×

Tóth Erzsébet: Aliz már nem lakik itt

A költészet útjai

Dérczy Péter

2011 // 07-08
Egy írónak, költőnek több oka is lehet arra, hogy pályájának egy bizonyos pontján összegyűjtse addigi alkotásait. Az egyik lehetséges ok, hogy úgy érzi, valami lezárult az életműben, s ezért szükséges, hogy azt e zárt formájában, mintegy végleges alakzatában bemutassa; azaz, végül is és egyszerűen fogalmazva: számvetést készítsen. Mindez együtt inkább a belső, alkotás-lélektani indokokra utal, arra a szintén belső késztetésre, hogy az alkotó, miközben bemutatja magát és életművét az olvasónak, maga is szembenézzen önmagával s az elért eredményeivel. Persze található más, inkább külsőleges ok is egy gyűjteményes kötetre, például egy kerek születésnapi évforduló. S persze az is igaz, hogy e kettő gyakran jár együtt: egy nagyobb születésnap többnyire természetszerűleg illeszkedik ahhoz az igényhez, hogy visszatekintsünk, vajon mire is vittük eddigi életünk során. Tóth Erzsébet új könyvének létrejöttében az összes felsorolt ok szerepelhetett, talán egyet kivéve: történetesen az nem, hogy az életműnek vagy annak egy szakaszának a lezárulásáról volna szó, s a könyv ezt mutatná be, hiszen a gyűjtemény utolsó fejezete, mely egyúttal az egész mű címadója is, az Aliz már nem lakik itt kötetben eddig még nem szerepelt verseket tartalmaz, tehát a zárás éppen azt üzeni, hogy az életmű nagyon is folytatódik, folyamatosan alakul tovább.

Az, aki nem vagy csak kevéssé ismeri költészetét, meglepődhet, hogy Tóth Erzsébetnek 1979 óta mindössze öt önálló verseskönyve jelent meg – a gyűjtemény lényegében erre a kronologikus rendre épül, ám kicsit megtévesztően, mert található benne egy olyan fejezet, Nem lehetek, 1997 címmel, ami azt sugallja, hogy ez is egy kötet anyaga, holott nem. Az itt helyet kapó tizenkilenc vers az 1997-ben napvilágot látott válogatott könyvének (Ismeretlen könnyű szívvel) záró része volt; egészen pontosan, az akkori kötetben ezek voltak a válogatott művek mellett az „új versek”. (Ennyiben érdekes is a szerző munkamódszere, kötetalakítási metódusa, hiszen az Aliz már nem lakik itt szerkezetében ugyanezt a mintát követi.) Nem számoltam össze, de az öt könyv és a kétfejezetnyi vers tulajdonképpen nagyon kevés, ha azt nézzük, hogy Tóth Erzsébet a hetvenes évek második felétől van jelen a kortárs magyar költészetben, méghozzá igen hangsúlyosan, hiszen, gondoljunk bele, az Egy végtelen vers közepe című műve először 1976-ban jelenik meg, s ezzel egy csapásra nemzedéke leg(el)ismertebb költője lett. A viszonylag ritka megszólalás, a kisszámú vers alkat kérdése is lehet (amennyire ismerem a szerzőt, bizonyára az is), de más, inkább szemléleti és poétikai okai is lehetnek – de minderre később térnék vissza. Előbb szeretnék egy kicsit elidőzni annál a fogalomnál, melyet az előbb már említettem is: a nemzedék kérdésénél, problémájánál, s annál, ami még ehhez ma már irodalomtörténetileg is hozzátartozik, mert ez alighanem költészete természetének megértéséhez is közelebb visz.

Annak, hogy egy korosztályt nemzedéknek tekintsünk, általában, ritka kivételektől eltekintve, nem sok értelme van, hiszen magukkal a konkrét művekkel e fogalmon keresztül aligha kerülünk bizalmasabb viszonyba; ha meg igen, akkor valószínűleg nem jó alkotásokkal találkoztunk. Tóth Erzsébet generációja, a hetvenes évek második felében fellépő költők azonban mégis olyan irodalmi helyzetbe keveredtek, mely más okok mellett mégis jellegzetesen határozta meg pozíciójukat. Ez idő tájt kezdődik (távolról talán Domokos Mátyás „versírógépről” szóló 1977-es indulatos dolgozatával) az az irodalmi vita, ami aztán éveken át folytatódott, s amely a fiatal irodalom, azon belül is kifejezetten a költészet helyével, minőségével foglalkozott. A költészeti vita két fontos mozzanat köré fonódott: az egyik a költői „túltermelés” és annak következményei (ezt indította el Domokos korábbi írása), a másik a költészet szerepe és a lírai tradíció viszonya. Szimbolikus, hogy 1979-ben három olyan publikáció születik, mely a kortárs költészetről alkotott korabeli fogalmakat erősen megvilágította, s így helyenként valóságos lírai anomáliákra is felhívta a figyelmet; túl azon persze, hogy közvetve, de olykor közvetlenül is, irodalompolitikai, ideológiai – hát hogyan is fogalmazzak? – problémákra is. Ebben az évben jelenik meg Tóth Erzsébet első könyve, az Egy végtelen vers közepe, a Madárúton című antológia (címét Tóth Erzsébet egyik versétől kapja), mely negyvenöt (!) költő verseit tartalmazza, és Zalán Tibor Arctalan nemzedék című nagyesszéje, mely végül is olyan nagy hatású lett, hogy a korszak egész fiatal költészetéről alkotott képet alapvetően befolyásolta. Tulajdonképpen Zalán esszéje, illetve a címe sugallta nagyon erősen, hogy itt egy valóságos nemzedékről és e nemzedék sorsáról értekezik a szerző. Pedig valójában nem egységes nemzedékről volt szó, visszatekintve ma már ez jól látszik. Maga Zalán is azt nyilatkozta 2009-ben a Literán, hogy nem volt ez nemzedék, és amúgy is nagyon gyorsan szétforgácsolódott. Ez utóbbinak nemcsak az az oka, hogy a generáció tagjai közül nagyon sokan korán eltávoznak (Szervác József, Banos János, Hideg Antal, Csajka Gábor Cyprián például), de sokan majdnem elhallgatnak, vagy teljesen elfordulnak a költészettől, pályát váltanak, s képzőművészettel, más művészeti ágakkal próbálkoznak, illetve teljesen elhagyják a művészetek területét. A valóban tömeges fellépésből mára alig maradt egyáltalán alkotó költő, a Madárúton negyvenöt alkotójából számottevő vagy jelentős költőt fél kezünkön is megszámolhatunk. Sokkal fontosabb ok, hogy a költői szerep és a lírafelfogás súlyosan megosztja a fiatal alkotókat, bár ekkor még ez nem látható teljes pontossággal, mert a kultúrpolitikai hatalom elleni ilyen-olyan fellépés pillanatnyilag még összeköti őket. A megosztottságra és a bizonyos mértékű zavarodottságra jellemző, hogy míg Zalán az Arctalan nemzedékben a költői szerepfelfogásról így ír: „A küldetéstudat helyét a tisztázó tudat veszi át, a vers már nem mint a valóság ábrázolása, hanem mint a valóság darabja jelenik meg”, és: „leválik ezzel a költőkre mostanig ráaggatott váteszi arc, s kinéz mögüle a dolgozó, munkáját a többi ember módjára végző, esendőséggel és méltósággal alkotó ember arca”, Tóth Erzsébet 1980-ban az Élet és Irodalomban egy egész másfajta szemléletet képvisel: „Remekműveknél is fontosabbnak tartom, ha valaki nem önmagában, hanem közösségben; nem művekben, hanem szellemi életben gondolkodik”, és: „Nem irigylem és nem értem azokat, akik hidegvérrel veszik tudomásul, hogy a közösségi formák megszűntek vagy kiüresedtek”. Az idézetekből kibontakozó ellentétben az a szép, hogy valójában Zalán és Tóth Erzsébet lírafelfogása között, mint az különösen utóbb láthatóvá vált, lényegében csak árnyalatnyi eltérések voltak (vannak). A valóságban azonban – bár nem kettejük között – az idézetekben megfogalmazott ellentét létező volt, az idők során egyre jobban fel is erősödött, s más, különböző korú alkotókkal kiegészülve a kortárs magyar költészet lehetséges útjait is meghatározta; aminek az eredménye végül is, nagyon durván és leegyszerűsítve fogalmazva, az amúgy is szétforgácsolódott „arctalan nemzedék” tagjai, néhány kivételtől eltekintve – s idetartozik nagy jelentőséggel Tóth Erzsébet – perifériára sodródtak, a kortárs magyar költészetre már nem voltak befolyással.

Érdekes viszont, amit Tóth Erzsébet 2009-ben nyilatkozott (Bárka online) Szegedi Dórának arról, hogyan is indult az ő nemzedéke, milyen volt a fogadtatásuk. Ennek lényege, hogy az idősebb korosztályok képviselői magától értetődő természetességgel tekintettek rájuk: „Nem volt nemzedéki különbség köztünk, úgy fogadtak, mint fiatalabb testvéreiket”, mondja Tóth Erzsébet. Látszólag nem oly fontos ez a megállapítás, pedig mégis az; a nemzedéknek ugyan a kultúrpolitikai hatalommal szemben nem volt egyszerű a helyzete (ma már el se tudjuk képzelni, mennyi időt kellett várni egy első kötet megjelenésére – ennyiben például a versírás „tömegesedésének” vádja kap egy kis „vajszínű” árnyalatot is), de viszonylag mégiscsak könnyebben „szocializálódott” a kortárs lírába azáltal, hogy Nagy László, Csoóri Sándor, Ágh István s bizonyára még sokan mások szeretettel figyelték költői sorsukat. Poétikai értelemben ennek aztán meg is lett a következménye, mert a Madárúton pályakezdő költőinek túlnyomó része (elenyésző kivételeket, Rakovszky Zsuzsa, Ferencz Győző, más téren Szkárosi Endre, nem számítva) azon a lírai tradíción nevelkedett, indult el, s a későbbiek során ezt próbálta valamilyen módon felhasználni, érvényesíteni, amely hagyományt az említett előttük járó korosztály tagjai képviseltek. Ha úgy tetszik, valójában nagyon nehéz örökséget kaptak a Madárúton költői, s hogy melyikükből mi lett, azt éppen ehhez az örökséghez való viszony, az e tradíciót feldolgozni képes költői erő szabta meg az idők során. A tehetség mellett véleményem szerint ez a képesség határozta meg irodalomtörténetileg is, hogy a nemzedékből (bármit értsünk is ezen a fogalmon) ki tudott jelentőset és maradandót alkotni.

Az Aliz már nem lakik itt olyan költészetet mutat be, melynek alkotója a kezdeti spontán és kételyek nélküli versírás gyakorlatától lassan elkezd távolodni, elbizonytalanodik olykor, s a megszokott, tradicionális hangvételt próbálja áthangolni. Tóth Erzsébet első két kötete (Egy végtelen vers közepe, 1979; Gyertyaszentelő, 1982) gyorsan követte egymást, és osztatlan sikert ért el. Ágh István így köszöntötte őket: „Szép, magabiztosan izgalmas versek. Egyéniségére gondoltat, bár nem annyira versei egyéniségére külön-külön.” Az idősebb pályatárs szavaiban persze, ha figyelmesen olvasunk, kritika is rejtőzik, méghozzá jogos kritika. Tóth Erzsébet versei ebben a korszakában valóban szépek, a szabadvers-formát nagy műgonddal csiszolja, a szövegek tele vannak szebbnél szebb metaforákkal, ám a versek, ahogy Ágh István is utal rá, nem egyéniségek, illetve csak kevés versegyéniség található közöttük. Ez nem jelenti, hogy nincs időtálló a két kötetben, hiszen az Egy végtelen vers közepe ma is „működik”, de van mindkét kötetnek egy olyan alaphangulata, „közérzete”, mely a kettőt összemossa, olvasásuk után nagyon nehéz megkülönböztető fölidézéseket alkotni róluk. Ennek okát én két jellegzetességben látom. Az egyik, hogy Tóth Erzsébet pályájának e szakaszában kifejezetten törekszik az artisztikumra, nem nagyon tartóztatja meg magát akár a hatásvadász megfogalmazásoktól sem, s főként az szembetűnő, hogy a szövegek valamiféle közelebbről meg nem határozható elvontságban „lebegnek”. Ezt úgy is fordíthatnám, hogy a versbeszéd mindig emelkedett, méltóságteljes, függetlenül a vers aktuális témájától, legyen az a szerelem vagy az élet más szegmense. A versbeszéd, a versnyelv – miközben egyáltalán nem epigon, sőt – nyilvánvalóan mintákat követ, jelen esetben elsősorban Nagy Lászlóét s még inkább Csoóriét. A hangvétel szinte kivétel nélkül komor, a színek sötétek, még a szerelmi boldogság is ebben a sötétlő fénytörésben jelenik meg. Vasy Géza a Madárúton előszavában arról ír, hogy „költőinek uralkodó hangja már induláskor elégikus”. Ez tökéletesen jellemzi Tóth Erzsébet első két kötetét is, bár ha közelebbről vizsgáljuk a szövegeket, még ennél is komorabb a kép; ha nem tudná „amúgy” az ember, hogy egy huszonéves nő verseit olvassa, bizony azt gondolná, hogy egy megkeseredett, középkorú férfi szövegei tárulnak elé. Az egész „arctalan nemzedékre” jellemző, Tóth Erzsébetre pedig különösen, mert ő legalább alkalmanként nagy teremtőerővel, képzelettel teszi, hogy a világot, az életet kétosztatúnak láttatja. Nevezetesen, hogy van az igaz „én”, és van a vele ellenséges, őt eltiporni mindig kész, hazug valóság-világ. Ez a dichotómia a versekben kétféleképpen nyilvánul meg: az egyik a nyílt verbális „agresszió”. Az ifjú Tóth Erzsébet szövegeiben annyi agresszív szófordulat és kép van, hogy az egészen meglepő: visszatérő metaforák a „katona” alakja, a „katonavonat”, a „sortűz” (ez verscím is), a fegyverek, az ölés (Visszavonulóban, Eltérítve) és mindezek szöveges variációi. Mintha folyamatos háborúban, gerillaharcban volnánk – legalábbis a versek számottevő része sugallja ezt. Ebből következik a másik jellegzetesség, hogy tudniillik a versek nagy részét egy olyan hangulat- vagy közérzetállapot „rajzolja meg”, melynek lényege a „megfeszítettség”, a végletekig vitt „halálköltészet”, amiben olykor, az említett elődökön is túl, Ady nyomatékos hatása is kimutatható. A „meghalás” vissza-visszatérő eleme a szövegeknek, de a „halál” szó, illetve ennek szókapcsolatai a versek leggyakoribb szövegelemei: „halálos verítékben” (Szén, gyémánt), „a halál hintája” (Váci Mihály) – és vég nélkül lehetne sorolni az idézeteket. A halálraítéltség, a halálérzet, illetve a „harcra”-ítéltség, a kívülállás magatartása persze lehetne akár indokolt is (bár azokban a végletekben, ahogy ezt Tóth Erzsébet megjeleníti, szerintem nem), csak éppen be kellene mutatni valahogy, vajon mivel is állunk szemben. A versek azonban kizárólag csak a belső lélekállapotokat idézik meg, mindig csak a belső hangulatok jelennek meg előttünk, a külső, hogy tehát mitől is ez a háborús hangulat, ez a halálra vált érzés, az soha, vagy csak nagyon homályosan, elmosódottan. Bár szép versek sorakoznak a két kötetben, de az kétségtelen, hogy az előbb említett jellegzetességek miatt Ágh Istvánnak tökéletesen igaza van: nem „versegyéniségeket” olvasunk, hanem egy „végtelen vers” folyamát, melyben az egyes darabok alig kapnak egyénített vonásokat, s nem is ez a fontos bennük. Az egész „csak egy végtelen naplemente”, hogy a Gyerek, mezítláb című verset idézzem meg.

Az a kérdés azonban mégiscsak joggal tehető föl, hogy mitől érzi magát ilyen pocsékul a költő?! A boldogtalan szerelem, a beteljesülést el nem érő akaratok mint emberi „tényezők” ezt indokolják, s nyilván hülyének kell lenni ahhoz, hogy ne értsük: a hetvenes évek Magyarországán felhőtlenül boldognak lenni – hát az bizony nehéz ügy. Tóth Erzsébet költészete azonban már ekkor is többre, magasabbra nézett, s éppen a vállalt elődök, a tradíciók miatt. A kimondott-kimondatlan ars poetica a két kötet versvilágából arra utal, hogy a költészetnek Tóth Erzsébet különleges szerepet tulajdonít; hogy a költészetnek küldetése van a valóság, a világ megváltoztatásában, hogy ne mondjam, jobbá tételében. A gondolatmenettel nincs bajom, bár nem értek egyet vele, a problémát az okozza, hogy ez így a kortárs költészetben nem működik; illetve úgy működik, hogy a küldetés reménytelen. Tóth Erzsébet ekkori versei tulajdonképpen, primitíven fogalmazva, állandóan erről a reménytelenségről szólnak (egyébként a későbbi korszakai alapérzése ugyancsak ez – valamivel bonyolultabban). Ezt a reménytelenséget pedig nagyon nehéz egy versvilágban ellensúlyozni, sőt, nem is lehetséges, mint Tóth Erzsébet költészete mutatja. Ha ugyanis az „én” és a „világ” ellentéte ily mértékben feloldhatatlan (sőt, feldolgozhatatlan), akkor mindig az „én”-nek lesz igaza, de ez az igazság természetesen csak a végletekig feszített nagyotmondásban, a verbális „nagyzolásban” kaphat formát és igazolást. Tragédia ez valójában, mert egy kétségen kívüli nagy tehetség a tradíció és önmaga béklyójával harcol – nem túl eredményesen (félreértés ne essék: számtalan jó, sőt a Végtelen-ciklus kitűnő szövege ellenére). Vagy talán ebben a korszakában nem is harcol, talán éppen ez a baj, hogy mindent önmagával azonosnak hisz, hogy igazság szerint nincsenek kételyek benne. Úgy tudja, hogy a költészet mindenek felett álló csoda, mely ellenáll a romlásnak. Ez a klasszikus modern költészet éthosza – de Tóth Erzsébet ekkor szerintem ezt nem gondolja, és semmiképp nem tudatosan. A költészetről vallott fölfogása egyébként az évtizedek során szinte semmit sem változott; 2009-ben, a Ratkó-díj elnyerése kapcsán nyilatkozta, hogy a versírás önkívületben történik: „A versírás olyan, mint amikor szerelmes vagy. Módosult tudatállapot.” És: „A versírásra semmilyen befolyásom nincs. Az csoda, amikor írnom kell, amit valaki diktál.” A hetvenes évek reflektálatlansága után elgondolkodtató, hogy a mai Tóth Erzsébet is ugyanígy vélekedik versről, írásról, költészetről. De ha az Aliz már nem lakik itt szerkezetére rápillantunk, látjuk azt is, hogy persze a költő bizonyos poétikai és politikai kérdésekben látszólag következetes – de valójában nem.

A következetlenséget egy furcsa dátum bizonyítja: az 1982-es Gyertyaszentelő után Tóth Erzsébet lényegében több mint tíz évre elhallgatott, újabb kötete 1993-ban jelent meg (Arcod mögött május). Nem tudhatom, hogy ezen évtizednyi hallgatásnak voltak-e magánéleti okai, de azt mindenképpen gondolom, hogy ez a férfias (remélem, nem bántó a fogalmazás) költő ennél nyomósabb okok miatt vonta ki magát az akkori magyar kortárs költészetből. Szinte bizonyos vagyok benne, hogy Tóth Erzsébetnek magának is problémát, költészeti problémát okozott az, hogy miként lehet egyáltalán hitelesen megszólalni. A hallgatás, az irodalomból való kivonulás évei bizonyosan egy poétikai, magatartásbeli, szemléleti belső küzdelem lenyomatai. Röviden foglaljuk össze, miből is tevődhetett össze ez a „hallgató korszak”: a legfontosabb oknak én azt látom, hogy minden valószínűség szerint Tóth Erzsébet érzékelte, hogy ez a „váteszes”, küldetéses és reflektálatlan líra kevéssé „hatékony” már a nyolcvanas években. A hallgatásnak bármi volt is az oka, én meghasonlásként értelmezem, különösen azért, mert ami a több mint tízévnyi hallgatás után következett, az láthatóan a korábbi verseszménnyel való harcot is jelentette. S hogy költészeten kívüli mozzanatra is hivatkozzak: nyilván jó hatással volt rá az amerikai utazás is. Az Arcod mögött május kötet azt jelzi, hogy a költő az addig megszokottól eltérően más poétikai irányokba is tájékozódik. Az 1993-as kötet óta érzékelhető, hogy Tóth Ezsébet új hanggal, a korábbihoz képest másféle beszédmóddal is kísérletezik, és nem eredménytelenül.

Az említett kötet óta folyamatosan és egyre kimunkáltabban látható: hogyan változik ez a költészet. Az elvontságtól, a patetikus emelkedettségtől, a komor, a humort nem ismerő fennköltségtől vezet az út mindezek ellentétébe. Illetve Tóth Erzsébet költészete esetében mindennek a keverékét láthatjuk; többféle szempontból is, hiszen alig találunk bármely verseszményre egyértelműen és kizárólagosan mintát. Mégis, a nagy kihagyás után és óta megjelentek verseiben az irónia, önirónia, a humor és az önreflexió elemei, sőt, gyakorivá vált a korábban teljesen ismeretlen közvetlen beszéd is, mind politikai, mind egyéb közéleti vonatkozásban. (A közvetlen beszéd persze nem mindig tesz jót a versek szövegével, ám még a legrosszabb esetben is segít a korábbi „megfeszített” beszéd oldásában, a normálisabb, hétköznapibb szövegalakításban.) Szinte tapinthatóan más nyelv születik e versekben: egy nyelv, amely érzékeny a részletek, az apróságok ábrázolásában, a mindennapi események megörökítésében, a groteszk szituációk megragadásában – miközben tulajdonképpen cseppet sem enged abból az ifjúkori magatartásból, mely a költészetet az élet, a világ megváltásának látta és láttatta. A lisszaboni járat vagy a Rossz környék tömve van olyan jelenetekkel, abszurd, humorisztikus vázlatokkal, melyek a korábbi Tóth Erzsébet-versekben szinte elképzelhetetlenek voltak. Hangsúlyoznám, hogy: „szinte”. Mert e gyűjteményes kötet arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a valóságos részletek, a „valóságdarabok” mindig is ott voltak a versek kialakításának hátterében, csak éppen „elnyomva” a szép, artisztikus egész által: „a rocska-zörgésű este” (a korai Gyerek, mezítláb című versben) valóságminőségében tökéletesen rímel a jóval későbbi A macska című vers elképesztően pontos, humoros és mégis komoly záró sorára: „de mit gondolna ez a hátamnak támasztott lábbal alvó macska?”.

Ahogy lehámlik a versekről a patetikus, próféciás hangnem, rögtön láthatóvá válik Tóth Erzsébet egyik kiváló költői tulajdonsága: az, hogy képes önmagát is kívülről szemlélni (anélkül, hogy bármit is föladna korábbi emberi és költői elveiből). Tökéletes példa erre, hogy a korábban mindig nagybetűvel írt (ez most csak metafora!) haza és a hozzá tartozó konnotációk után megszületik a Szégyen nélkül és rongyaiban című hosszabb versnek ez a néhány sora: a holló kérdezi a beszélőtől: „»Mi lesz a szegény hazával?«”, s a kérdezett, a vers alanya ironikusan visszakérdez: „Miért pont tőlem? / Talán alkalmas alanynak látszom, / hogy már a hollók is zaklassanak.” A lisszaboni járat és különösen a Rossz környék nagyon sok ilyen apró, de tűpontos megfigyelést, képrögzítést tartalmaz, s ami korábban egy Tóth Erzsébet-vers esetében elképzelhetetlen volt, az olvasó (én) egyszerűen – ezt nem tudom irodalmibban kifejezni – elröhögi magát. Hozzáteszem, a humor, a groteszk fordulatok, a sokszor egyébként túl direkt (politikai) megfogalmazások általában nem öncélúak (az utóbbiakban néha zavaró a direkt állásfoglalás, de ezt is többre értékelem az elvont „dacoskodásnál”). Láthatóan, érzékelhetően a bő tízéves kihagyás után Tóth Erzsébet pályáján egy új korszak készülődött, s talán ma már az is kijelenthető, hogy: született. Anakronizmusoktól, poétikai-szemléleti megbicsaklásoktól ez sem mentes, de ezekkel együtt is izgalmasabb, mint a szép, de steril, szépségében is egyhangú korai költészete. Mindez egyvalamire irányítja rá a figyelmet: ez a költészet képes volt „erőt venni magán” és megújulni, változni, önmagához képest egy új versnyelv kidolgozásához erőt meríteni. Nem állítom, mert nem is lenne igaz, hogy Tóth Erzsébet költészete, versbeszéde és -nyelve radikálisan megváltozott; a kijelentések szintjén néha irritálóan direkt politizálásba „megy bele”, de ezzel együtt képes volt korábbi önmagához mérten valami mást is csinálni. A kötet címét adó vers szerintem csak részeiben jó; a cím azonban tökéletes, és tökéletesen fejezi ki azt a viszonyt, amely a szerzőt önmagához és szövegeihez fűzi. Talán érdemes megemlíteni, hogy ez a cím egy Martin Scorsese-film címe is, melynek főhősnője éli a borzalmas amerikai feleségek életét, és közben énekesi karrierről álmodik; természetesen az álmai nem válnak valóra, de valamiféleképpen a történet végére az élete nyugvópontra kerül; már nem lakik ott, ahol az álmait dédelgette (egyébként szörnyű körülmények között), de azért mégis önmagával azonos. Akár boldognak is nevezhetnénk. Tóth Erzsébet verse, amely a kötet címadója és a kötet utolsó, tehát záró szövege, nem lép közvetlen viszonyba a film nyelvével (egyébként soha nem lép szöveges viszonyba a megidézett szerzővel-művel), a kötetcímmé emelt filmcím azonban nagyon is beszédes: akik Alizt keresnék a hetvenes évekből, azok csalódni fognak – már nem ő az. Akik meg örülnek, hogy ha valami jobbá, de mondjuk inkább így: mássá válik, azok jóleső érzéssel állapíthatják meg, hogy Aliz szebb, okosabb, és tud a pajtásunk is lenni. (Bocsánat a privatizálásért: Erzsi mindig is tudott pajtás, haver lenni, egy borzalmas férfitársaságban is.) Az „amerikai versek” óta látható, hogy új nyelvvel kísérletezik, s nem fölöslegesen. 2009-ben nyilatkozta, hogy „Pár éve új formát találtam a verseimnek, illetve engem szólított meg egy hang, amit írnom kell, és a formát is megszabta nekem. Szeretek ennek a hangnak engedelmeskedni…” E mondatban minden benne van, amit csak Tóth Erzsébetről és költészetéről gondolhatunk: a „pár év” természetesen kis híján két évtized; az új hang mellett ugyanakkor mindvégig, a mai napig is jelen van a nemzeti-népi költészet némely nyelvi-gondolati kliséje, de a korábbi közösségi elköteleződés mellett hangsúlyosan jelent meg az „én” beszéde is; s persze ott van, s nyilván mindig is ott lesz, hogy a költő magasabb rendű formáknak, elveknek, mintegy természetfeletti erőknek engedelmeskedik. Szóval nem az, amit Zalán híres esszéje hirdet: az egyszerű, dolgozó ember, akit jó vagy rossz sorsa alkotásra ítélt. De e gyűjteményes kötet alapján azt gondolom, nem is ez a lényeges.

A lényeges, hogy egy megújulásra képes fontos költészet mutatja meg magát és az eltelt csaknem negyven évét. Az új versek e költészeti úton nem vágnak radikálisan új csapást, de azt jelzik, hogy szerzőjük jóval sokszínűbb, mint gondolnánk és várnánk korábbi művei alapján. Ezért mégiscsak nagyon fontos az Aliz már nem lakik itt fejezet az új versekkel: mert egy nyitott s talán, remélem, nyílt gondolkodást, szemléletet, versbeszédet eredményezhet egy amúgy is „az iskolában” nyitottabb költészeteszményben. A mai versbeszéd alapján nyilvánvalóan nincs a centrumban – de hát kinek baj ez?! Viszont csak a vak nem látja, hogy e „centrumból” mennyi mindent felvett e költészet. Csak ezzel a „felvevőképességgel”, megújhodási erővel tudom magyarázni, hogy számtalan pályatársával szemben jelentékeny költészetet tudott létrehozni, hogy tízéves kihagyás és egyebek ellenére is a kortárs költészet élvonalában van ma is. E könyv ezt a kettősséget is jelzi: együtt van benne régi és új, a szépség idealizálása és a mindennapi élet sok-sok apró eseménye. Jobb, ha a kritikus „nem mutat utat”, annyit mégis megjegyeznék: az az emberközelibb, néha vicces, néha tragikus megközelítése a „témáknak” bizonyosan sok jó verssel fogja megörvendeztetni a Tóth Erzsébet költészetét amúgy is kedvelő olvasókat. (Nap Kiadó, 2011)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben