×

Kárpáti Kamil: A menyasszony vetkőztetése

Baán Tibor

2011 // 07-08
Stádium Kiadó, 2010

A regény első kiadása (Magvető, 1991) óta majd húsz év telt el. Hosszú idő. Bőven elég lehetetett volna Kárpáti Kamil hatalmas, sokirányú életművének alaposabb fölfedezésére. Ha történtek is lépések ebbe az irányba, mert történtek, mégis kevésnek bizonyultak. Úgy tűnik, hogy a Rákosi-éra börtöneit (Vác, Márianosztra) és szovjet mintára szervezett lágerét (Recsk) megjárt alkotóhoz tapadt stigma, a mártíromság bélyege mind a mai napig akadálya az igazi megismerésnek. Az elkényelmesedett és történelmi amnéziába terelgetett olvasói ízlés nem szívesen találkozik a múlt folyamatosan kísértő szellemeivel. Holott az ifjú Kárpáti Kamilt, talányos fintoraként a sorsnak (habár a ’45 utáni néhány év zűrzavarában újságírással is próbálkozott), mégsem politikai nézetei miatt tartóztatták le. Elemi ösztöneire hallgatva ki akart szabadulni a Rákosi-kor szorításából, hogy a reneszánsz kultúra rajongójaként eljusson álmai forrásvidékére, Itáliába, az édes, lágy színek, kortalan és fenséges remekművek, ékszerdoboz-városok hazájába. Bűnét tehát, amely a korszak pokoli rémségei közé lökte, pont oda, ahová többek közt Faludyt, Határ Győzőt és másokat, a Füveskert antológia szereplőit, valójában a szépség és a szabadság szavaival lehet jellemezni, ám ilyen büntetőparagrafus nem létezett, maradt a tiltott határátlépés kísérlete. Az ezt követő börtönévek halálcsapdája, majd a mellőzés hideg csöndje ugyancsak hozzájárultak személyiségének, emberi és írói világképének a hétköznapi konvenciókat meghaladó kiteljesedéséhez. Hogy ez a személyiség hihetetlen lelki tartalékainak köszönhetően nem sötétedett el, hanem egyre fényesebbé vált, arról nemcsak a hatalmas költői életmű tanúskodik, hanem az esszék, novellák és a magyar próza nagy teljesítményeként említhető regényei, többek között A menyasszony vetkőztetése, ez az utazási regénynek álcázott confessio, a bölcs belátás életszakaszába jutott író-narrátor szembesülése önmaga fiatalkori énjével, a fiatalság remekmű tökéletességű szépségével s ezen keresztül magával a sorssal, amely mindig csak megkésve tárul fel a szemlélő előtt.

A cím utalás Paul Delvaux festményére (a borítón). Ráadásul magában a kötetben is számos képzőművészeti alkotás fekete-fehér és színes reprodukciója található. A regény olvasója hamar ráébred arra, hogy a képanyag (a klasszikusoktól napjainkig) nem egyszerű illusztráció, hanem a szerző látásmódjának kifejeződése. A képzőművészettel beoltott irodalom eszméje újszerű gondolkodásmódot hív elő, mely alkalmas a világot kormányzó szerelem, pontosabban szólva a sokféleképpen megnyilvánuló szerelmi érzés egyszerre érzéki és érzékletes megragadására. A drapériákból kibújó test szépségének felfedezésében nem nehéz tetten érni a középkor bűntudatától megszabadult reneszánsz életörömöt. Más szavakkal: a képzőművészet (különös tekintettel az antikvitást újraszülő reneszánszra) a regény struktúraalkotó tényezője, a test és lélek legmélyebb rétegeit átható, egyszerre immanens és transzcendens világátélés szinonimája. A műalkotásokba fogalmazott eszme – mint archetipikus kifejeződése az emberi lélek lehetséges állapotainak: szenvedésnek, szépségnek, hitnek – természetes módon kapcsolódik a regény asszociációkban gazdag költői nyelvéhez. A hét részre (könyvre) tagolt mű az utazás különböző fázisainak időkivágataiba komponált élethelyzeteivel (Az utazás, A vacsora, A tangó, A fesztivál, A matrimoniale, A halál angyala, A ház [amelyik Recskre hasonlít]) egyfajta lineáris rendet sugall, ugyanakkor az író-narrátor, Harlenoah minduntalan kilép az egyirányú időfolyamatból. Időérzékünk ezáltal instabillá, mi több, képlékennyé alakul, az emlékezés ideje mint élet- és sorsmagyarázat a külső idő belső folytatásává válik. Ez a fajta téridő-ugrás a hős belső életének gondolkodásfolyamatából következik, tehát szubjektív, s ilyen értelemben meglepetések forrása, ugyanakkor a cselekmény és a jellemek megértésének szempontjából szükségszerű és logikus. A rejtett, ám nyilvánvaló szerkesztettség és nagyfokú írói tudatosság a szereplők neveiben is szembetűnő. A név rejtélyéről a kötetnyitó A szerző levele barátnéjához című bevezetésben a következőket olvashatjuk: „Harlenoáhról is a legegyértelműbb felvilágosítás az lehet: igen, ő Harlenoah. Isten őrizz a névboncolgatástól! Olyasmitől, hogy két névből ered, a harlekinből meg a noah-noáhból; utóbbi viszont a noa-noából, a kettő együtt pedig életszakasznév, működési periódust jelöl, azaz köröm felületére összesűrült életrajz, iskola a körömhatáron, ha úgy tetszik – de bele ne essünk ebbe a csapdába, drága Barátném!” A névmagyarázat, a nyílt utalás Gauguin önéletrajzi művére, a Noa Noára (1892–93) s az ebből képzett noah-noáhra, amely „újjászületett embert” jelent az író szóhasználatában (G. Komoróczy Emőke), némi fogalmat adhat a névadásban is megnyilvánuló eszmeiségről, így arról a tüdőre szívott boldogságról, szabadságlevegőről, amit nemcsak Harlenoah (a bemutatásra kerülő Eulámia szerzője) és felesége, Ginoah (a darab rendezője) érez, hanem a vasfüggönyt elhagyó, hajtűkanyarokban átvergődő busz utasai, a „vadmacskák” is, akik egy firenzei fesztiválra utaznak. A Gruppó üdvöskéje Szeléna, vagy mitologikus nevén Szeléné (a Hold istennője), a még húszon inneni gyereklány, akit anyja, Khérai Angelika különös gonddal ajánl a házaspár figyelmébe.

A mű egymásba dobozolt olvasatokból áll, melyeknek számos értelmezése lehetséges. A legfontosabb cselekményszál Szeléna lelki fejlődése. Ez a nem könnyen tetten érhető, a személyiség titkos, belső régióiban érlelődő folyamat tele van kisebb-nagyobb konfliktusokkal. Szeléna, belekóstolva és elvarázsolva a nagyobb szabadságba (csavargás, füvezés, a szerelem első érintései), a szülőszerepbe „beugró” házaspár élettapasztalatának és erkölcsi, emberi kisugárzásának köszönhetően fokozatosan hántja le magáról a gyerekkor s még inkább származása és neveltetése burkát, hogy felelősséget vállaljon önmagáért, döntéseiért, s ezáltal belépjen a felnőttségbe. Ez a cselekményszál azért is fontos, mert általa bomlik ki, válik értelmezhetővé Harlenoah univerzuma, amely a külső időt a belső idő felé való elrugaszkodás terepének használja. Harlenoah mint „újjászületett ember” (noa-noah) az élet szerepeinek ismerője, egyszerre kívül és belül van a cselekményen. Dionüszoszi egyénisége a teljesség szavaival ragadható meg leginkább. Illik rá Fülep Lajos magyarázata: „A dionüszoszi állapotban az ember egész érzés- és gondolatvilága jön izgalomba és fokozódik: a dionüszoszi ember képtelen arra, hogy valamilyen szuggesztiót meg ne értsen, nem megy el mellette nyomtalanul semmilyen érzés, bírja a megértő és kitaláló ösztönnek, de egyszersmind a közlő művészetnek legmagasabb fokát. Minden mezt, minden indulatot magára tud ölteni: állandóan átváltozik. A dionüszoszi géniusz az az ember, aki teljes önfeledtségében eggyé lett a világ ősokával.”

Jóllehet Harlenoah személyiségképletére mindez igaz, s tagadhatatlanul az ő biográfiailag okadatolt és poétikusan elvarázsolt univerzuma ez a regény, mégsem tekinthető holmi önfeledt szürreális játéknak. Kárpáti Kamil tekintélyes műveltségi anyagot aktivizáló, hosszan indázó képzeletkapcsolásai ugyanis a valóság mélyebb megragadását célozzák. Szürrealizmusa a tudattalan tartalmak és a valóság közé emelt hidak. Életismerete megszenvedettségéből következik. Esendőségéből és kiszolgáltatottságából. Mi több, bármennyire statikus jellem, kész egyéniség, ám a helyzetekbe történő beleélés által maga is fejlődik, ha nem is olyan egyértelmű viselkedés-lélektani mozzanatokkal bizonyíthatóan, mint a lelki tükör szerepét betöltő, az író-narrátor fiatal énjét szimbolizáló Szeléna, hanem jóval megfoghatatlanabb módon. Képzeletműködése, mint teremtő mozzanat, a múltban hagyott, felejtett emlékeket olyasfajta szemmel nézi és vizsgálja, mint festő vagy szobrász a modelljét. Az élet csúnyasága és szépsége ebben a létezés rendjét figyelő intenzív pillantásban megtelik a megértés, sőt az igazságtétel tartalmaival. Elég, ha itt Harlenoah gyerekkori emlékeire utalok, mikor még Gentile-Puckóként figyelte Iboly nénit, Dedeó urat, Gyula bácsit, Szvincsák Jozefint a karácsonyfa tövében, egy játék autó tologatása közben. E névsor legfontosabb szereplője Iboly néni, hiszen az ő „önmagáról megfeledkezett derűjében nőtt fel”. Mindennek stiláris leképeződése logikusan vezet el a púpos, szinte gyerekméretű nagynéni fénylő aranypalástba öltöztetésének víziójához. Az ilyen és ehhez hasonló lírai részletek, amit érdemes megtoldani egy újabbal, ugyancsak tanulságosak. „Puckó! Tartsd vissza! – súgta Iboly segíteni akaró szigorral, miközben lefelé hátrált a zsámolyra, onnan a konyhakőre. Talán éppen azért, mert ő mindig, mindenben annyira meg tudott feledkezni magáról, s annyira nem kért soha a maga számára senkitől-semmitől semmit, most szemfüles szolgálóként keze alá dolgozott minden. Az idő nem múlott, amíg az éjjeliedényért futott. A tér összehúzta magát, hogy a méterekből centik legyenek, s kacsázó iramodásából csupán szemmel nem is követhető moccanat.” A részlet némi képet ad a regény stílusáról, mely éppenséggel nem törekszik a látvány érzelmektől letisztított visszaadására, hanem vállalja a valóság érzelmi megközelítését. Az érzelmi átélés során az objektív idő átadja helyét a szubjektív időnek, mely tetszés szerint nyújtható és végteleníthető.

A többemeletes regénynek ezt az olvasatát némiképp elrejti az oda- és visszautalásokkal dolgozó cselekmény, amelynek egyik csúcspontját a már emlegetett Boccaccio fűszerével ízesített, egyszerre pajzán és erotikus Eulámia előadása jelenti. Az utazás, avagy az életkarnevál megismerése, a csipkékbe és dekorációkba rejtett ösztön lemeztelenítése mint valami szexuális beavatás értelmeződik. Ebbe az erotikusan finom életanyagba vág bele kíméletlen realitással a fesztivál színhelyén elkövetett gyilkosságok híre. S ugyancsak ez a közeg hívja elő az író-narrátor emlékeit börtönéveire és 1956-ra: „Azon a napon, amikor ponyvával borított teherautón, amelyben alul géppisztolyok és tölténytárak lapultak magasra sült, négykilós kerek kenyerek alatt, legfölül pedig a győri forradalmi tanácstól kapott fekete ruhában – talán egy elesett forradalmár érettségi bankettre készült ruhájában – Harlenoah kuporogva megérkezett a budai János kórház elé…”

Az eseményszálak a regény utolsó harmadában szövődnek össze. A korábban rejtett összefüggések, utalások hirtelen megvilágosodnak. Ez idáig az író-narrátor Szeléna családi hátteréről csak keveset árult el, így az olvasónak nem állt módjában, hogy esetleges előítéletein keresztül nézzen rá. A hangsúly a kortól, politikától független szépségre helyeződött. Szeléna „valójában törékenyen gyermeki volt, de gyermeksége egy lángoló kanócú pokolgép sötét hallgatagságával duzzadt. Különben miért látta volna tisztán Harlenoah, hogy Szeléna cseppet sem gyermeki combját az öreg Michelangelo nem a carrarai bánya hasábkövéből, hanem önmagában is idolt képző erős és súlyos dór oszlopból faragta ki…” Az idézett mondat, a már említetteken túl is, újabb szempontokat kínál a hosszú metaforaláncokkal dolgozó regény szemléletéről, mely akár egyetlen mondatba is sokféle vonatkozást, művészettörténetet, filozófiát, személyes véleményt csomagol. S épp ezen az alapon a kritika által emlegetett rokonság Szentkuthy írásművészetével helyénvalónak tűnik. Ám az is igaz, hogy Kárpáti Kamil regénye, ha tartalmaz is esszéisztikus elemeket, nem mond le a hagyományos regény ismérveiről sem. Jó példa erre, hogy milyen drámai kiszámítottsággal értesül az olvasó arról, hogy Szeléna nagyapja egy ávós ezredes, „aki él-hal” érte „vagy inkább azért a hajas babaért”, akit elképzelt magának. Apjának pedig, a főhadnagynak, ahogy ezt a lány megfogalmazza, „jussa van hozzá”. Anyja pedig „halálraítélt, mint én”. Ezen a szálon válik érthetővé, hogy Harlenoah és Ginoah, akik a kétségbeesetten eltorzult élethullák, hedonista szerelmek, félreértések és eltévelyedések életgubancaival szemben az önátadó és magasrendű szerelem lehetőségét képviselik, meghajolnak Szeléna érvei előtt. Megértik, hogy miért nem kíván visszatérni Magyarországra. Tulajdonképp ugyanazért, amiért az ifjú Harlenoah elindult Itáliába, ahová csak jókora kerülővel, a nehéz börtönévek után juthatott el. Ezen a ponton Harlenoah Szeléna szemében saját sorsát pillantja meg. Érthető tehát, hogy Szeléna nélkül tér vissza a busz. Külön cselekményszál, hogyan utazik el Angelika, Szeléna anyja, betegnek hitt lányához, végképp hátrahagyva félresikerült házasságát. A mű csattanós befejezése az egykori ávós ezredes és Harlenoah sötét emlékeket idéző találkozása.

Kárpáti Kamil műve, amelynek az elmondottakon túl is számos olvasata és értelmezése lehetséges, a mai magyar próza nagy teljesítményei közé sorolható. S ezzel kapcsolatban érdemes ismételten felhívni a figyelmet a már emlegetett bevezetésre, ahol a szerző azt írja: „Az olvasás újraalkotás, amit a szóösszetétel első tagja ha bizonyos fokig meghatároz is, odáig azért mégse határozza meg, hogy a második tag (az alkotás) már teljesen elveszítse jelentését. Az alkotás pedig ajándék…”

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben