Kötések; Átkelés; Úton; Ráolvasás; Karácsony; Szabadnap
Iancu Laura
2011 // 07-08
Kötések
Figyelni kellett volna,
miként lopakodik a szív a szívhez;
hogyan alkotja meg az embert
az alkotó,
figyelni kellett volna,
hogyan lesz egyszer csoda,
méreg máskor
ugyanaz a szava.
Tudni kellene, milyen nap volt,
s ki állt őrt akkor a kapuba,
lámpájában tüzet ki csiholt.
Mi volt a kötőanyaga
ki másnak adta magát,
hogyan lehet, hogy
mégis egymaga.
Átkelés
Október van, ólmos eső esik,
nem számít, hány fok van,
fehér inget veszek.
Gyaloglok át a tömegsírokon,
míg hozzád érkezek.
Ne lennél otthon!
Ma sem tudok írni rólad,
ma is csak szeretlek.
Úton
Visz a vonat.
Szemben Kelet
és a Kárpátok.
A hold unott,
szakad a hó. Fázok.
Előbb a fenyvesek alá
futok, futok, futok,
aztán a temetőbe.
Hol van, ki itt lakott?
Ki csókkal várt,
két kardigánt hordott,
dereka fájt, s félholtan is
misére járt?
S ki ez a sok-sok idegen,
mi van a fehér asztalon?
Füsttel teli szemem.
Leállt a vonatom.
Ráolvasás
Sápadt, konok égbolt alatt,
értetlen mondatok miatt,
patkolt lovagok,
kidőlt feszületek,
acélszobrok,
aprószentek
között:
perctől percig,
faltól falig,
tegnaptól holnapig.
Karácsony
Ajkam sovány,
kirágta az ima,
feküdj mellém,
táguló éjszaka.
Ma még csak a szem,
a perlekedő tekintet.
Ma még tudom, hogy nem lehet.
Szabadnap
Csak egy napot hagyj meg nekem,
az utolsót,
és akkor: hagyj magamra.
Ne legyen gondod rám,
ne könyökölj ablakomra,
szabadnapos legyél,
pecázz, plázázz – ha
nem bírsz magaddal.
Ne gondolj rám.
Öntudatlan élni, akár a csalán.
Arcomnak háttal állni,
előreszaladni, aztán vissza,
sokáig.
Halottak napján lerészegedni,
hogyan másként,
hogyan ne fájni?
És átbotorkálni keresztek,
kurjantó varjak között.
Előtte még
kútra megyek,
kimosni a szép szavakat.
– Micsoda szenny rakódott rájuk azóta,
hogy véred ontottad. –
Lám,
itt vagy.
Elég csak feléd gondolni.
Ki-ke-rül-he-tet-le-nül itt vagy.
Hadakozni veled?
Nem ütnél ki
(ismerlek),
félrehúzódnál. Vissza.
De
mit akarhat,
ki egymaga?
Körülvettek árnyak,
viaszszagú napok.
Minek foldozni, ha elszakadt.
Maradjon hát tied örökre
az a nap,
ne nekem add.