Labdába rúgni; Regényváz

Labdába rúgni

Magunk volnánk a gajdoló
sokaság képviselete? – Edzi ez, bántja-e
szívedet? –
Ismerjük a velünk tartó zendülőket.
S ahogy a nyájakban megbúvók
fecsegése átjár.
Hideg tér, gazdátlan sarok a mi szintünk.
Rázogattuk egymás kezét: kasztszellem
itt nem fog
minket megkülönböztetni.
S most a gyepen kötetlen állva; a helyszín,
nyírt fű nőstényillata. A háború
nem ígéri:
a lélek fogyva is emberörömmel
latol esélyt, hunyorog titkokon.
Lásd közönségünk: mint vízbéli halak,
tengeri nép:
pulzálva-hullámozva – és tátogó szájuk:
nyomorú jele elapadt mondatoknak,
amiket végleg elfeledtek kiordítani.
Isten előtt, Isten háta mögötti pályán valami
körülvett mégis!
Régi csatárok, akciók szelleme: védett,
védhetetlen kapuknál;
játékod néma visszhangjában is jó volt,
szellem, játékosnak lenni.

Regényváz

Mindnyájan velünk lesznek:
a lelkesek, a vélt táj – így hát szépen egy irányban:
próbálunk egy sorsot kikerülni;

a másik történet: elmart béke, robbantás után,
frontok füstös arcú rongyosairól – az egyhangú szócséplés,
hogy őrület
szövi be az agyat:
ez vagy a mártírbabér ugyan kit érdekel,

kedélynek, érésnek romlássá fordítása,
a tehetetlen halálvágy mélypontján rajzolt arc is hazudik –

a vacak, viseltes történetet megkerülve
javak után kutakodunk tehát –
egy bizonyos fénymennyiségért, ezer
kortalan lélegző rózsáért, lányokkal
tárgyalva
illatos kert partszegélyén,

hol (egyszer csak, látom) mint festék futnak szét a színek,
és szöknek a madarak –
ó, hát derűsebben szorítsa ökölbe markát
Istenem! – Az ítélet ideje ez?

S füstös arcú rongyosodók tűnnek fel újra?
Letapossák a gyepágyat,
s azt mondják: ők egy egész világ.