×

Szigeti Lajos: Végtelen jel

Győri László

2011 // 07-08
Séta egy verseskönyv körül

Csalfa dolog a költészet, akit tegnap költőnek hittek, mára elenyészik. Elég csak egyetlen XIX. századi antológiát, elég csak a Nyugatot, elég egy hatvanas évekbeli Kortársat, Új Írást föllapozni, máris csalódni fogunk: a vers az egyik legmulandóbb emberi teremtés. Szinte érthetetlen, hogy a Rákóczi-korban miért volt muszáj annyi verset írni, és miért muszáj ma is. Olyan lélektani rejtély, amit aligha fogunk bármikor megfejteni. Mindent muszáj írni: történelemkönyvet, a világ újabb meg újabb értelmezését – mintha ezáltal előbbre menne a világ. A történelem folyamata nem fejlődés, a történelemnek nincs értelme, csak végbemegy, újabb meg újabb események követik egymást. A költészet sem fejlődik, annyi az egész, hogy változik a mondat (a szöveg), a techné; ami tegnap még egyedüli rím volt, egyedüli ritmus, mára idejét múlta. Berzsenyi több helyen panaszolja, hogy a magyar nyelv milyen szegény, nem tud rímeket ontani, be is bizonyította, rímes versei egy-két kivétellel halványak, veszendők, híján vannak a találékonyságnak; az új találékonyság Csokonaival, Vörösmartyval, de főleg Petőfivel, Arannyal, Tompával jelenik meg, akik egy új rímtechnikával álltak elő, az asszonánccal. Ebben a sorban Petőfi a legelképesztőbb, utána jó időnek kellett eltelnie, hogy a nyugatosok ismét egészen frisset nyújtsanak. Ami tegnap még rím volt, mára unalom, de az a tréfa, hogy a tegnapi rím is elmegy, attól függ, milyen az egész, a vers. Amikor Pilinszky azt írja: „Ezért tanultam járni! Ezekért / a kései, keserü léptekért” – hol a rím újdonsága? Milyen egyszerű hangösszekötés! Talán éppen emiatt nagyszerű. És ha nincs rím? Van, aki a nem rímes verset választja, miért kellene hűnek lenni évszázados hagyományhoz? A vers nem a rímen, a nem-rímen múlik, a képleten; egy újonnan föltalált képlet, mint a matematikai, az ad új fölfedezést. Megold valamit, ami addig ismeretlen volt. A költészet fejlődése, ha van, az, hogy új, addig idegen szögletét mutatja meg a világnak; a költészet értelme az, hogy megvilágítja az addig ismeretlent; ahogy új meg új dolgok történnek, értelmezi őket. Új szavakat, új fogalmakat használ új értelmezési mezőben.

Ha ebből a szempontból nézünk egy kiválasztott költőt, Szigeti Lajost, új verseskönyvét, a Végtelen jelet, az az első kérdés, hogy fejlődött-e, növekedett-e az előzőekhez képest. Mi lett a régi technéből? Az ég tükrében című 1992-es könyvében azt olvassuk: „Orgonálhat böjti szél, / szivárvány kondul fölénk.” Ez a két sor szándéka szerint egymásra rímelne, de hol van itt a rím? Arról nem beszélve, hogy a szivárvány aligha kondul. A Végtelen jelben, amely sétánk tulajdonképpeni tárgya, a következő négy sort olvashatjuk: „Szent dolgok híve, / a költő azért lázong – / lyukas szíve / forradalmi zászló.” Ez az ötvenhatra utaló négy sor sokat mond egy régebbi nemzedéknek, fölemeli a verset, az a generáció még tudja, mi volt az a lyukas lobogó, de a zászló aligha ríme a lázongnak. Arról nem beszélve, hogy romantikus esendőség szent dolgok hívének lenni. Sokszor hiányzik a műgond, noha egy-két verse bizonyítja, hogy ha odafigyel, milyen jó tud lenni. És ez a lényeg, mindenkiben a jót kell megtalálnunk. A Porlepte múlt című verse szomorú, elmúlt világot fest le, a régi falusi portát, amelyről nem akárki, Francis Jammes juthat eszünkbe. Hangsúlyos négy meg négyes ütemben van írva, akad benne rokkant rím is („száll macska-egér harc pora, / denevér számol sarkokat”), de szép az egész, van benne két gyönyörű sor: „félszemű kulcslyuk kandikál, / rést fűrészel a napsugár”, szemléletes, érzékletes, az egész miatt kár ez a sikerületlen, megoldatlan kettő. A Credóban ugyanez ismétlődik. A hamis szóra a relatív válaszol. Ha már azt a béklyót választjuk, hogy rímelünk, abban a béklyóban is kell lépkednünk. Pedig milyen szép régi, Babitsra emlékeztető s mégis más: „az égi abszolút, / a földi relatív”. Találékonyan új a folytatás, a vége is: „ég-föld páternoszter / térül-fordul velünk”, s közben kissé elhanyatlik. Nem tudjuk, hogy mi a rejtély, talán a kristályrendszer nem áll össze benne. Két asszociáció van benne egy helyett.

Fejlődött a techné? Mélyült a gondolatvilág? Komolyabb költő lett Szigeti Lajosból? Nem tudom megítélni, folyton megzavar a gondolat kivitele, az újabb meg újabb rímbeli gyarlóság: „gyújt egy kis világot, / köhécsel, harákol”; „gondolat- és kötőjel / csuklós mérővesszője”, az „úszóhólyag”-ra válaszoló „bója”; az újabb meg újabb találékonyság a rímben: „gyógyszer után kapkod, / nagyot hall, kész vakfolt”.

A költőt a forma teszi. A költőnek nem kell filozófusnak, teremtőnek lennie, az érzékeltetés a dolga, a verssé, a formává tevés, vagyis a nyelvivé alakítás kérdése az egész. A költőnek nem fejlődnie, művészivé kell válnia. Szigeti Lajos legjobb versei ebből a szempontból nézve meg vannak formálva, de leginkább részleteikben: „fekete lyuk – a mindenség szemétládája”; „Forrásponton háborgó teával / törékeny csészének udvarol a kanna”; „Ahol a patrióta ritka, / hangos a nacionalista”, s ez átvezet verseinek egy másik, nem túl gyakran előforduló hajlatába, a történelem, a társadalom egy-egy szegmensének a megítélésébe. Ami bárkinek szíve-joga, ez a kissámli demokratizmusa, hogy Utassy József 1969-es lillafüredi felszólalását idézzem: „Az lesz a demokrácia, ha az én anyám fölállhat a Március 15. téren, s egy kissámlira állva szidhatja a kormányt.” Így a legenda. Szigeti Lajos írhatja címül: „TriaNON”, de a címet versnek is kellene követnie, ami sajnos nem történik meg, az a nyolc sor túl kevés ahhoz, hogy előbbre jussunk vele, mint ahogy azzal sem tudunk sokat kezdeni: „a művész: lélek orvosa”. Kevesebbel is be kellene érnünk, a költészet nem gyógyít, legföljebb diagnózist állít föl.

A Budavári séta Szigeti Lajos egyik legkomolyabb verse, hirdetményét azonban, hogy Veres Péter intelme nyomán „nemzetben gondolkodva, megmaradunk”, az egész könyv nem támasztja alá, inkább afféle etűd, társtalan kijelentés. A Feszültség remek. Tetszik a Vénség, a Séta a sírkertben érzékeny empátiája, a Központozás mint az emberi sors, az élet leleményes képe.

Elolvastam az eddigi köteteiről szóló kritikákat, recenziókat, ismertetőket, sőt ebben az internetes világban a honlapját is, a hozzá írt magánlevelek részleteit. Csupa dicsérő szó, alig egy-két intelem, egy-két rosszalló mondat. Egy törekvő, kozmoszra és mikrokozmoszra pillantó költő áll előttünk, aki ha nagyot mond, kevésbé győz meg arról, hogy nem enyészik el, de ha a kis dolgokba feledkezik bele, kedves, rokonszenves ember, igazi költő. Mintha ezen az úton kellene járnia. (Hungarovox Kiadó, 2010)

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben