Falusi Márton: Fagytak poklaid

Versek a semmi ellen

Falusi Márton harmadik verseskönyve különös címet visel: Fagytak poklaid. Hogy a tüzes pokol valamiért fagyosra hűlt, elhiszem az elmúlt két évtized ismeretében. Ám egy pokol is sok a maga kilenc bugyrával, a poklaid már a túlzások túlzása. Nem is idegen a versektől a költői túlzás, főként groteszk változatban: a harminchoz közeledő költő egyszerre találja abszurdnak, tragikusnak és nevetségesnek – pokoltüzesnek és pokolian hidegnek – azt a társadalmat, amely jó ideje a változások váltólázában ég, de a fiatal nemzedék állástalan egyedei a létbizonytalanság és a jövőtlenség állapotában tengődnek. A költő számára az a fő kérdés, hogy elvesztett illúziói helyett meg tudja-e őrizni hitét és reményét: hitét az értelmes életben, reményét a szerelemben, ragaszkodását a hazához s a költői hivatáshoz. Meg tud-e küzdeni a semmivel, mely a szabadságot légüressé változtatta, vagy a nihil bajnokaként beáll a cinikusok sorába, álcázott politikussá válik, netán a szórakoztatás választékosabb és műveltebb médiasztárja válik belőle. A humán kultúra és a technikai civilizáció kettéválása és az előbbi veszélyeztetettsége idején megteremti-e az új időknek új dalait – a kulturális újjászületés szolgálatában. Esztétikai fogalmakkal így írható le a jó és a rossz közötti választása: költői nyelve a groteszk, hétköznapi kifejezésmódot a romlatlan hagyományokból fölélesztett romantikus pátosszal írja fölül. Nem eklektikus keveréket hoz létre, hanem a kétféle minőség izgalmas feszültségével teremt újszerű minőséget. A költő és a közönség harmonikus viszonyát szeretné helyreállítani.

Korábbi köteteinek elemzői (például Ekler Andrea, Nagy Gábor vagy Papp Endre) rendre kimutatták, hogy a konzervatív szokványt elutasító, polgárpukkasztó argójával és eszménykereső, intellektuális romantikájával milyen összetett költői ötvözetet hozott létre lírai személyiségének különös öntőformájában. A társadalom égető kérdéseire adott válasza nem egy ősnaiv emberé, hanem (tanult szakmájának megfelelően) a jogfilozófusé és jogtörténészé. A magyar gondolkodástörténetben a kora újkori teológia után a jogászat bizonyult a filozófia legjobb táptalajának, még az elújságírósodott huszadik században is. Falusi Márton gyakran beszél a hitről, de nem vallási, hanem eszmei értelemben, mint a reformkor és a múlt század tízes, harmincas, majd a hatvanas éveinek nagyjai. Tudja, hogy humanista tartalommal megtöltve, tudással társítva többet ér a hit, mint önmagában. Végre egy fiatal költő, aki a hazai gondolkodástörténet legjobb hagyományait, Eötvös József és Bibó István tanításait tartja szem előtt, amikor a maga korának nyomorúságából keresi a kiutat. S közben tudja, hogy költőként a maga sajátos eszközeire van utalva. Példaképei ezen a téren Nagy Lászlótól Csoóri Sándorig és az itthoni szatirikusoktól (Arany, Mikszáth, Karinthy, Weöres, Kálnoky, Orbán stb.) az amerikai beatnikekig sokan bátorítják arra, hogy képzelőerejét, nyelvi fantáziáját megmozgatva, kritikai érzékét élesítve szólaljon meg. Nem „lelkiző”, hanem erélyes hangon megszólaló és fölényes szójátékokkal élő, bíráló típus, aki azonban utálja az agresszivitást („…a költői megismerés az egyetlen, amely igazságtevő, de nem erőszakos”, írja). Abban bízik, hogy – Papp Endrével mondva – „újraartikulálhatja” a magyar világot.

Izgalmas kötet ez, noha nem hibátlan. A merész képzeletű költő a társadalmi állapot groteszkségének jellemzésével és patetikus jobbító szándékának kifejezésével olykor a képzavarokig is elmerészkedik. Erre magától is rá fog jönni, mert a kétféle minőség szervesítésére törekszik, s néhány melléfogásának kipécézésével kár volna elkedvetleníteni. Kísérletező kedvének, ötleteinek és az igazság iránti igényességének meglepő látásmódot köszönhetünk. Új, illetve a meglévő vívmányokat újszerűen kombináló költői nyelv alakul verseiben. Könyvében az avantgárdos ötletek is gyakoriak, például Tájkép Braille-írással című versében, ahol meglepő szinesztéziákkal jelzi: metaforáival nem a láthatót ábrázolja, hanem az érzékelésen túli, fogalmi valóságot és a leszűrt lelki tartalmat fejezi ki.

Azért korántsem absztrakt költő. Kirajzolódik verseiből a huszonöt-huszonnyolc éves lírikus önarcképe. Eszmélkedésének történetét mondja el fejlett kritikai érzékkel, okulván az idősebb nemzedék botladozásából, hübelebalázskodásából és orránál fogva vezethetőségéből. Kiismerte a történelmi közelmúltat, melynek húsz éve magába sűrítette történelmünk úgyszólván minden gyalázatát és múlékony dicsőségét. A kiválóak hiábavaló áldozatát, a meghiúsult ígéreteket, a félreismert társadalmi érdekeket és erőket, s azt, hogy valahol minduntalan utat tévesztünk. Ebben a két évtizedben ötszáz év óta alig ismert lehetőségeket szalasztottunk el. De még bizakodhat eszméiben, mert ahogy elődeitől megbizonyosodhatott róla, a költői jócselekedet – a tehetség teljes fölszabadítása az alkotásban – nemcsak magának az alkotónak a sikere, hanem a nemzet eltékozolhatatlan aranytartaléka is.

Falusi megértette, hogy a Nagy László utáni korban, amelyben az ő nemzedéke már alig érzékelhetett valamit közvetlenül az ezeréves paraszti kultúrából, és a költői szó már nem kényszerül bujdosásra – a kultúra másfajta csődhelyzetével kell szembenéznie, mint a diktatúrában. Az eltűnt, skanzenekbe, könyvekbe és más művekbe mentett paraszti műveltségből nem építkezhet az illetékesség sérelme nélkül. Az irodalmi örökséggel akkor él korszerűen, ha továbbgondolja, s betölti hiányát. Ha szembe mer nézni a semmivel.

El tudja képzelni, mire van szükség, küzd is érte, de nem káprázik el a képzelt fényességtől, miközben az adott világot kritikusan szemléli. Van önkritikája és öniróniája, józanul, sőt humorral dolgozza fel tapasztalatait a fővárosi életben, a metrók, kombínók és limuzinok, az üvegpalotákba telepített hivatalok és a nyomortanyák valóságában. A szerelemben is érzékeli a kiüresedést, de nem adja föl a teljesség igényét. Közben humora az avantgárd költőkre emlékeztetőn sziporkázik, bár nemcsak jókedvet, hanem némi ingerültséget is elárul: elégedetlen önmagával s a manipulált társadalommal. Példaképeit a közelmúlt mesterei közül választotta: Nagy Lászlót és Csoóri Sándort, Bella Istvánt, Nagy Gáspárt, Kárpáti Kamilt. (Bámulom az utóbbi tehetségpártoló adottságait: a ma harminc körüli nemzedékből oly sokféle tehetséget karolt föl – klasszicistákat és modernistákat –, hogy még Babits is megemelné a kalapját.)

Első számú példaképe Nagy László. Ő volt a hatvanas–hetvenes évek fiatal költőinek eszményképe. Főként külsőségeit, motívumait és gesztusait utánozták az akkori pályakezdők. Falusi Márton nem utánozza őt Vendégségben Nagy Lászlónál című versében, hanem parafrázisszerűen fölidézi, hogy számolhasson azzal: mit nem folytathat életművéből, és mi az a lényegi belső tartás, amitől viszont nem térhet el. Minden stílus- és formaérzékét csúcsra járatta, amikor ennek a csodálatos költőnek az örökhagyó szándékát magáévá tette: azt, hogy a szerelmet át kell vinni a túlsó partra. Át kell vinni akkor is, amikor a szórakoztatóipar, a kábítószerek és a hozzájuk illő ideológiák ködébe burkolódzik a „túlsó part”, s hovatovább a semmi tetszetős csomagolása lesz maga a szerelem is.

Falusi nem valami panteonba szánt márványszobrot faragott Nagy Lászlóról, hanem tanújául hívta – mint az érvényes szó emberét. Ennek érdekében hangolódott rá a fiatal Nagy László remekére, A vasárnap gyönyörére. A tizenöt szótagos, ütemhangsúlyos, páros rímes periódusokba tagolt, daktilikusan lüktető poémát annak idején a „tündéri realizmus” műszóval illettük. Falusi ráérzett a költeményre, s ironikus hangon szállt vitába elődjének bíráival:

Először a metaforák ménesét kergetik szét,
végül pajtájuk, a mennybolt pokol-pincészetig ég.
Hol betörik, idomítják, az igazság ott honos,
Pegazus tört kengyelébe idegen csizma tapos (…)

Saját ars poeticáját, egyúttal a maga feladatát megkülönbözteti a választott elődétől:

Mi közöm hozzád, költő, se falvam, se diktatúrám,
ahonnét származhatnék, s hol botütést mér az úr rám?
Rejtelmeink kibontva, nem félünk, semmink se sajog,
Ady elárvult ostorát minek csördíti karod?

Színlelt értetlenségével a saját korához illő programjára, de a méltó folytatás igényére is céloz. A záradékban ódaira váltott hangja a lehetetlent ostromló géniusznak szól:

Ahogy lehet, úgy írni nem szabad – mennyire tudtad,
Hiszek benned, merész költő, hatalmas vershadúr vagy!

A mitizáló kép Nagy László korábbi követőjére, Döbrentei Kornélra is emlékeztet. A vers második felében Falusi, mesterével szembesítvén magát, nem titkolja szorongását saját vélt gyarlósága miatt. A záradékban köznapira fogja beszédét, hogy aztán megvallja az előtte tornyosuló feladat horror vacui-szerű ijedelmét:

S mint ünneplő társaság egy szem pogácsát otthagy,
mit elvenni nem illik, s az est végére kiszárad,
lírád vak senkiföldjén így hagytál hátra – hiánynak.

Közvetlen tanítómesteréhez, Csoóri Sándorhoz így beszél: „Lázadnom kéne ellened, / s ha apám volnál, megtagadnálak, / de te nagyapám lehetnél, / dédapám, / ki ha fejem búbjára barackot nyom, / felvillanyoz égi áramkörökkel” (Eretnek ima). A látszólag ellentmondásos érzelmi viszony ismét a nemzedéki eltérésből fakad: a tanítvány nem akar epigonná válni, hanem életérzésének kifejezésével korának igaz lelkét szeretné megszólaltatni a semmi ellenében, ha kell, vállalva az eretnekséget is. Mint Nagy Lászlót idézve, itt is a képzelőerő, a festőiség és zeneiség a követendő példa, mely kiemelheti korának posványából. A költőhöz méltón jellemzi Csoóri formai és filozófiai értelemben is szabad verseit: „csizmás versláb frakciófegyelme nem köt, / csak mezítlábas sóhajok magasugranak – / a szó hosszú futószáron nyargal be papírt, / rétet, hazát”. S idézi a Csoóritól kapott könyvheti dedikációt mint útravalót: „magyar költőnek kell lennie mindenáron”. Harmadik kötetével Falusi jó úton halad, hogy e kívánság teljesüljön. (Magyar Napló Kiadó, 2010)