Simon Márton: Dalok a magasföldszintről

L’Harmattan, 2010

„Én akkor, azután, kilépve valahonnan, sokat sétáltam.” Egy jellemző sor Simon Mártontól; ez azért is furcsa, mert első kötetes költőként igazán nincs még, mi jellemezze. A Dalok a magasföldszintről csak tavaly jelent meg, hosszas várakozás után – ám mégsem kezdet volt, hanem az út egy már megtett szakasza, ahonnan már vissza lehet (és vissza is kell) nézni. Simon pedig néz is, bár elég rezignáltan: versmonológjai összegzések az eddigről és a ködös továbbról, hajtóanyaga pedig a szomorúság, amiben nem szűkölködik. A gyermekkorban elvesztett anya, az elhagyott és elhagyó nők hiánya és általában az elhagyatottság érzése olyan vákuumot teremt, amit Simon Márton versek sorával próbál betölteni, a versek azonban csak még jobban életre hívják: azt, ami nincs. „Hogyan is volt, mi nem lehet” – a Cseh Tamás-sor tökéletesen illik erre a költészetre, nem véletlen, hogy a szerző maga is többször idéz Csehtől, néha pedig Kemény Istvántól, Petri Györgytől vagy épp pályatársától, Szolcsányi Ákostól.

Simon versei megkésett versek: lépcsőházi sorok, amik – mint filmtekercs az analóg gépben – az ideális pillanatban beégtek, elszakadtak: mit kellett volna, vagy mit kellene mondani, érezni, hogy jó legyen, hogy jó legyek: a kórházban, az utolsó találkozáskor, a fürdőkádban, amikor utoljára együtt. Mindazonáltal a szépítésnek nyomai sincsenek a szövegben. Az emlékezés kegyetlen gyászmunka, amihez alázat és humor társul: ahhoz, hogy elengedjek valakit, meg kell találjam magamat – ahhoz, hogy merjek gyenge lenni, erősnek kell lennem. A beszélő élesen látja és jeleníti meg magát a felidézett pillanatokban – hazugságait, blöffjeit, saját esendőségét is. „Én csak meztelen voltam, ő gyönyörű” – mesél elvesztett szerelméről (Tévedni legalább); ennél pontosabban a magányról sem lehetne. Sokáig sétál az én partjain, és amit ott lát, jobbára szívszorító. „Végül is én mindig egy nőről álmodom, ez / igaz, ahogy egy korombeli fiatalembernek kell. / De fiatalembernek csak a buszon szólítanak, / hogy álljak arrébb, a nő pedig halott és nehéz, / mint bárki, tíz éve nem vett egy könnyű levegőt. / Anyámnak szólítanak, ahogy soha míg éltél / ahogy engem fiatalembernek mások. / Nem szólhatok, hogy állj arrébb.” (Esti vázlat, reggel elolvasni) Egyszerű, cinikus párhuzam, de annál erősebb: Simon ebben fekete öves, ahogy az öngúnyban is – tudja, miből él. Előveszi a fájdalmat, mint bűvész a selyemkesztyűt, gyúrja, dörgöli, és hopp: kiugrik belőle egy vers. Tudatossága ugyanakkor korlát, megvéd az érzelmi túlzásoktól, és helyben, úton tartja a beszélőt.

Az ösvény nőtől nőig vezet, s ez két külön világ. A Dalok a magasföldszintről szinte minden verse az anyához vagy a szeretőhöz szól, kötődik. Előbbi hiányával súlyos, utóbbi jelenében megfoghatatlanul könnyű – támaszt egyik sem adhat: „mert zajló jégtáblákon, nőkön, rajtatok élek, és átugrani kéne, pedig lépni sem merek.” Az anyaversek azonban erősebbek és személyesebbek, józan bizonyosság van bennük, ha keserű is. A szívügyekben inkább a beszéd dominál – az érintés pótléka, ami összekötve választ el. „Azóta már tudom, hogy egyszerűen csak egyetlen szavam / sem értetted, és a legtöbbet el is felejtetted rögtön – így működsz”, állapítja meg egyik elbocsátó, szép üzenetében (több is van) a szerző. A férfi hosszan magyaráz a szívszútráról, művészettörténetről vagy az aktuális politikai helyzetről – a nő pedig hallgatja, miközben arra gondol: borostásan jobban nézett ki, vagy hogy már megint begyűrődött a gallérja. A szó valójában csak másod- vagy harmadlagos fontosságú, mert szeretet az, amikor az ige testté lesz: „Megölelem, aki benn a szobában” (Esti vázlat…)

Persze egy félbehagyott kapcsolat után is csak szavak maradnak. Vád, önvád és leltár a szívben maradt kacatokról, amiket kidobni kellene: egy ibolyaillatú szappan, egy délután, amikor a kínaiban ültünk, és ez a fehér foltos nadrág, amiről te, megint csak te. Simon viszont magára talál a rendszerezésben, még ha fájdalmas is: a kötet jó részét a lomtalanítás teszi ki, ami a gyász része. A közreadott, kidobott képekben ott a saját élet – és azt szintén el kell veszíteni, hogy új jöhessen. A köztes idő: pánik. „Van ilyen. Hogy rájössz, / hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz, / vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén (…) közhelyeken rágódva. / Olyan csöndben, mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket / polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes, / és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.”

A Dalok a magasföldszintről séta a köztes időkben. Rövidnek látszik, de megterhelő – a túlírt vagy gyengébb vers épp ezért nem zavaró benne, sőt, pihenőként hat az erőltetett menet után. Simon ilyenkor rántottát süt, gyakorlatként unalmas fehér kavicsot formál, cigarettát sodor, hogy ettől is múljon. Legyen más. És a fejben közben – kopp-kopp, mint tűsarok – visszhangoznak a lépcsőházi sorok.