×

Vasadi Péter: Opál beszéd

Kimondani a Kimondhatatlant

Bartusz-Dobosi László

2011 // 07-08
Karcsú, ámde annál színesebb kötettel lepte meg a közönséget az idén nyolcvanöt éves Vasadi Péter. A P’art-könyvek sorozatának legújabb, alig nyolcvannyolc oldalas kiadványa mindössze ötvenhárom verset számlál. A puha kötéses, tipográfiailag kissé igénytelennek ható gyűjtemény legkarakteresebb formai jellemzője maga a borító. Az Illés Árpád (1908–1980) Színrelépés című festményének felhasználásával készült előlap úgy rímel a kötet címadó versének változatos poétikai színvilágára, hogy közben a Vasaditól megszokott tartalmi állandóság meghatározó szerepét megtartja. „Az, olyan, annyi ma is, / mint amikor először / ért papírhoz a tollam. / A többi párka-kezek / szőtte meglepetés. / Türkiz lelki folyondár. / Sebesen forgó noosz-szféra-rulett. / Csillagrend, szótenger. / Szerelmes értelem-évad. / Sejtelem-tény-labirintus.” (Opál beszéd) A Vasadi-életművet ismerve állíthatjuk, hogy ez az a konstans értéket képviselő mondandó, ami a szerző költészetének egyik legmeghatározóbb jellemzője. Tudjuk, mire számíthatunk, mégis meglep eredeti szóösszetételeivel, kifejezésmódjának sokszínűségével, egyedi látásmódjával s az általa teremtett lírai közeg „opálos színeivel”. „Nem tudok másként beszélni, csak opálosan, itt az ott-ról, onnan meg ide, mégis gyökeresen…” – mondja a kötet fülszövegében maga a költő saját verseiről.

Az opál az oxidok-hidroxidok osztályába tartozó krisztoballit ásvány víztartalmú, gyengén kristályos változata. Elnevezése görög közvetítéssel (opaliosz) az óindiai upala (kő, drágakő) szóból származik. Pontosan ilyenek Vasadi versei is. Ilyen drágakő keménységű és kristályosan fluoreszkáló költészetet képviselnek évtizedek óta. Őszinte, feltörhetetlen, nem reked meg a lapos moralizálás és az önreflexív líra szintjén. Amit leír, arról kiérződik, hogy megszenvedte, élete hitelesíti: „gőgöm rönkjeit eltüzelem” (Négysoros). Elutasítja a langyos, érzelmes poézist, verseiben a felelősséget vállalni tudó és akaró értelmet keresi.

Vasadi verseinek mind tartalmi, mind formai értelmezésében segítségünkre van a kötet három indító mottója, amelyek közül az utolsót érezzük a legtalálóbbnak. A XIX–XX. század fordulóján alkotó Oskar de L. Milosz lengyel-litván írótól idézett gondolat mintha egyenesen ehhez a Vasadi-kötethez készült volna: „Az új költészet formáját – nagyon úgy néz ki – a Bibliától kölcsönzi: versekre tagolt, áradó próza (lesz).” A kötetre pontosan ez a bibliai áradó prózai stílus a jellemző. A versek egyetemes mondandóját se ciklus, se versszakok (egy-két kivételtől eltekintve) „repedése” nem töri meg. Költészetében szabadjára engedve hömpölyög előttünk az általa felismert és el nem tagadható igazság, amelyről a kötet elején maga Vasadi így fogalmaz: „Maradt a poétikai alapkérdés: mi ez a szorongató, tehetetlenséget mímelő, izgalmas bizonytalan, amely azért cinkosan megsejteti, hogy az éleslátásnak természetes előzménye is, következménye is. Miből váratlanul tör föl az írásroham, erő, szomjúság, gyöngeség, szépség, indulat. Írónak lenni közösségi magányosság… Az igazság észrevétlen, de teljesen kitárulkozik. Szeretem őt. Valóban égig érő, eksztatikus flórája van.”

A költő ebben a kötetében feltűnően sok verse fölé illeszt dedikációt, amelylyel mintegy kijelöli azt a lelki és szellemi aurát, amelyben költészete mozog. Miközben nevesíti a maga által választott társakat, saját írói helyét ebben a körben a „közösségi magányosság” ellentmondásosnak ható meghatározásával lokalizálja. Van ebben egyfajta azonosulásérzés, nyitottság a magyar irodalom egésze felé, de jelen van az önmagára találás határozott állásfoglalása is. „S minél inkább mindenki / vagy, annál jobban magad. / Nyitott tenyérrel élj. / S merítsd meg óriás- / forgáshoz krétaporban!” (Szenvedéstörténet II.)

Verseinek Vasadi rendre egy-, maximum kétszavas címeket választ, amelyek tömörségükkel egyértelmű helyzetjelentést adnak a versnyelv által közvetíteni szándékozó üzenetről. Ezekben a költő a jézusi parabolák többrétegű, sokszor érthetetlennek tűnő tanításainak parafrázisát adja, értelmezi, szinte definiálja. De nemcsak a címeket, magukat a verseket is különleges műgonddal alkotja meg, ügyelve arra, hogy a forma pusztán a benne megérlelt felismerés hordozója s ne lényegi eleme legyen. Mindeközben, mint egy jó kőfaragó, minden egyes darabot mesterien munkál meg, s illeszt a helyére. Mondandójának eszmeisége ettől szilárd tartóerőt kap. Sorról sorra építkezik. Úgy támaszkodhatunk rá, mint a gótikus katedrálisok a támpilléreikre. S minthogy belső élményeinek ősforrása az evangéliumokban keresendő, az egész kötet kozmikus jelleget sugároz, amelyben Vasadi, mint valami felkent pap, végzi az írás szertartását. Költészete imádságos, nemritkán liturgikus emelkedettségű képekben bontakozik ki a líra virtuális szentélyében. A kötet „húzó”-szavai kivétel nélkül a teológiai fogalmak köréből kerülnek ki: Isten, eucharisztia, lélek, szent, körmenet, angyal, pap, kinyilatkoztatás stb.

Nem mondunk tehát újdonságot, ha megállapítjuk, hogy Vasadi szakrális szerző, amilyen az elődök közül Pilinszky János volt. Lírájában – Szeghalmi Elemér szavaival – mintegy az ő „eszmei nyomvonalát” követi. Nemcsak azért, mert mindketten átélték a háború borzalmát (erre utal az Ilsa Lehner című vers, Pilinszkynek ajánlva), hanem azért is, mert mindkettejük poétai attitűdjének egyik meghatározó eleme a semmiféle jelzőt nem igénylő humanizmus. Az a humanizmus, amely nem kizár, hanem befogad, magához ölel másokat. A hit az Istenben s az emberi kapcsolatokban. A hit abban, hogy Isten legnagyobb csodája maga az ember.

Végh Attila szavaival élve Vasadi költészete „radikális: a gyökerekig hatol”, vagy ahogy Halmai Tamás mondja: „költészete mélyről ragyog”. Ebben a mélységben egyfelől a lét örök, nagy kérdéseivel, másfelől saját bensőjének feltárásával foglalkozik. Az Opál beszéd önkritikus kötet, amelyben a költő nem hallgatja el saját gyengeségeit: „Nyomorultul érzem / magamat. Ahogyan / bárki más, délután / kettőtől ötig. / Fáj a bőröm alatti / vándorlás; még / mindig nem tudok / jól kivonulni. / Tépdesi valaki meglazult tollaimat. / Mint két kardpenge, / csapnak össze a vágyam / (igen, így, többesben). / Mi bajom van, kérded / lehajolva. Megmondom: / szeret az ég, / noha ismer.” (Közérzet)

Választott témái úgy mutatnak a transzcendens távlatokba, hogy közben nem veszítenek a hétköznapok misztikájából sem. Verseiben ezt a misztikus mélységet a profán világ materiális közegébe helyezi: szemhatára hol a lélek határtalan távlataira, hol az önéletrajzi elemek szintjére fókuszál. Ez utóbbiakból többek között megtudhatjuk, hogy Vasadi Péter nem használ számítógépet, nincs autója, és nem néz tévét. Mindez pedig akkor nyer értelmet, ha megértjük, hogy a költőnek – a saját elmondása szerint – minden idejét igénybe veszi az a hivatás, amelyet kapott. „Szülni, születni, írni, meg- / halni időben – adomány.” (Micsoda szerda) Nemcsak jelen kötete, hanem egész költői életműve ennek az adománynak a jegyében telik. Sajátos létfölmutatásként-fölajánlásként éli meg költői hivatását. Benne „…a létezésnek hajszálvékony / tétjei túlfeszített húrokként / remegnek” (Annyira). Nem hallgathat, hiszen ez a hivatása, mégis hallgatnia kell, mert a csend olykor többet mond el az igazságról, mint a szavak. Ez a dilemma végigvonul az egész versbeszéden.

Az Opál beszéd a fentebb idézett önkritikussága mellett – egy másik megközelítésből – hangtalan kötet. Alig akad vers, amelyben a költő ne szerepeltetné a csend szót vagy valamely szinonimáját. Vasadinál a csend „karcsú, fekete” (Rézbőrű asszony feketében), „lélegzik” (Mérleg), vagy éppen „maga sem mer sóhajtani” (Ilsa Lehner), olykor „végletekig feszített [és] elpattan” (Richter), de legalábbis úgy tűnik, „mintha [ez a csend a költő] második énje volna” (Nem lángol ki). Olyan érzésünk van, mintha a költő valami ellenállhatatlan erőnek engedelmeskedve rejtené el a sorok között saját lelkének belső csendjét. Időről időre helyet talál a „csend” szó különféle változatainak a lírai közegben, sőt, egy helyütt magát a csendet jelöli meg végső célként: „akkor megértjük: igaz / történetünk elsötétítő / haragban a csönd föl- / építése volt…” (Csönd-zóna).

Nyilván az sem véletlen, hogy a kötet fülszövegének végén a „Hallgatni jó” megállapítás paradox módon mintegy kijelöli az egész kötet mondandóját: az elmondhatatlant, azaz Istent. Maga a költő egy, a Vigiliának adott interjújában a következőképpen igyekezett definiálni érzéseit: „Ha meg kell neveznem, akkor Istennek mondom, Léleknek, az isteninek, a szellemnek. Nagyon fontos számomra, hogy az Anyaszentegyháznak mindene, még a »bűnei« meg a hibái is olyan hihetetlen energiatömeget mutatnak föl, egy olyan túlömlő nem evilágiságot, ami rendkívüli módon közlődik. Beleértve az embereit, a papjait, az igenlőit meg a tagadóit, az arcukat, a mozdulataikat, a létüket… Tehát mindent azzal az ámulattal nézek ma is, mint kezdetben. És ha ezt valaki naivitásnak nevezi, akkor nem érti.”

Különösen is hangsúlyossá válik ez a némaság, ez a hallgatás az egész köteten végigvonuló gépek zajának oppozíciójában, amelyet a költő egyenesen „…ember keltette / orkán-hadova”-ként (Hajnal, július, pokol) aposztrofál. A gépek a pokol szörnyeinek metaforáiként mint egy apokaliptikus vízió jelennek meg: „…Bekanyarodik / máris a sarkon öttonnás / két darujával a hatkerekű / konténerhordó Leviatán” (Hagyaték). A látomás egy másik versben folytatódik, s teljes „fegyver-arzenáljával” bontakozik ki a szemünk előtt: „Tíztonnás Scaniát raknak / tele dombosra, s viszik. / Tetőcserép törik halomba. / S a marokfúrók. Gőzkalapács. / Dübörgéstől a dübörgést se / hallani. Csak mit, s hova. / Ablak remeg. Öreg gerendát / szeletelnek. Párna a fejre. / Izzó szavak isten, hiénák, / ember léte-hiánya ellen. / Gépek uralma rajtunk?” (Hajnal, július, pokol)

„A kevés néha több” elcsépelt igazsága a krisztusi mondandó esetében valósággá realizálódik. Nem kell, nem lehet mindig mindent elmondani, mert talán el sem tudnánk viselni, be sem tudnánk fogadni. A katolikus dogmatika ezt a kimondhatatlant mysterium fideinek (hitünk szent titkának) nevezi. Ebben „…az én elapad. / [mert] Élve nem láthatod Istent.” (Előidejűség) A dilemma újra felszínre tör: a lélek csendjében megélt dialógus keresése vagy a felismert igazságról „nem hallgathatunk” örök kényszere? Vasadi az Opál beszédben nem tud szabadulni egyiktől sem. E kettősség remek példáját adja Hétrét című versében, amely mint egy gyónás, mint egy belső monológ, de leginkább mint egy belső dialógus mutat rá erre a titokra. „A szörnyűeket, mik néha / kiszaladnak a számon, / térdek alá párnákká puhítod”. Istennek ugyanis semmi sem lehetetlen, a rosszból is képes jót kihozni, mert „a Szent az túlerő” (Túlerő).

A kötet végső megértésének forrásverse, véleményünk szerint, a Skizo című huszonnégy soros, amely egy, a Bertók László legutóbbi kötetében (Pénteken vasárnap) megpendített hangra rímelő költemény. A befejezetlennek tűnő sorok, mondatok mögött rejlő kettősség – amire a címben megfogalmazott „hasadt állapot” is utal –, a felsorolás jellegű jelzők halmozása mind egy felé, az Egy felé mutat: „Végre egybeesem. / Végre az Egybe esem.” Vasadi ebben a versében ad választ a nagy dilemmára: befejezetlen sorokban teszi le a voksát az egyetlen Befejezett mellett, kimondja a Kimondhatatlant. (P’art-könyvek, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben