×

Radnóti Miklós és kortársai (szerk.: Varga Katalin)

Buda Attila

2011 // 07-08
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009

Radnóti Miklóst születése százéves évfordulóján két jelentős eseménnyel is ünnepelte a versértő és -kedvelő utókor. Ferencz Győzőnek az életútra és az életműre egyaránt tekintő, minden korábbi feldolgozásnál teljesebb monográfiája mellett a Petőfi Irodalmi Múzeum ugyancsak sikeres kiállítással emlékezett rá, amelynek még a fennállása alatt megjelent katalógusát Varga Katalin, a tárlat rendezője állította össze. Ezzel a kivételes hatás megsokszorozódott, a rövid ideig egymás mellé rendelt, az érdeklődők számára aktuálissá tett különféle múzeumi tárgyak – főként a sokszínű dokumentumok – megismerése, befogadása a jelen nem lévők, a következő generációk számára is elérhetővé vált. Ráadásul a körültekintő, precíz szerkesztés, valamint a tetszetős tipográfia következtében ez az albumok és szöveggyűjtemények tulajdonságait ötvöző könyv önmagában is jelentős segítséget nyújthat Radnóti életének és élete kereteinek megismeréséhez. De nem lehet vitás bizonyos összetartozás sem: a képek, a kéziratok, sajtótermékek és egyéb dokumentumok egyfelől mintegy kiegészítik a tudományos életrajzot, ugyanakkor a betű, az írott szöveg távolító hatását a költő és környezete változó lenyomatainak bemutatásával oldják is egyben.

A katalógus szerencsésen ötvözi a személyiség legfontosabb jegyeit bemutató, az egyéni sorsot megismertető képeskönyvek, valamint a kor- és pályatársi emlékezetgyűjtemények sajátosságait. Mint nyomdatermék kitágítja az illusztráció általában csak fényképként azonosított, emberi alakokat, természeti tájakat ábrázoló fogalmát, hiszen bőséggel tartalmaz nagyobb körben ismeretlen levéltári dokumentumokat is. Ez a válogatási és szerkesztési elv megfigyelhető volt már Varga Katalin korábbi, hasonló köteteiben is, amelyek Molnár Ferenc és József Attila alakját idézték meg. Látszik, hogy e kiadványok mögött egy gazdag gyűjteményű múzeum s egy tapasztalt levéltáros- és bibliográfusmúlt áll; főleg ez utóbbi adja meg a katalógus hitelességét. Mivel a változatos, jól komponált kép- és szövegpárhuzamok, illetve a velük egyenrangú nyomdai előállítás lehetővé teszi a kötet anyagának többféle olvasatát – csak a szövegeket, csak a dokumentumokat vagy ezek valamilyen sorrendjét –, végig fenntartja az olvasó érdeklődését.

A szerkesztés egyik látható elve, hogy az életút állomásait, ahol erre lehetőség nyílik, dokumentumok bemutatásával alakítsa teljessé: fotókkal, iratokkal, nyomtatásban megjelent művekkel, levél- és egyéb kéziratokkal. Már a kezdeti, családon belüli, bár az anyát nélkülöző egyéni sors is így jelenik meg: a vér szerinti szülők s a nevelőanya fényképeit versek, prózai jegyzetek (vallomások) teszik a későbbi érdeklődő számára egésszé. Az iskoláskort elérve Radnóti személyes világa kitárult, amit részben iskolai nyomtatványok oldalai mutatnak, részben serdülőkorának magányos vagy csoportos fényképei, amelyeken barátok, sportolók, szerelmek kísérik. Az egyetemi éveket az emlékezéseken kívül fényképek, okmányok, leckekönyvoldal érzékeltetik. A kötet összeállítója a válogatáson kívül szerzőként is jelen van: többek között összefoglalja a középiskolás éveket, és felsorolja érdekesebb tanárait, s más helyeken is mintegy narrátorként egybefűzi a látványt és a szöveget. Radnóti magára találásának éveit még főként levelek illusztrálják, de hamar megjelennek a kéziratok is, illetve azon könyvek és folyóiratok borítói, amelyek verseit elsőként közölték. Pályája elején óhajtott célként, hozzá hasonlóan, a vele egykorú fiatalok előtt a vágyva-kritizált Nyugatban való megjelenés lebegett, mégis, viszonya a lappal és szerkesztőjével, Babits Mihállyal nem harmonikusan kezdődött. Ezt éppen a Kortárs 1929. december 30-i számának első oldala mutatja, bár maga a közlemény belesimul az Osvát halála utáni hetek azon sajtótermékeibe, amelyek a Nyugatot részben Ignotus érdekeinek védelmében, részben a Móricz–Babits szerkesztőpáros megkérdőjelezése miatt támadták. Kiegyensúlyozta azonban negatív benyomásait zavartalan kapcsolata a Szegedi Fiatalokkal; Baróti Dezső, Tolnai Gábor, Ortutay Gyula és a többiek társasága s különösen Sík Sándor támogató figyelme változatlan maradt, és biztonságot nyújtott neki. Közülük a fővárosba költőzőkkel később is fenntartotta a baráti kapcsolatot, de nem kizárólagosan, s másik budapesti társaságát, amelyhez képzőművészek is tartoztak, szintén több fénykép örökítette meg az utókor számára. A szöveges múltidézések közül ki kell emelni Vas István többkötetes, a két világháború közötti éveket felelevenítő emlékezésfolyamát, amelyben Radnóti Miklós neve és alakja gyakran előbukkan. Az 1928-ban általa is szerkesztett Haladás két számával a beérkezés küszöbére talált, első kötetei (Pogány köszöntő, Újmódi pásztorok éneke, Lábadozó szél) s azok visszhangja, valamint a második gyűjteményt követő, a szemérem elleni vétséget kiváltó sajtóper azt mutatják, hogy olvasói a társadalom ellenkező felfogású rétegeiben is voltak, s versei hatottak rájuk. Az emlékezéseket kiegészítik a tárgyszerű összefoglalók, például a Mentor könyvesboltról, a szegedi egyetemi oktatásról, a tervezett és megírt doktori disszertációról, ezeket pedig teljessé teszik az illusztrációk. Talán a bírósági eljárással kapcsolatos hivatalos nyomtatványok válthatják ki itt a legnagyobb érdeklődést: a dosszié fedőlapja, a házkutatási jegyzőkönyv, mellettük az elkobzott versek gépiratai és egyéb dokumentumok. Nem is lehet különválasztani, hogy a különböző iratok képei vagy a kísérőszövegek vannak-e nagyobb hatással az olvasóra. Feltétlenül említést érdemel az az öninterjú, amely az Újhold című kötet reklámjaként született, ám a válogatás megjelenése késett, s ezért a Radnóti által megírt beszélgetés akkor sehol sem jelent meg. Ez a csak forma szerinti párbeszéd, amelynek kézirata teljes egészében olvasható a katalógusban, valójában vallomás, s betekintést enged Radnóti harmincas évek közepi világnézetébe, lelkiállapotába, megmutatja az önmagával szemben támasztott irodalmi elvárásokat, valamint az alkotás szabadságával és lehetőségével összefüggésben álló igényeit. A többoldalas, kutyanyelvekre írt kézirat az alkotótehetségével tisztában lévő, magabiztos, de nem elbizakodott költőt mutatja meg. A tervezett, majd megvalósult versgyűjtemény kiadástörténetének rövid, pontos összefoglalásával együtt ez a néhány oldal a dokumentumokat ismerő muzeológus és az értő irodalomtörténész találkozását tanúsítja.

Mintegy külön blokkot alkotnak, önálló olvasást is lehetővé téve, a párizsi utak. A francia főváros több évszázada a magyar értelmiség egyik kulturális központja, látogatási célja volt, sokak számára a francia szellem követésre sarkalló példát jelentett. Radnóti is három alkalommal utazott Franciaországba, mindháromszor Párizsban töltötte a leghosszabb időt, s minden alkalommal új benyomásokat, új ismereteket szerzett. Először 1931 nyarán látogatta meg a francia fővárost, ahol többek között a gyarmatügyi kiállítás gyakorolt rá későbbi verseiben, műfordításaiban is visszatérő hatást. A költői motívumkincs bővülését kiállítási efemeridák, levelek, emlékezések teszik teljesebbé. A második párizsi úthoz, amely 1937-ben vált lehetővé, szintén kapcsolódott egy nemzetközi találkozás, a Világkiállítás, valamint a nemzetközi PEN-konferencia is. A harmadikra, 1939-ben már baljós jövőt ígérő jelek mellett került sor…

Ismét más megközelítést kínálnak azok a különféle folyóiratok és irodalmi társaságok s a hozzájuk fűződő események, előadóestek, bemutatók, amelyekhez Radnótinak valamilyen köze volt. A gazdag intellektuális kapcsolatrendszerből csak néhány kiragadott név álljon itt: a Szép Szó, a Gondolat, az Argonauták, a Vajda János Társaság, a Franklin Kiadó és a Tükör, bemutatásukra fényképek, meghívók, levelek, lektori jelentések, kiadói prospektusok, előfizetői ívek szolgálnak. Lehet elgondolkozni a generációk, a szűkebb baráti közösségek és az antológiák összefüggésein, s nyomon követhető Radnóti mint Babits kezdeti kritikusa, majd a Nyugat szerzője, a lap szerkesztőjének későbbi elkötelezettje, halálának és hiányának elsiratója. Érdekessége miatt említést érdemel Babits egyik, eddig ismeretlen üzenőlapja betegsége idejéből, s egyszerűségük, elegáns kiállításuk kiemeli a Frankl-féle könyvkötéseket a kor nagy- és kézműipari munkái közül.

Külön kellene szólni Radnóti portréinak sorozatáról a doboló kisfiútól a razglednicákat tartalmazó utolsó verses füzet oldalaiig, amelyek a szellemi arckép utolsó jelei… Közöttük természetesen jelen van a magánélet két legjelentősebb eseménysora is, amelyek mintegy ellentétes pólust foglaltak el életében, a szélső jót és a szélső rosszat: a nagy szerelem, valamint a munkaszolgálatok. A személyes kapcsolatok befogadó ereje s a mindenkire kötelező emberi szolidaritást felmondó kirekesztés szegélyezték utolsó évtizedét. De a testet-lelket gyötrő, megalázó időszakokban ennek ellenére, amíg lehetett, folytatódott az élet, készültek a könyvek, meg-megfogalmazódtak a következő tervek. Főként ez a személyes végzet teszi fontossá Komlós Aladárnak 1942. május 17-én írt levelét arról, hogyan is vélekedik ő a zsidóságról, a kereszténységről, a magyarságról és a szellem hatalmáról – szövege, mivel már nyomtatásban olvasható, nem újdonság, de Radnóti kézírása, ez a tiszta, javításokat alig tartalmazó alkalmi írás világosan mutatja, hogy hosszan megérlelt, végleges szavakban letisztult, mozdíthatatlan véleménye volt, amit megörökített, amiről beszámolt.

A katalógust adattár zárja: családfa, Radnóti lakóhelyei – ahol lehetséges, a róluk fennmaradt emlékezésekkel s az életét kísérő legfontosabb személyek kislexikonával. A rövid, csak a legfontosabb adatokra kiterjedő, kizárólagosan a tájékozódást szolgáló életrajzok azonban egy ponton, az 1945 és 1956 utáni éveket magukban foglaló sorokban, jellemző aránytalanságot mutatnak. Az igen változatos életpályájú Horváth Bélánál vagy Sós Endrénél ugyanis – jogosan – fel van tüntetve, hogy egyikük az ötvenes években, a hatvanasok elején a nyugati magyar értelmiség körében, másikuk ennél is exponáltabb helyzetben és körben ügynöki tevékenységet folytatott. Ha viszont ez olvasható, akkor talán a hazai, az ideológiai és kulturális hierarchiában náluk sokkal jelentősebb szerepet betöltők – például Aczél György, Boldizsár Iván, Trencsényi-Waldapfel Imre – szócikkeinek vége is sikeredhetett volna pontosabbra. Nem azért, mintha közvetlen összefüggés lenne közöttük, hanem azért, mert mindannyian ugyanazt szolgálták. Ez a megjegyzés természetesen nem arra konkludál, hogy akkor Horváthnál és Sósnál sem kellett volna megjegyezni azt, amit, s természetesen figyelembe veszi az általános közfelfogást is, de a jelenség megemlítését mégsem szabad elmulasztani.

Szót kell ejteni végül a könyvtervezői munkáról is, amely szöveg és illusztráció gondos elhelyezésével, egymásra vonatkoztatásával, az oldalpárok harmóniájával támasztja alá a szerkesztői szándékot. Vissza-visszatérő, részben azonosan tördelt oldalak adják meg a katalógus tipográfiai ritmusát, s az illusztrációk általános barna alaptónusa jól érzékelteti a félmúltat, a dokumentumok keletkezésének idejét. Csak kiragadva lehet említeni például a szerkesztés és tervezés egyik telitalálatát a 104. és 105. oldalon, ahol az ott látható könyv borítóján ábrázolt, illetve a fényképen elkapott táncmozdulat erős hasonlatossága – ami egyébként önmagában természetesen a véletlen műve – adja a kettős oldal egybetartozását.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben