×

Reményik Sándor és Ady Endre

Pomogáts Béla

2011 // 07-08
Ady Endre költészete és eszmevilága, egyénisége és szellemisége összefonódott az erdélyi magyar irodalommal: az ő példája és öröksége megkerülhetetlen nyomot hagyott a Trianon után magára és feladataira találó irodalmi kultúrában. Akkor is, ha (a konzervatív irodalom táborában) voltak olyanok, akik bizalmatlanul tekintettek erre az örökségre, Ady híveinek időnként ezért éles polémiákban kellett az örökséget megvédelmezniük. Az általa az irodalomban és a közéletben képviselt szellemiség, mondhatni, szüntelenül polarizálta a nézeteket, nemcsak Erdélyben, Magyarországon is. Voltak meggyőződéses hívei, mint Hatvany Lajos, Révész Béla és Ignotus, a Nyugat főszerkesztője, akik mindig elkötelezetten védelmezték; voltak megértő barátai, mint Babits, akik, ha kellett, melléálltak, időnként viszont ellenvéleményüknek is hangot adtak; voltak méltányosságra törekvő kritikusai, mint Horváth János, akik elismeréssel, ám némi távolságtartással beszéltek költészetének újszerűségéről; és természetesen voltak ádáz ellenségei, mint Rákosi Jenő és Szász Károly, akik mindvégig engesztelhetetlen haraggal utasították el mindazt, amit a költő létrehozott. Ady kétségtelenül megosztotta a magyar irodalmi közéletet, örökségének megítélése is időről időre változott, korábbi híveiből, mint Kosztolányiból, idővel bírálói lettek, korábbi ellenfeleiből pedig méltányosságra törekvő értelmezői. Ez utóbbiak közé tartozott Reményik Sándor is.

Kezdetben bizalmatlanul tekintett Adyra, személyére és munkásságára – éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy kedvezőtlen véleménye megváltozzék. A két költő világa és világképe igen nagy mértékben eltért egymástól, Ady radikális, mi több, forradalmi megoldásokat szorgalmazó stratégiája nemcsak idegen, hanem ellenszenves is volt Reményik Sándor számára. Forradalom című, 1917 márciusában keltezett, az oroszországi események híreire reagáló versében a következők olvashatók: „Csak forrj, csak rengj, bús márciusi föld, / Akit zsarnoknak vélsz, csak fojtsad, öld, / Csak rázd, embersors, bús bilincseid, / Hogy van megváltás, üdv, csak hidd, csak hidd! / Hogy láncot törve kovácsolsz új láncot. / Ne tudd, és legyen hős az akarásod, / Lesz minden újra egyforma kiholt, / De Te ne tudd, hogy mindhiába volt.” A fiatal Reményik ebben az időben (a háború utolsó éveiben és a forradalmak idején) teljesen azonosult a „hivatalos” magyarországi nézetekkel, az „őszirózsás” forradalmat nemzeti szerencsétlenségnek tartotta, a Tanácsköztársaságot pedig szenvedélyesen elítélte. Sokatmondó az, hogy miként tekintett arra a Tisza Istvánra, akiről Adynak egyetlen jó szava sem volt, mi több, őt tette felelőssé az ország kudarcaiért. A kolozsvári költő ezzel szemben a magyar politikai élet leginkább nagyszabású és hiteles alakjának tartotta a miniszterelnököt. 1918 novemberében Magányos cipruság (Tisza István ravatalára) című versében őszinte fájdalommal ítélte el a gyilkos merényletet, és siratta el annak áldozatát: „Egy szörnyű korszak minden bűneit / Hordta fennkölt fejed, / Szeretted édes magyar véreid, / S tested megtöretett, / Új tagja martirok nagy seregének, / Néróknál haj! hóhérabbak a népek!” A geszti sírbolt című versében pedig a halott Tisza alakját és örökségét emelte fel a forradalmi mámorba feledkező ország fölé: „Az ország zúghat, akármit dobol, / A szívek mélyén mégis ő honol, / Pihen pajzsán, mint vas-ravatalon, / Szelíd halott – és mégis hatalom.”

Tisza István egyénisége és politikája mindig szenvedélyeket keltett a közvéleményben (és az irodalomban), a vesztett háború végén tapasztalt bűnbakkeresést igen gyorsan az államférfi kultusza váltotta fel. Nemcsak Magyarországon, ahol igen sokan Tiszában látták azt a vezetőt, aki hatékonyan fel tudott volna lépni a kommunista hatalomátvétellel és az ország feldarabolásával szemben, Erdélyben is – ilyen módon lett a miniszterelnök Reményik Sándor Végvári-verseinek talán legtöbbször megszólított történelmi hőse. Tisza és Ady alakja, erkölcsi öröksége és (mondjuk így) mitológiája természetesen nehezen fért össze egymással, a kétféle, eredetileg egymástól igen radikálisan eltérő tradíciónak a kiegyenlítődése éppen az erdélyi magyarság körében, talán mindenekelőtt Reményik Sándornál következett be. Természetesen nem egyszeriben és nem minden konfliktus nélkül, minthogy az erdélyi költőnek önmagával is meg kellett küzdenie avégett, hogy méltányosabb személyes véleményt alakítson ki Adyról. Ez a lelki átalakulás minden bizonnyal a befogadásnak azt a folyamatát követte, amelynek révén az erdélyi magyar közvélemény, legalábbis ennek a transzilvánizmus eszméjére hangolódott csoportjai elismerték Ady Endre költészetének jelentőségét, és a költőt befogadták szakrális arcképcsarnokukba (olyan múltbeli írók közé, mint Petőfi és Arany, és olyan kortársak közé, mint Babits és Szabó Dezső).

Tanulságos lehet felidézni, vajon kik voltak azok a költők, akiket Reményik Sándor pályája kezdetén nagyra becsült – ez a versek elé írott dedikációkból látható, különben egész pályáján élt ezzel a hagyományos (Ady Endre esetében is megszokott) eljárással. Nos, korai verseiben (a már említett Tisza István emlékét idéző dedikációk mellett) olyan költőtársakat szólított meg, mint a szibériai hadifogolytáborban meghalt Gyóni Géza, neki ajánlotta Zenith és nadir című versét, és az idős (különben Ady által is becsült) kolozsvári költő, Jékely Aladár, akinek A kagyló című versét ajánlotta. Az elsőben a hazáért hozott áldozat méltóságáról, egyszersmind saját költészetének tragikumáról beszélt: „A mélyből sírok, átkozódom én, / A mélyből zeng dalom. / Te lelkesítetted a magyarságot, / Én siratom.” A második versben úgyszintén a maga „ars poeticájáról”, egyszersmind költői magányosságáról tett melankolikus vallomást: „Nekem nem hazám e kietlen part, / De aki titkon a füléhez tart, / Magányban, éjben, emberektől távol: / Annak mesélek egy más, szebb világról.” Mindkét költői megnyilatkozás defenzív jellegű volt, és távol esett attól a biztos költői öntudattól, amit Ady költészete (és általában a modern líra) képviselt. Ennek ellenére Ady Endre kezdetben radikálisan elutasított poétikája mind erősebb hatást tett a kolozsvári költő gondolkodására.

Reményik Sándor két versben és több kritikai jegyzetben, emlékezésben fejtette ki véleményét Ady Endre közéleti szerepvállalásáról és költészetéről, ezek jól mutatják azt az utat, amit az elutasítástól az elfogadásig, sőt a költői örökség védelmezéséig megtett. A közel egymáshoz (1919 februárjában és 1920. június 6-án) született versek bizonyos ambivalenciát jeleznek a nagy költőtárs megítélése körül. A tegnap hegedőse című költemény, amely címében és soraiban egyaránt felidézi Ady Endre Új vizeken járok című versét, valójában polémia az általa idegenül szemlélt költővel. Midőn önmagát mint a „Tegnap hősét” szembeállítja Adyval, a „Holnap hősével”, egyféle értékválasztást fejez ki, és ennek során a múlt értékei mellett nyilatkozik, azaz határozottan a konzervatív eszmékre adja szavazatát, szemben ellenfele modernizmusával. Ady verse a következőkben jelölte meg azt a szellemiséget, amit a megújulás követel:

Ne félj hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre,
Röpülj hajóm,
Ne félj hajóm. Rajtad a Holnap hőse.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson Szentlélek, vagy a korcsma gőze:
Röpülj hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.

Reményik Sándor költeménye ezt a forradalmi jövőképre orientált hitvallást utasította el, midőn (a világháború tapasztalatai nyomán) inkább a múlt mellett tett hitet:

Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse!
Zúgták utána… és mi lett a vég?
A Holnap útja temetőbe torkollt…
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A Tegnapot siratom, áldom én,
Az ódon tetőt, melyre láng csapott,
S amely most üszkösen mered felém.

Most félárbocon csüng a lobogó.
Úgy szállj, hajóm, rajtad a Tegnap hőse,
Hadd legyek én a szürkék hegedőse.

Az Ady képviselte forradalmi magatartás ellen kezdeményezett polémia Reményik Sándor kezdeti idegenkedésének dokumentuma volt, ez szinte egy időben az imént idézett verssel a megértés szándékával egészült ki. A Köt a rög című – „a megbékélt Ady Endrének” ajánlott – költemény szinte baráti jobbot nyújtott az eltávozottnak, és a két költői világkép és magatartás (az Adyé és az övé) kiegyenlítődéséről beszélt:

Aki tépegeti
Mint egy nyűgöt, átkot,
Szívében hordozza
Az a magyarságot,
Igaz magyarságot.

Akinek magyarul
Muzsikál a vére,
E bús szerelemtől
Nincsen menekvése,
Sehol menekvése.

Majd ha a sírodon
Friss tavaszi hajtás
Nő – Te is belátod.
Így van ez jól, pajtás,
Így van ez jól, pajtás.

Azokban a kritikai írásokban, amelyekben Reményik Sándor Ady személyiségével és műveivel számot vetett, hasonló ambivalenciát érzékelünk: az idegenség és a megérteni vágyás, az elutasítás és a közeledési szándék dinamikája érvényesült. A kolozsvári költő neveltetése, életformája, irodalmi műveltsége következtében időnként erős ellenérzéssel olvasta és kommentálta pályatársa műveit, máskor viszont nem tudta visszautasítani az őt megérintő szellemi hatást. Igen tanulságosan jelenik meg ez a kettősség abban a bírálatban, amely A halottak élén című, 1918-ban közreadott verseskönyvet fogadta.1 A kritika első mondatai még a bíráló egyértelmű ellenszenvéről, ugyanakkor bizonyos mértékű elismeréséről tanúskodnak: „E sorok írója mindmáig nem tudott megbarátkozni Ady Endre költészetével. Megbékült néha – de meg nem barátkozott vele. Nagyon jól tudja, hogy kevesedmagával maradt a »meg nem értők« táborában, s hogy ár ellen úszni hálátlan dolog. Előtte mégis úgy hullámzik Ady költészetének tengere, mint egy nagy, vad, idegen víz, amelynek harsogásából ritkán tudja csak kihallani azt az egyetemes, örök szimfóniát, amely minden nagy költészetnek közös lényege. Ha a művészi érték két, egymást kiegészítő oldala egyfelől az erős, különös egyéniség, másfelől ennek az egyéniségnek a belekapcsolódása, beleilleszkedése bizonyos egyetemes érvényű keretekbe, tartalmi és formai igazságokba, akkor Ady költészete az egyik oldalon óriási pluszt, a másik oldalon rendkívüli mínuszt jelent. Alig van költő, aki rendkívülibb és szertelenebb lelkialkatú nála, és aki amellett annyira elhanyagolna minden tradicionális kapcsolatot, aki annyira csak önmagát élné, s oly kevéssé volna érzékeny a szépség általános feltételeivel szemben.”

A kolozsvári kritikus valójában ama hagyományos esztétikának az irodalomértelmezése nyomán utasítja el Ady Endre költészetét, amely a maga tizenkilencedik századi hagyományai nyomán nem tudott mit kezdeni azzal az egyéniségkultusszal, amit a huszadik század irodalma (nálunk a Nyugat körül gyülekező irodalom) képviselt. A Nyugat első nemzedékének költészete az alkotó személyiség következetes érvényesítésének követelményét hirdette, sodró erejű művészi forradalmat kezdeményezett, amely felszabadította ezt a személyiséget a „nép-nemzeti” epigonizmus meghaladott esztétikai normái alól, és megnyitotta az utat a modern magyar líra nagy egyéniségei: Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Füst Milán előtt. Reményik Sándort, aki kolozsvári magányában viszonylag szűkebb szemhatáron tudott csak áttekinteni, az egyéniség költői érvényesítésének ez a késztetése nemigen érintette meg, az ő lírája mindenképpen egy korábbi korszak poétikai eszményeinek vonzásában alakult ki, azokhoz az eszményekhez igazodott, amelyeket Arany János, majd „modernebb” változatban Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő költészete képviselt.

Következésképp, amikor az Ady Endre költészetében kibontakozó új szemlélettel, magatartással és poétikával találkozott, egy teljességgel idegen költői világban érezte magát. Ady és Reményik esetében két, egymástól eltérő irodalomfelfogás került szembe egymással: az Ady esetében, de másoknál is megtalálható egyéniségkultusz, amely a Nyugat körül gyülekező új magyar líra szinte általános meghatározója volt, és a korábbi korszakok gondolkodása, amely elutasította a költői szubjektum korlátlan érvényesítését. „Ha az egyéniség – érvelt a továbbiakban Reményik Sándor – túlcsap a szépség gyémántkorlátján, ha letöri az örök sorompókat, ha nem tud harmonikusan elhelyezkedni természetes keretei közt, akkor nem is válhatik teljes értékűvé, befoglalttá, befejezetté, hanem marad töredék, legjobb esetben egy roppant rapszódia, a szó ősi jelentésében. Ady költészetében eleitől fogva megbillent az egyensúly egyéniségének szilaj szertelensége és harmonikus elhelyezkedő-képessége közt, a »nóvum« közt, amit hozott, s a széphatás egyéb tényezői közt, melyekkel nem törődött. E megbillent egyensúlyhelyzet bélyegét hordja magán mindmáig egész költészete.”

Ady költészete a maga újszerűségével: az új költői nyelv kezdeményezésével megosztotta a befogadó közösséget, az olvasók egy kisebb, de mindenképpen műveltebb, a szokatlan költői nyelvezet iránt fogékonyabb része nem csupán elfogadta az újításokat, hanem őszintén lelkesedett értük, az olvasók nagyobb része viszont idegennek és érthetetlennek tartotta (a társadalom legnagyobb része pedig költeményeket egyáltalán nem olvasott). Reményik Sándor is a szokatlan költői nyelvezetet utasította el, ezt ő a „művészi gőg” következményének tekintette, miként kifejtette: „Ady a művészi gőg pszichológiai prototípusa. Ilyen lelkialkat mellett természetesek sokat hánytorgatott fogyatkozásai: homályosság és kuszáltság érzéseinek fölszínre vetődésében, mesterkéltség benyomását keltő bizarrságai a kifejezésmódban, önmagának válogatatlan, nyers föltárása, rapszodikus alkotásmódja, mely ugrásokkal, átmenetek nélkül próbál áthidalni áthidalhatatlan mélységeket, ad absurdum vitt tömörsége, mely néha egy új szóösszetétellel egész bonyolódott gondolat- és érzéskomplexumokat szeretne vakítóan megvilágítani, de voltaképpen mély s reménytelen sötétben hagyja őket. Mindezek a tulajdonságok csak kifolyása valami vad, szertelen, lázadó nemtörődömségnek.

Azt azonban, hogy Ady költészetének eredetisége és kifejezőereje őt is megérintette, végül is elismerte, méghozzá mindenekelőtt azokban a versekben, amelyek a költő nemzeti elkötelezettségét és a világháborús magyar tragédia megszólaltatásának készségét mutatták. Ezek a tulajdonképpen eszmei és morális minőségek ugyanis Reményik Sándor számára is az értékrend felső régiójában kaptak helyet. Így azután a bírálat második felében meglehetősen magasan helyezte el Ady költészetét, és arról beszélt, hogy a korábbi, általa bírált tulajdonságok mellett „ragyognak úgyszólván teljes fényökben Ady kétségbevonhatatlan nagy értékei, melyek egyéniségének duzzadó, pozitív tulajdonságai: ereje, különössége, magyarsága. Nem tagadhatjuk, hogy a nagy háború lelkébe gyakran tud úgy belehelyezkedni, ahogyan költőnek emberi lélekkel kell és magyar lélekkel lehet. Az általános reménytelenségben különösen érzi és mesterien festi a magyar reménytelenséget. A mi harcunkat, amely igazán senkiért-semmiért, soha magunkért, mindig másért folyik ezer éve, hiába. Az ősi kuruc lelket, amely hol vadul lázad, hol keserűen rezignál.”

A továbbiakban azokat a verseket idézte fel, amelyek véleménye szerint eleget tesznek az előbbiekben megfogalmazott követelményeknek, ilyeneknek találta a Két kuruc beszélget, A halottak élén és a Láttam rejtett törvényed című verseket, ezeket citálta is. (Természetesen idézhetett volna továbbiakat is, például a Nótázó vén bakák, a Véresre zúzott homlokkal, az Intés az őrzőkhöz, a Levél a végekről című verseket vagy éppen az Ember az embertelenségben címűt, amely éppen Erdély háborús megpróbáltatásai nyomán kapta tragikus színezetét, igaz, ennek a költeménynek a szimbolizmuson túlmutató expresszionista kifejezésmódja végképp idegen lehetett tőle.) Az idézett kritika végül az elfogulatlan bírálat igényét szólaltatja meg, meggyőződése szerint ennek egyaránt rá kell mutatnia az értékekre és a stílusbeli tévedésekre. „Ady Endre értékeit – mondja – nem úgy becsülhetjük mi meg igazán, még akkor sem, ha rajongó hívei vagyunk, hogy előre kijelentjük: magasztalni jöttem őt, nem bírálni, »saru-oldó alázattal és pálmahintő lelkesedéssel«. Aki önérzetes íróember ilyet ki tud szalasztani a száján, az önmaga fölött tört pálcát, és kompromittálja azt, akit az egekbe emelt. Ady költészetét mi magyarok, barát és ellenfél, közelálló és idegen, csak úgy becsülhetjük meg igazán, ha elfogulatlanul, teátrális póz és asszonyos ellágyulás nélkül nyúlunk hozzá, s azután szólunk felőle, ki-ki a maga hite szerint, keményen, határozottan és meg nem alkuvón.” Úgy tetszik, az imént ismertetett írás hitelesen tájékoztatja az olvasót Reményik Sándor költészetértelmezéséről és különösen a modernséggel kapcsolatos nézeteiről: ezt a modernséget, azaz Ady költészetének újszerű látás- és kifejezésmódját nem tudta elfogadni, a költői zsenialitás és a nemzeti elkötelezettség nyilvánvaló jelei előtt azonban fejet hajtott.

Mindenesetre meg lehet állapítani, hogy Ady költészetének egyértelmű elutasítása sokat változott az idők során, és a harmincas években Reményik Sándor már a megértés szándékával és készségével közeledett hozzá. Különösen két megnyilatkozása mutatja ezt, az első határozottan Ady jelentősége mellett érvelő megnyilatkozása abban a vitában, amely Makkai Sándor 1927-ben közreadott Magyar fa sorsa (A vádlott Ady költészete) című munkája nyomán alakult ki. Makkai Sándor, az erdélyi református egyház püspöke ebben a művében (nem egy kritikusának értetlenségétől kísérve) a költő munkásságának kedvező megítélését kívánta szolgálni, mindenekelőtt a fiatal nemzedékek körében. Nekik szánta munkáját, midőn az oly szükségesnek mutatkozó „kritikai hazaszeretet” képviselőjeként állította eléjük Adyt és költészetét. Könyvének záró fejezetében a következők olvashatók: „Igaz, és nem is titkoltam el, sőt mindenütt kimutattam, hogy Ady a magyar költő és a magyar faj sorsának felpanaszolásában sokszor és sokban vad, túlzott, keserű és igaztalan volt, hogy szociális felfogásában tévedett, de viszont kétségtelen, hogy Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet, mely a nemzet sorsának és bajainak belső okait látja, fájlalja, mely a régi bűnök ellen öntudatos harcra késztet, és önámítás nélkül, világosan hirdeti, hogy a nemzetnek, ha élni akar, a maga életét kell élnie, hogy egyetemes értékű emberi életet kell a maga módján termelnie, s hogy saját vezetését csak saját legértékesebb szellemű és jellemű fiaira lehet bíznia. És én rendületlenül meg vagyok győződve a felől, hogy erre a kritikai szeretetre nemzete iránt soha nagyobb szüksége nem volt a magyarságnak, mint ma, és jaj neki, ha frázisokért és görögtűzért feláldozza ezt a megmentő és megtartó szeretetet. Én volnék a legboldogabb, ha a magyar ifjúság Ady tragikus látását »az eltévedt lovasról« megcáfolná, és bebizonyítaná, hogy a magyarságnak megvan az elvitathatatlan, mert pótolhatatlan polgárjoga Európa művelt népei között és az emberiség nagy közösségében. De ehhez az első lépés éppen az Ady által hirdetett tragikum ismerete, öntudatos feldolgozása lelkekben és az így megedzett életakarat diadalravivése.”2

Makkai Sándor könyvét igen széles körű eszmecsere követte, és főként a magyarországi konzervatív szellemi élet képviselői nem minden indulatosság nélkül utasították el a püspök érveit. Az Erdélyi Helikon és a Nyugat körül gyülekező írók, ha nem értettek is egyet minden megállapításával, siettek támogatni azt a szándékát, hogy hidat építsen Ady költészete és a kor vallásos szellemben nevelt ifjúsága között.3 A püspök által a konzervatív oldalon képviselt revíziónak voltak értetlen ellenfelei is, így mindenekelőtt a legifjabb Szász Károly, a nagyenyedi kollégium neves tanárának unokája, az ugyancsak neves erdélyi költő, műfordító és egyházi író fia, 1910-től országgyűlési képviselő, 1917–1918-ban a képviselőház elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, aki A magyar dráma története című 1939-ben közreadott munkájával később mint irodalomtörténész is nevet szerzett. „Magyar fa sorsa” – Makkai püspök Ady-könyvének bírálata című, 1927-ben megjelent (eredetileg a Budapesti Hírlapban olvasható) terjedelmes vitairatában éles támadást intézett Ady munkásságának megértő és elfogadó értelmezése ellen, ez a támadó hangvételű írás újabb irodalmi vitát váltott ki, ebben ismét számos erdélyi és magyarországi író és tudós vett részt, a többi között Benedek Elek, Kuncz Aladár, Szekfű Gyula, Zolnai Béla, Franyó Zoltán és mások.4

Reményik Sándor a könyv körül kibontakozó eszmecserében két alkalommal is kifejtette véleményét, és mindkét alkalommal az „erdélyi gondolat” távlatában helyezte el mind Ady költészetét, mind a kialakult vitát. A „Magyar fa sorsa” és az erdélyi gondolat című írásában határozottan védelmébe vette a püspököt és művét, méghozzá a „transzilván közvélemény” nevében, a következőket jelentve ki: „Nem tagadom egy percig sem, hogy Makkai Sándorhoz a személyes barátság évtizedekre visszanyúló kötelékei fűznek, de hozzá fűznek a világfelfogás, életnézet szálai s az erdélyi végzet vaskapcsai is. Együtt álltunk régi világunk romjain, együtt az erdélyi új irodalom bölcsőjénél, együtt láttuk nőni ezt a hóban nyíló csudálatos karácsonyi rózsafát, együtt öntözgettük a tövét, együtt biztattuk kétségbeesetten otthon maradásra az indulókat, s együtt láttuk meg, hogy az erdélyi magyarságnak, mindenkitől függetlenül, magának kell kezébe vennie a maga végzetesen magányos sorsát. Makkai Sándor azóta csak nőtt – nem csak külső tekintélyben. Tudományos, vallási, irodalmi, aktuális közéleti munkái folytonos bizonyságtételei voltak ennek a belső növekedésnek. Irodalmi és művészeti centrum lett az erdélyi kálvinista püspöki palota, ő maga pedig a mi irodalmi és szellemi vezérünk.”5

Makkai mellett védelmébe vette Ady Endre költészetét is, erről kialakított véleménye időközben, úgy tetszik, alaposan megváltozott, tulajdonképpen ugyanazzal a megértéssel közeledett hozzá, mint helikonista társai. Hozzájuk hasonlóan ő is amellett érvelt, hogy a történelmi kényszerűségek következtében megszületett erdélyi magyar irodalmat nem lehet Ady költészetének ismerete és elfogadása nélkül megérteni. „Ady Endre lelke – tett vallomást –, mint só a tengerben, benne van a mai erdélyi poézis levegőjében, nem csak abban, amit Szász Károly néha mint »adyzmust« szokott szemünkre vetni, hanem poétai formáink alapstruktúrájában s mondanivalóink alapszínében is. Erdély havasai sokféleképpen módosították s változtatták el Ady hangját. A népkisebbségi magyar sors sziklái más visszhanggal feleltek az ő kiáltó szavára, mint ahogy azt valaha is megálmodhatta volna. De a Hang mégis az övé, a huszadik századi magyar líra hangja. Erdély rajta is elvégezte kiválasztó, beolvasztó, ítélő és felmentő munkáját. Megértette őt maradék nélkül, de csak azt tartotta meg magának belőle, ami neki való.”

A korábbi szenvedélyeket felelevenítő vita újabb fordulóját Szász Károly második vitairata nyitotta meg, ebben, fenntartva korábbi érvelését, bírálóinak, közöttük Reményik Sándornak válaszolt.6 A kolozsvári költő ezt a vitairatot sem hagyta szó nélkül, minthogy meg volt győződve arról, hogy ezúttal nem pusztán Ady Endre költészetét, hanem magát az „erdélyi gondolatot” kell megvédelmeznie. Végszó az „erdélyi gondolat” vitájában című írásában7 ismét védelmébe vette Ady Endre költészetét, és ismét kifejtette, mit ért „erdélyi gondolaton”, a helikoni irodalomszemlélet ellentéteket kiegyenlítő, átfogó eszmeisége mellett tett hitet, arra hivatkozva, hogy Erdélyben lehetséges egyszerre megbecsülni azt az örökséget, amelyet Ady, és azt, amelyet Tisza István hagyományozott, jóllehet ők maguk ellenségként állottak egymással szemben. „Erdélyinek lenni – érvelt vitapartnerével szemben, aki a maga erdélyi származására hivatkozott – nem születést és származást, hanem eleven kapcsolatot, életközösséget jelent Erdély lelkével. […] az erdélyiség életforma, nem külsőség, amint a magyarság is életforma, magasabb szintézis, nem puszta fajiság Hegedűs Lóránt szép meghatározása szerint. Szász Károly nem bírja elfogadni azt, hogy egy poéta, jelen esetben én, versben magasztalhassa Tisza István politikai és államférfiúi, emberi és erkölcsi nagyságát, s azért mégis nagy költőnek tarthassa Ady Endrét, hogy szerethesse mindkettőt, bár ők gyűlölték egymást. Ez a »vagy-vagy« politika, ez a »vagy-vagy« gondolkozás, ez a céltalan harcra kényszerítés, a dolgoknak ez a kihegyezése és kiélezése: íme ez a tipikus példa arra, hogy mi a nem erdélyi, az erdélyi lélek területén kívül álló szellem.” Ez a megnyilatkozás minden bizonnyal a transzilvánizmus híveinek meggyőződését fejezte ki.

A második alkalom, amely lehetőséget adott az Ady Endre költészete mellett való kiállásra, az Erdélyi Helikon szerkesztőjének, Kovács Lászlónak a gondozásában és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában közreadott Erdélyi csillagok című tanulmánygyűjtemény számára írott Ady című, személyes hangokat megpendítő esszé volt. Ez a gyűjtemény, amely Arcok Erdély szellemi múltjából alcímmel került az olvasó elé, az erdélyi magyar hagyományokat kívánta megvilágítani, mindenekelőtt annak érdekében, hogy az erdélyi magyar olvasóközönség birtokába vehesse a maga értékes kulturális örökségét, ezzel is megerősítve közösségi öntudatát. A szerkesztői szándékot hangsúlyozta a kétkötetes kiadvány első kötetének bevezetésében az összeállító Kovács László is. „Ma – fejtette ki – egyén és nemzet egyaránt a múltjára kíváncsi. Mindenki származást kutat. Mi is ezt tesszük, amikor értük megyünk a múltba. Ezek a megidézett szellemek a mi őseink. Származási okmányainkat ők hozzák életük és műveik lapjaiban. Ha valaki őseinkre kíváncsi, vagy jogunkat firtatja e földön, őket nézze meg. Vagy, ha éppen nemeslevelünkre kíváncsi, és rangunkat vizsgálja, igazán nem tehetünk mást, mint felmutatni rájuk. Van-e ezen kívül más igazi rang és nemesség?!”8

A kétkötetes kiadvány erdélyi és magyarországi tudósok, illetve írók esszéit közölte, első kötetében a többi között Bisztray Gyula Apáczai Csere Jánosról, Vita Zsigmond Bethlen Miklósról, Szemlér Ferenc Jósika Miklósról, Ortutay Gyula Kriza Jánosról, Tavaszy Sándor Orbán Balázsról, második kötetében Kós Károly Kolozsvári Mártonról és Györgyről (a két neves szobrászművészről), Balázs Ferenc Dávid Ferencről, Reischel Arthur Pázmány Péterről, Ligeti Ernő Misztótfalusi Kis Miklósról, Tamási Áron Mikes Kelemenről, Maksay Albert Kőrösi Csoma Sándorról, Szemlér Ferenc Kemény Zsigmondról és Kovács László Gyulai Pálról adott portrévázlatot. Ez utóbbi kötetben kapott helyet Reményik Sándor Ady című, 1935-ös dátummal ellátott írása is.9 Ebben beszámolt arról, hogy elsőéves joghallgatóként miként találkozott Ady verseivel a nagyváradi Holnap című antológiában; idegenkedett ettől a költészettől, ugyanakkor nem tudott azonosulni azzal a kíméletlenséggel sem, amellyel Rákosi Jenő és társai támadtak rá Adyra: „Mit jelentett nekem akkor és azután sokáig még Ady? Talán legtalálóbban úgy határozhatnám meg, hogy a tartalom és forma egyidejűleg taszító és vonzó erejét. Pontosabban: verseinek érzéstartalma többnyire taszított, formáinak lenyűgöző újszerűsége többnyire vonzott. Képei, színei, szimbólumai megrázóan beszéltek hozzám még akkor is, mikor mondanivalója riasztott vagy undorított. Szerelme, sajátos magyarsága, nyugatimádata, szociális hangja, forradalmi merészsége csupa idegen vonás volt számomra, egyéniségem számára is – hiszen egészen kibékülni Vele máig sem bírtam –, de főképp megdöbbentően idegen volt ez fiatalságom, tapasztalatlanságom, naiv idealizmusom számára.”

Ugyanakkor sejtette, hogy a költővel „a magyar irodalom talán legnagyobb formai, nyelvi, kifejezésbeli forradalma érkezett meg, egy óriási lírai megújulás, olyan felszabadulás, amilyenről a századvég halvány és vértelen költészete álmodni sem mert”. Mint láttuk, írt két verset és egy könyvismertetést, amelyekben Adyval foglalkozott, de ezután hosszú évekig alig érdeklődött iránta, és csak később vette elő ismét verseit. „Lassan eszméltem rá arra – számolt be a költőről alkotott véleményének átalakulásáról –, hogy Ady tulajdonképpen mindent kimondott előttem, amit költőnek kimondani érdemes. A humánumnak olyan hihetetlen széles skáláját futotta végig költészete, hogy minden motívumot legalábbis megérintett, amit én megérinthetek. Mélységtől magasságig, szennytől tisztaságig, istentagadástól istenimádásig, pokoltól mennyig mindent. Én csak szűkebb lehetek nála, tágabb nem.” Végül, ahogy beszámolt erről, a költő valódi jelentőségét Makkai Sándor Ady-könyve nyomán értette meg, ahogy írta: „Ekkor, az ő intuitív megvilágítása mellett láttam meg először a teljes Ady-arcot. Ez a könyv hozta világra, tudatosította bennem mindazt, amit valaha Adyval kapcsolatban éreztem. Ez a könyv jelölte ki számomra azt a határt, ameddig én Ady iránti rokonszenvemben eljuthattam. Pedig a könyv maga, úgy érzem, túlment az én határaimon.”

Ennek a költői vallomásnak a hitelességét éppen az igazolja, hogy Reményik Sándor nem egy „megtérés”, inkább egy „elfogadás” lelki történetét és indítékait világítja meg. Az Ady Endre költészetének megítélésében beállott fordulatot nyilvánvalóan az Erdély sorsában bekövetkezett történelmi fordulat és mellette a helikoni irodalom közös orientációja idézte elő: a kolozsvári költő személyes tragédiaként élte át ezt a fordulatot, és őszinte azonosulással fogadta el a Helikon eszményeit. Ezeknek az eszményeknek a megalapozója és identitásképző eleme volt az az Ady-kultusz, amely a két világháború közötti évtizedekben az erdélyi magyarság körében kialakult, és igen nagy morális, lelki szolgálatot vállalt a nemzeti identitás megőrzésében, védelmében.

Jegyzetek

1 Erdélyi Szemle, 1919, 26. sz. 105–108. Kötetben: Reményik Sándor: Kézszorítás – Írók, művek, viták. Sajtó alá rendezte Dávid Gyula. Kolozsvár–Budapest, 2007, Polis Könyvkiadó – Luther Kiadó, 39–43.

2 Magyar fa sorsa. In Az élet kérdezett. Tanulmányok. Budapest, 1935. Révai kiadás, I. kötet, 204.

3 Vö. Áprily Lajos – Pásztortűz, 1927, 11. sz. 248–249., Benedek Marcell – Századunk 1927, 232–234., Fenyő Miksa – Nyugat, 1927, II. köt. 83–87., Gaál Gábor – Korunk, 1927, 6. sz. 428–433., Hartman János – Napkelet, 1927, II. köt. 645–649., Hegedüs Lóránt – Pesti Hírlap, 1927. ápr. 1. 10., Kárpáti Aurél – Pesti Napló, 1927. jan. 25., Kovács László – Ellenzék, 1927, Móricz Zsigmond – Nyugat, 1927, II. 77., Ravasz László – Magyar Szemle, 1927, I. köt. 221–223. Schöpflin Aladár – Nyugat, 1927, I. köt. 830–833.

4 Benedek Elek – Ellenzék, 1927. szept. 26., okt. 3., Kuncz Aladár – Nyugat, 1927, II. 78–82., Szekfü Gyula – Magyar Szemle, 1927, I. köt. 99–101., Zolnai Béla – Széphalom, 1927, 448., Franyó Zoltán: Tíz Perc, 1928. júl. 22. és A pokol tornácán. Bukarest, 1969, 201–202.

5 Pesti Napló, 1927. júl. 2., ua. Ellenzék, 1927. júl. 20.

6 Az „erdélyi gondolat” – Válasz Reményik Sándornak. Budapesti Hírlap, 1927. júl. 23.

7 Pesti Napló, 1927. júl. 23. Hegedüs Lóránt szerepére érdemes felfigyelni, Hegedüs, aki igen befolyásos bankvezér, országgyűlési képviselő, 1920–1921-ben pénzügyminiszter, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társság tagja, a Pesti Hírlap főmunkatársa volt, azok közé a konzervatív politikusok közé tartozott, akik nagyra becsülték Ady Endrét, 1940-ben, méghozzá a Nyugat kiadásában megjelent Ady és Tisza című könyvében igyekezett egyeztetni a két történelmi személyiség öröksége között.

8 Erdélyi csillagok. Bevezetés. In Erdélyi csillagok. Kolozsvár, é. n., Erdélyi Szépmíves Céh, 6.

9 Uo. 219–235., ue.: Kézszorítás i. m. 43–48.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben