×

Kelemen Lajos: Föltett igaz

Vilcsek Béla

2011 // 07-08
A domínium bizonyossága

Kelemen Lajosnak eddig négy verseskötete jelent meg: 1979-ben a Virraszt a kéz, 1990-ben a Közel a város, 1995-ben a Hegyi verseny, 2002-ben a Telepesek. Friss kötete válogatott és új verseit tartalmazza. Ez utóbbi alapján legelőször is az állapítható meg, hogy köteteken, pláne korszakokon átívelő közvetlen hatást senki okán nem találhatni Kelemen Lajos költészetében. Kétségtelen, hogy pályakezdésekor nagy hatással volt rá Fodor András, akinek egyébként huszonéves korában a Somogy című folyóiratban költői felfedezését, majd az Élet és Irodalomban nem hivatalos költővé avattatását is köszönheti. Ezeket a pályakezdő verseit a mostani válogatásból jó érzékkel és önkritikusan elhagyja. Első kötetéből mindössze egyetlen verset szerepeltet, s a megrostáltak helyett inkább csaknem húsz vadonatúj, kötetben eddig még nem publikáltat közöl. Természetesen vannak költők és költői megoldások, akik és amelyek az önálló költői hang megtalálása után is hatottak rá. Saját bevallása szerint ilyen például a mai finn költők szimultán versszerkesztési gyakorlata. A hűvös, látszólag személytelen vagy szenvtelen előadásmóddal a múlt század közepének kalandos életű, de felekezeti költőként emlegetett amerikait, Robert Lowellt követi. A korszerűen értelmezett nemzeti jelleg fontosságára mint költői tárgyra, valamint a hétköznapi nyelvezet és az emelt poézis összefűzésére a Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney költészete hívja fel a figyelmét. A tömörségre való törekvésben Kalász Márton jelenti számára a követendő példát, ami nem is csoda, hiszen róla az évek során egy egész könyvre való esszét írt. Mindezen hatásokon túl versválogatása leginkább arról tanúskodik, hogy mind irodalomeszményben, mind szerkesztési gyakorlatban, mind versformálásban legközvetlenebb rokonának mindenekelőtt az író, szerkesztő, irodalomtörténész és költő Babits Mihály s különösen az ő úgynevezett objektív tárgyias vers(elés) kialakítására és a modern magyar lírában való meghonosítására irányuló törekvése tekinthető. (Ezt a kimondva-kimondatlanul is erős kötődést pontosan jelezte, hogy a 2008-ban Olvasó címmel megjelentett, válogatott esszéit és kritikáit tartalmazó kötetének élén a Babits mint író olvasó című rejtett önvallomást szerepeltette.) A magyar modernség képviselői közül Babits egyike azon keveseknek, akik a premodernből a modernbe való átmenet, illetve fordulat következményeivel mind elméletben, mind gyakorlatban komolyan szembenéznek. Az ő nyomdokain haladva Kelemen Lajos is valami hasonló szerepre vállalkozik akkor, amikor egy, a posztmodernen vagy modernitáson túli átmeneti időszakban kijelöli a maga szándékoltan vállalt köztes és közvetítői, költői és kritikusi pozícióját. Kötetének mottója a könyv egyetlen dőlt betűvel szedett verse:

Mállik csak szét akár a föld
a föltett igaz

s te eszméleted terjengős szünetei
múltán mégis e helyütt keresed
mondván

ímhol az élet

A mottó már tördelésével is mintha közvetlenül Babits 1909-es első, Levelek Iris koszorújából című kötetének kulcsverséhez, a Hunyt szemmel… című és kezdetű ars poeticához kapcsolódna. Önmagában is jelzi a kétfajta világ- és irodalomlátás közötti rokonságot. A két költő, csaknem egy évszázados távolból, egyaránt úgy ítéli meg, hogy a világ, az élet dolgai a maguk összetettségében az irodalom hagyományos vagy divatos eszköztárával (az úgynevezett alanyi költészettel, illetve a posztmodern szövegirodalommal) már nem közelíthetők meg, és nem fejezhetők ki művészileg hiteles formában. Az egymástól nagyon eltérő művészi kihívásra lényegileg azonos választ adnak. Külön világot teremtenek és rendeznek be a maguk számára. Többnyire alakrajzos és helyzetverseket sorakoztatnak kötetük lapjain, megidézve a világ és az élet legkülönfélébb területeit, történelem és művelődéstörténet legkülönfélébb szereplőit. Fő törekvésük a személyes, közvetlen élménykifejezés helyett (ami immáron lehetetlen), a megfelelő költői tárgyak segítségével, az élmény személytelenné, közvetetté tétele. Meggyőződésük, hogy a világban és az életben, a történelemben és a művelődéstörténetben elbizonytalanodó alkotó csakis az élmény objektiválásával, tárgyiasításával képes személyisége teljességét korszerű és vállalható érvényességgel megszólaltatni.

Kelemen Lajos verseskötete összeállításakor, ennek megfelelően és láthatóan szigorú következetességgel, szinte minden létező vagy megszokott fogódzót (vershelyzet, lírai én, műfaj, verselési mód, versmérték, strófatagolás, rímképlet stb.) eltávolít az olvasat vagy az olvasó útjából. Ezáltal szinte kényszeríti arra, hogy az a szövegre, csakis a szövegre koncentráljon. Ember (olvasó) legyen a talpán, aki ennek az alkotói felszólításnak és követelménynek maradéktalanul eleget tud tenni. A szerzői és kötetszerkesztői intenció közelítő értelmezéséhez is nagyon szoros olvasatra/olvasásra van szükség. Az idézett, önmagában is meglehetősen talányos mottóról például úgy a kötet közepe táján kiderül, hogy az csak egy hosszabb vers (Domínium) részlete. A sorok ismételt és más szövegkörnyezetben való felbukkanása így egyszerre késztet a vers és a kötet egészének együttes értelmezésére. A tudatos szerkesztés és szövegformálás (sorok, motívumok, jelzők, szófordulatok és szóképek folyamatos ismétlődése) egyébként is az olvasói tudat állandó vibrálását, oszcillálását követeli meg rész és egész, képiség és fogalmiság, valóság és fikció, reális és irreális, lent és fent, mai és régies s még sorolhatnánk, hányféle pólus között. A kötetcím ismételt előkerülése után végképp bizonyossá válik, hogy az ott szereplő „igaz” és nyomában az „élet”, a „némi kaparék remény” ebben a versvilágban csak feltevésként tételeződik, tételeződhet és mutatkozhat meg, mert azonnal szétmállik, „akár a föld”, a „darabka táj”, mi „vakablak karéjaként” mindent körbeburkol. Zárt (vers)világ ez. Kegyetlenül és szorongatóan zárt. Babitsénál is komorabb és reménytelenebb.

A kötet egészében véve is a csodavárás, a kétségekkel teli reménykedés alaphelyzetében fogant. Azt érzékelteti, hogy a külvilág, értékvesztett bálványaival, önmagában is veszélyeket rejtő hely. Olyan hely, ahol „szorongás csak kinézni is a homályba”, ahol „zümmög a világ”, s nem érthető, nem emberi nyelven beszél (ha ugyan nem az isteni kinyilatkoztatás útján). Döng, mint a megbolydult méhkas, melynek összetevőit és részeseit egyaránt az elkerülhetetlen elmúlás várja. Ebben a helyzetben a menekülő versbeszélő (lírai énről Kelemen Lajos esetében nem beszélhetünk) akármerre néz, mindenben ezt a zümmögő szorongást és megmásíthatatlannak látszó elmúlásérzetet érzékeli. Képtelen szabadulni a lét végességének tudatától. Egyedül a bokrok alján lopódzó „orvvadász való” számára az a valami, amelyet nem képes befolyásolni. A „kint élés” lehetetlensége a „föltett igaz” nélkül nem lehetséges. Az ember csak, mint szárnyába csomagolt bőregér, önmaga burkaiba csomagolódva élhet túl mindent: „Hogyisne rettenne mind, kiben / a lét a teljesből csupán / vesző részt hordoztat” (Egy őslény-tankönyv margójára). Az elfogadhatatlanná vált, fel nem vállalható világmorál aszketikus elvonulásra készteti az egyént, akinek egyetlen állandó otthona a kert. A fallal kerített birtok, földdarab biztonságos ugyan, de a légüres tér vákuumszorításába szorult különleges világ. Kívüle nincs más, csak a menekülő versbeszélő szorító magánya, mely mérhetetlen és határtalan. A lélek „levadászását” csak a védelmet jelentő kertben lehet túlélni (Zártkert). Ám az is kezdettől fogva világos, hogy ennek a kertnek végül és végképp bezárul a kapuja. Innen nincsen út se kifelé, se befelé, mert az abszolút biztonság ára az abszolút magány. E feltörethetetlenségben egyetlen járható út marad: a létra. A létra, mely önmagában, támasz nélkül, aligha vezet biztos helyre. Szilárd pontnak támasztva ellenben a továbblépést szolgálhatja; a menekülőút lehetőségét adhatja: „Létrám a fél kerten / már átcipeltem, keresve alkalmas / támaszt neki”; „mikor majd vállukkal / angyalok is tartják, léphetek / egy fok-hosszal magasabbra” (Létra). A menekülő versbeszélő a fönt szférájától vár bizonyosságot, s föl-fölbukkanó szárnyas segítői is mind-mind az áhított fentről érkező jelenlétet képviselik. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy angyalok, madarak vagy a szárnyas egyszarvú szellemalakját idézik-e meg a versek. E versvilágban még a jászolbéli újszülött sem pusztán a megváltó ígéret hordozója: „rídogált / a pihés, éjszakai csöndben egy hang”; „aztán is sírt tovább: / a nagy érzelemtől? vagy már félelmében-e? – / csak sejteni” (Hajnalodik).

Szorongató bizonytalanság, a valami eljövetelének vagy el nem jövetelének félelméből táplálkozó szorongás mindenhol és mindenütt, a tér minden szegletében. „Ímhol az élet” – szólt a kötet mottójának zárósora, s azután a kötetcímben szereplő „föltett igaz” szertefoszlásának lehettünk szemtanúi. A „föltett igaz” valamiért nem érhető tetten sehol a versekben, legfeljebb az atya szoborszerű, „földön meg sem férő” termetében ölt alakot. A „föltett igaz” itt és most, úgy tetszik, elérhetetlen. (Napkút Kiadó, 2010)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben